A Sorozatgyilkosok töménysége után joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem lőtte el a szerzőpáros már az első könyvével az összes puskaport? Maradt még elég anyag egy újabb hosszú kötetre (sőt, többre)?
Nos, határozott válaszom erre az, hogy
A Sorozatgyilkosok töménysége után joggal merülhet fel a kérdés: vajon nem lőtte el a szerzőpáros már az első könyvével az összes puskaport? Maradt még elég anyag egy újabb hosszú kötetre (sőt, többre)?
Nos, határozott válaszom erre az, hogy
Fulci visszavág!
- ígértem legutóbb. És ha én valamit megígérek...
Szóval a derék Lucio ugyan saját bevallása szerint nem látta a Sóhajokat (Suspiria, 1977), de bizonyos körülmények, hát... más irányba mutatnak. (Túl azon, hogy Argento filmje igen komoly sikert aratott, és amúgy is elég valószínűtlen, hogy a mozimániás Fulci csak úgy kihagyta volna.) Ezek a bizonyos körülmények következnek most filmenként 1-1 gif segítségével.
A nap kérdése tehát:
Minden vakot megtámad és megöl a segítőkutyája?
A tüdőgyulladás kevés dologra jó, de filmet nézni... hát ideálisnak azért mégsem mondanám, maradjunk abban, hogy arra még pont megfelel. Vigyázzanak magukra, Drága Olvasók, nekem egy csúnya tüdőgyuszi dobta meg az augusztusi-szeptemberi filmfogyasztásomat (alább kb. a Nagy haltól a Vakációig).
Pedig nem is dohányzom!
(sokat)
A hagyományok már csak ilyenek: nem változnak. Kivéve, amikor változnak. Mint most is. Egy kicsit.
Az előző évi filmnaplót újfent januárban, sorrend szerint, de időben visszafelé haladva teszem közzé, csakhogy ezúttal két részletben, mivel az oldal nem bír el ennyi betűt (nem az én filmfogyasztásom nőtt meg riasztó mértékben, a Twitter duplázta meg a posztolható karakterek számát). Szóval első körben következzék a júliusi utolsó filmtől a januári elsőig kb. minden, és hogy miért pont ezek a hónapok kerültek itt elő, kiderül a holnapi 2. adag előszavából.
Talán új hagyományt teremtünk ezzel?...
Ki tudja??
Ha Önök, Drága Olvasók, azt hitték, hogy Ash a lába lógatásával töltötte az elmúlt éveket, hát tévednek. Ash szeme olyan, mint a SAS(H)É, továbbá C S A L H A T A T L A N !
Ki, de tényleg KI MÁS szúrta volna ki, hogy Vavyan Fable minden bizonnyal csodálatos regényének borítója egészen... hát... különlegesen viszonyul a Bridget Fonda-féle Nikita-remake, azaz A bérgyilkosnő plakátjához?
De tényleg: KI????
Nincs más hátra: MUTATOM!
Úgy látszik, ahány McCarthy-regény, annyi féle, aztán persze mindegyik ugyanolyan. És végre talán sikerült megtalálni az arany középutat is a fordítást-központozást illetően: valahol az arany középút a Megvető-féle „sehol egy vessző, szokd meg!”-stílus és az egykorvolt Ulpius által (egy alkalommal) kultivált „minden egyes idegen szót precízen, lábjegyzetben lefordítok, csak ne maradjon hiányérzeted” hozzáállás között. Szóval vannak vesszők, de pl. a párbeszédeket nem jelölik külön, ami elfogadható kompromisszum szerintem, és kerüli a két szélsőség csapdáit (McCarthy sem megvetősen nehezen, sem ulpiusosan könnyen olvashatónak nem szánta a műveit, amikor kevesebb vesszővel dolgozott az angol nyelvben jellemzőnél – ami ugye eleve nem sok)
Őz-féle interjú a Wanted 2002/03. számából, két szájharmonika-virtuóz az alany, és itt röviden emlékezzünk meg róla, hogy az egyikük akár én is lehetnék, hiszen annak idején együtt kezdtem el szájharmonikázni Csízy Laci alannyal a pécsi Babits Gimnáziumban. A kiváló Kopeczky tanár úr volt a tanárunk, a harmadik tanonc pedig K. Péter fiatalkorú. És tényleg minden adott volt ahhoz, hogy én is híres virtuóz legyek nagylemezzel meg minden, kivéve pár apróságot...
Nem voltam se kitartó, se tehetséges, plusz nem mentem Pestre, hogy Szabó Tamás okíthasson. Bagatell nüanszok.
Legközelebb majd arról mesélek, hogyan nem lettem a basszusgitár Szabó Tamása (azért Sid "Visőz" Vicious-t sztem lenyomnám, persze csak ha még élne szegény, és Vágó "Favágó" István sem tűnik komoly ellenfélnek), de addig is...
Őz: interjú, gasztró (FÁNK, sőt: FÁNK-I!)
Nem is túl távoli rokonom (nagyapám féltestvére, esetleg fogadott testvére) az a Roberto Oros di Bartini, aki ugyan valóban Fiumében látta meg a napvilágot, de a legkevésbé sem "olasz nemesi család" sarjaként, ahogy ő maga sem volt olasz, lévén valójában Orosdy Róbert, dédnagyapám, Orosdy Lajos fiumei államhivatalnok elsőszülött (egyszersmind hivatalosan örökbefogadott) fia. Robi bácsi jelentős tudós és nagy franc volt, sokféle sztorit leadott a múltjáról élete folyamán (valószínűleg az otthoniak védelmében is), mindenesetre Sztálin bebörtönözte és kisbolygót neveztek el róla, ami azért mindenképpen izgalmas.
Írtam volt nem is olyan régen, majd ezt is hozzátettem:
(Azon most ne búsongjunk, hogy ez a bizonyos kisbolygó a számomra többé-kevésbé ismeretlen eredetű "Bartini" nevet viseli, nem az Orosdyt, esetleg "Oros di"-t.)
A fiumei születés nem stimmel (azt hiszem), és ma már a Bartini név eredetét is ismerem, hála Kálmán Béla csillagásznak, aki a BBC History magazin októberi számába írt cikket jeles rokonomról Egy soknemzetiségű zseni rejtélyes élete címmel. Szóba kerül többek között az is, hogy Robi bá lehetett az (egyik?) ihletője A Mester és Margarita Wolandjának, valamint hogy honnan is származik az a bizonyos családnév.
Nem egy olasz nemes neve, ennyit segítek. És még azt is elárulom, hogy nem tolja messzebbre a sztártudóst az Orosdy-családtól.
Sőt.
Hogy mi leragadnánk a könyvborítóknál, különös tekintettel a Magvető-féle Albatrosz-sorozatra?
KIKÉRJÜK MAGUNKNAK!
Mi itt a szerkesztőségben valamennyien. E g y t ő l e g y i g .
Az UNRATED fórumnak köszönhetően látókört és spektrumot és minden effélét tágítunk, avagy Predator - A ragadozó, Alien(s) - Az Idegen(ek) és Rambo - A John esete a Konami cég Contra nevű játékával.
Az Internetről csórt képek sosem (?) hazudnak, LÁSSUK! (Leánykori nevén MUTATOM!)
Eltelt pár évtized 2013 óta, mi? Kálmán Olga még a csúcson lévő Egyenes beszéd (ATV) műsorvezetőjeként írta meg az emlékeit, gondolatait, életét és munkásságát, azóta pedig már az Egyenesen (Hír TV) is a múlté. (Oké, egy keveset futott nélküle is a műsor, de miután eleve Olga-vehicle-ként jött létre, kifejezetten az Egyenes beszéd klónja gyanánt, talán joggal mondhatjuk, hogy a műsorvezető-váltással némileg… lényegét vesztette a show.)
Az olasz filmesek ugye nem lopnak...
Pláne nem egymástól...
És ha két ember biztosan nem nézte ihletőforrásnak a másik művét, hát azok egészen egyértelműen Lucio Fulci és Dario Argento...
...
...
...
Bocs, eddig bírtam.
Szóval hőseink mondtak mindenféléket, de a tények (na jó, legyünk megengedőbbek: a látszatok) makacs dolgok.
Következzék két makacs jelenet gifesített* összehasonlítása -- ezek kapcsolatáról röviden a Fulci & Romero kötetben is megemlékeztem.
Boncasztalunkon tehát:
- az A Lizard in a Woman's Skin (alias Egy gyík a nő bőrében, 1971), melyről tudhatjuk, hogy Dario Argento nem látta, hiszen Luigi Cozzi határozott állítása szerint ő tudatosan nem nézte a(z első, kvázi műfajteremtő) sikerfilmje (Kristálytollú madár, 1970) "másolatait"**;
- a Suspiria (alias Sóhajok, 1977), melyről ugyancsak tudhatjuk, hogy Lucio Fulci nem látta -- hiszen ő maga mondta!*** És ő nyilván mindig igazat mondott. A nagy mesélők már csak ilyenek.
* A gifek (természetesen?) nem fedik 100%-osan a vonatkozó jeleneteket, illetve azok egyes részeit, de éppen csak annyit játszottam a screenshotok kiválasztásával, hogy tényleg egyértelműen átjöjjön a lényeg. Amúgy is az az elvem, hogy a gif nem pótolja a jeleneT, a jelenet pedig a filmet, tehát tessék megnézni ezeket az alkotásokat bátran, mesterművekről beszélünk!
** A kvázi műfajteremtés és a másolatnak bélyegz(őd)és erősen véleményes, hogy finom legyek, miután a giallónak becézett olasz thrillert nem Argento találta fel, "csak" ő tökéletesítette és tette nagyon népszerűvé (mondhatni divatossá), ráadásul Fulci már az ő elsőfilmje előtt is jegyzett egy fontos alkotást, amit ehhez a(z al)műfajhoz sorolhatunk (One on top of the Other, 1969). Bővebben a könyvben.
*** Ennek sorozatunk következő epizódjában lesz jelentősége.
Hype. Sőt: HÁJP!
Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!
Na jó, ennyire azért nem drámai a helyzet, de teljesen elégedettnek se mondanám magam. Mitől próbálom távol tartani magam, most már jó ideje többé-kevésbé tudatosan? Hát a hájptól. Engem ne befolyásoljanak, mi több, ne folyásoljanak be se pró, se kontra, se hogy, majd én eldöntöm, mi érdekel (vagy nem) és mi tetszik (vagy nem), köszönöm! Aztán persze időről időre áttöri valami ezt a védvonalat, én pedig üvöltök a sivatagi éjszakában:
HÁJP!
Életek megrontója! Ízlések gyalázója!! Idő és energia rablója, pazarlója, tékozlója!!!
Most éppen Dan Simmons agyonsztárolt könyve, a történelmi sci-fi-horrorok nem túl népes táborát erősítő Terror került be valahogy a védett övezetbe, és annak ellenére, hogy a könyv jó, ismétlem: JÓ, én mégis ideges vagyok. Kifejtés alant.
(Spoilerek, meg minden.)
Különleges, mindössze 500 számozott példányban megjelent kiadvány állít emléket a Syrius basszusgitáros-énekeséből elismert ausztrál zenésszé váló művésznek: a nagyalakú, szövegben és képekben gazdag albumot 12 CD egészíti ki. Utóbbiakkal, azaz a képekkel és a CD-kkel nincs is semmi gond (?? - ld. alább), sőt, komoly hiányt pótolnak, és a zenei anyag a szerkesztők szerénykedése ellenére („nem fedi le az életmű egészét”) valójában minden – fontosabb – hangzóanyagot tartalmaz Orszáczkytól, és ha esetleg mégsem (nem tudhatom, de erről később), hát piszok közel jár hozzá.
Gondok tehát csak (?? - ld. alább) a szöveges részekkel vannak, de valójában (?? - ld. alább) ez sem vészes, illetve nem tud másmilyen lenni, mint amilyen, azaz nincs kire ujjal mutogatni.
- Szerinted lenyomja az Internet a CD-t?
- Mi az a CD?
/vicc öregeknek/
A Wanted 2002/01-02. számában hősünktől egy interjú jelent meg a MAHASZ igazgatójával, ami főleg azért tanulságos, mert újfent rádöbbenhetünk, mennyit változott pár év (bő 16 esztendő) alatt a világ. Sokkunkat a szokásos Gasztro-rovat -- akkor még -- új epizódjának befogadása oldja: ne remegjünk, arra ott a kocsonya!
'tvágyat!
Kivételesen nem én vagyok a vajszívű, amikor is megállapítom, hogy tanult kollégám meglehetősen megengedő volt, amikor e könyvet – inkább többé, mint kevésbé – méltatta a Filmvilág hasábjain, még ha „ponyvaportréként” is. Alapvetően persze igaza van Baski Sándor Szerkesztő Úrnak, és a „Korántsem hibátlan bulvár-biográfia, de a Tarantino-kultusz ápolói számára nélkülözhetetlen kellék.” lead is jól visszaadja a lényeget, ám az ördög, mint tudjuk, a részletekben rejlik. Ezúttal leginkább a magyar kapcsolatban.
Steven Spielberg ízlésével sosem volt sok gond, legfeljebb a filmjei nem olyan jók már, mint régen (és akkor finom voltam...). Azt már tudjuk, hogy szívesen mutatkozott Sorcerer-pólóban, de mi a helyzet mindannyiunk kedvencével, A francia kapcsolattal? Ez a Friedkin-remekmű vajon nyomot hagyott a ma már őszülő mesteren?
Vigyázat, beugratós kérdés!
És akkor kezdjük is: READY PLAYER ONE? Mert akkor MUTATOM!
Milyen legyen egy emlékkönyv? (Már azon kívül, hogy jó drága…) Hát színes, szagos, tele képekkel, szöveggel, lehetőleg exkluzív tartalommal, és persze alapos összefoglalóval (életrajz, munkásság, eredmények, művek stb.) az emlékezés „tárgyáról”.
Mit tud ez az emlékkönyv?
Mások is kiszúrták már (itt, ld. kommenteket), túl nagy figyelmet mégsem kapott ez a fontos téma, ezért most jelen nagy olvasottságú blogon is közhírré teszem: az Albatrosz borítófelelősei nem voltak restek német tévéfilmekhez nyúlni!!!!44!4!!
Mármint... öööö.... ihletért. Nevezzük most így.
Jelige: Gudrun Landgrebe
Ismét az esztéta szól Önökhöz!
Ugyanaz, aki korábban.
És ugyanazt is mondja, azaz hogy Laymon jó, de most – szegény! – kénytelen egészen más irányból nekifutni ugyanannak (ilyen az esztéták – és néha a futók – élete).
A Vidámpark ugyanis esztétikai szempontból nem annyira érdekes feladvány, mint A kegyetlen volt, viszont izgalmasan kontrasztba lehet állítani vele. Utóbbi művel ugye kb. az volt a gond(om), hogy bármennyire jó és ambiciózus is, egy (szerintem) nem éppen tökéletes koncepciót követ, ami némileg felemássá teszi. Olvasmányos, emlékezetes, és mégis… Az író jól oldotta meg, amit kitalált, csak hát mintha eleve nem találta volna ki teljesen jól. Szóval nehéz ügy. A Vidámpark sokkal könnyebb ügy: ez egy hasonlóan, gyakorlatilag ugyanannyira jó – vagy csak kicsit gyengébb – horrorregény, aminek semmi gond a koncepciójával, viszont a kivitelezésével már akadnak problémák.
Önmagukon, pontosabban Őz művészen és újságírón túlmutató (értsd: saját jogukon is érdekes) szövegek a Wanted 2001. évi 12. számából:
- interjú Ágoston Bélával,
- Ozzy Osbourne-kiokosító,
- gasztro a karácsony jegyében (jól fog esni a +40 fok mellé...).
Szegény Cserna-Szabó! Jól elvertem itt párszor a port rajta, pedig nem volt rá soha (különösebb) okom, sőt, ő még a normálisabbak egyike, mármint az irodalom mint olyan megítélésében, csak hát ezek a megengedő nyilatkozatok éppenséggel ki tudják nyitni az ember zsebében a bicskát még akkor is, ha amúgy eléggé hasonlókat gondol (és persze sok múlik a kérdező személyén és hozzáállásán is, okostalan kérdésre nem mindig könnyű okosan válaszolni). Szóval néhány elhajlástól eltekintve Cs-Sz. jó arcnak tűnik, azt meg amúgy is tudtam, hogy jó író (Puszibolt, puszillak). A regényével mégis óvatos voltam, talán az előzmények miatt, talán mert én ilyen óvatos gyerek vagyok, talán mert mindig félek tőle, ha valaki úgy téved a so-called szórakoztató irodalom határain belülre, hogy messziről lobogtatja a Szépirodalom külügyminisztériumában kiállított útlevelét (Magas ló tenger? Komolyan?? Költői, gépiesen kattogó minimalizmussal?....).
Utóbbi persze nem (teljesen?) igaz Cserna-Szabóra, mégis, én minden olyan írótól félek, akinek nem műfajtól, besorolástól, skatulyáktól függetlenül „csak” jó könyvet akar írni, hanem „felvállal”, „reformál”, sőtmitöbb „lemegy kutyába”. (Menj le parizerért, te hülye, ne kutyába. Mondanám neki, ha beszélőben lennénk.) Magas lóról ezt nem lehet, és kész. Illetve lehet, de az olyan is lesz.
Cserna-Szabó hálistennek nem esett ebbe a csapdába, még ha az új (szövegirodalmi*) Magvető régi (simán csak irodalmi) Magvetőt ügyesen másoló-karikírozó borítója engem – önhibáján kívül – némi félelemmel töltött is el. Biztosan jól van ez így?
Mint utóbb kiderült
Valószínűleg kétes hírnévre tettem szert, nyilván széleskörű érdeklődésemnek köszönhetően (pillantsanak csak a jobb oldalon diszkréten megbúvó „pornó” tagre, hogy filmkritikusi munkásságom bizonyos darabjait most ne is emlegessem), ugyanis egy kedves, ám anonimitásához szigorúan ragaszkodó olvasó nemrég azzal talált meg, hogy ő vicces dolgokra lelt…
...
...
…pornófilmek stáblistáján.
Főleg.
De nem kizárólag!
MALACKODÁS!!!
helyett
szexmentes izgalmak és gurgulázó kacajok következnek.
A kiváló Mindhunter könyveredetijéről beszélünk, de figyelem! Bármennyire is „regényes” Fincher remek szériája, a Sorozatgyilkosok egyértelműen tényirodalom, még ha olvasmányos, és anekdotákban, életrajzi elemekben bővelkedő is. És ez az egyik, ami igazán érdekessé teszi: megfigyelhetjük, ahogy a filmesek egyik vagy másik részletből, fejezetből kibontottak egy-egy jelenetet, epizódot, szereplőt stb. Szinte mindennek az „eredetijét” meglelhetjük Douglas élményeiben (érdekes módon a finálét ihlető valós incidensről szerzőink nem írnak, Ed Kemper Wikipedia-oldalán lelhető fel, könyvben pedig Robert Ressler, Douglas társa írta meg), de hogy hogyan, az már széles spektrumon mozog. A sorozatgyilkosok esetében szinte minden adott, az írók éppen csak sűrítik és hatásosabbá teszik az amúgy is méregerős anyagot (nagyon ügyesen egyébként, ld. a kismadár és a ventilátor tanulságos esetének átdolgozását). A főszereplőknek már jóval kevesebb közük van a könyv FBI-ügynökeihez, bár a kapcsolat itt is egyértelmű (legalábbis a férfiak esetében). A sorozat első évada és a könyv első fele-harmada tehát erős fedésben van, és akkor is izgalmas a kettő kapcsolata, ha azt hisszük, Fincher már minden érdekeset elmondott. De ennél azért többről van szó.
Eredeti cím: Sorcerer (1977)
Rendezte: William Friedkin. Georges Arnaud regényéből írta: Walon Green. Fényképezte: Dick Bush és John M. Stephens. Vágó: Bud Smith. Zene: Tangerine Dream. Szereplők: Roy Scheider, Francisco Rabal, Amidou, Bruno Cremer.
A történet kíméletlensége és a képek naturalizmusa miatt lett William Friedkin Henri-Georges Clouzot alkotását feldolgozó filmje halhatatlan klasszikus helyett először bukott szuperprodukció, majd szabálytalan kultuszfilm. A Sorcerer a „hübrisz” ábrázolásának talán legkegyetlenebb példája a II. Világháború utáni amerikai filmdrámák és akciófilmek között. Görög sorsdráma bűnözőkkel, teherautókkal és nitroglicerinnel.
A film, amely azt tette William Friedkinnel, amit Michael Ciminóval A mennyország kapuja. A film, amely azt tehette volna Friedkinnel, amit Coppolával az Apokalipszis, most. A film, amely tönkrevágta egy tehetséges ember karrierjét, pedig távolról sem nevezhető rossznak – SŐT.
És egy újabb film, aminek nem tudták (merték?) a címét lefordítani magyarra.
James Bond 1-2.
Nem hittem volna, hogy egyszer még az ezer éves svéd James Bond-képregényekről fogok regélni, annyira jelentéktelenek ezek a kis történetek. Nem rosszak, félreértés ne essék! Csak hát nem is valami jók. Én amúgy sem vagyok nagy rajongója minden idők leghíresebb, egyben leghiteltelenebb kémjének, bár filmen szórakoztató tud lenni, nem utolsó sorban az (akaratlan?) önparódia miatt, és mert rendezőnként, színészenként, sőt, gyakran filmenként változik a világ, amiben hősünk él és alkot. Na, mindez nincs meg ezekben a sztorikban, csak az alapok, minden egyes kötelező kör: csöcsi csajok, „A nevem Bond”, M, Moneypenny, sok akció, hepiend. Már gyerekkoromban sem győzött meg különösebben, de ezzel valószínűleg nem voltam egyedül, összesen 6 számot ért meg a széria… (Kettő még hiányzik a gyűjteményemből, csak szólok.)