A mérsékelten józan Nick Cave (akkor még kulthérosz, mára már intézmény) követte el ezt a könyvet kb. a nyolcvanas évek végén, és érződik is rajta, hogy szerzője nem volt feltétlenül és minden körülmények között önmegtartóztató – plusz hogy tehetséges (volt/van), íróként is, bizony!
A szöveg és a történet pont olyan, amilyet Cave-től elvár az ember:
Bármi is legyen a bookazine, benne van, hogy book, tehát a magazine-os megjelenés ellenére könyvnek minősül és így helye van a könyvnaplóban. (Komoly tisztesség ez, pl. fénymásolatban, képernyőn olvasott vagy kinyomtatott könyveket általában nem naplózok, igaz, ilyenek nem is gyakran kerülnek a kezembe.)
Ha akad egy bizonyos búcsúpillantás, ami igen komoly nyomot hagyott generációm pszichéjén (vö. Kacsamesék megszakad), akkor az SPOILER [bár ez egy 50 éves film...*] Omar Sharif haláljelenetében látható a David Goodis regényén alapuló, A betörés című (amúgy igen jóféle) szajréfilm végén. Igen, amikor Omar, vagyis Abel Zacharia, az osztozni nem akaró mocskos zsaru belefullad a gabonába SPOILER VÉGE (meggyőződésem amúgy, hogy a jelenet ötlete ésvagy kivitelezése -- legalábbis részben -- Carl Theodor Dreyer legendás Vámpírjából származik, annak is úgyszintén a végéről, de láthatunk hasonlót Peter Weir A kis szemtanújában is).
Ezek után Önök, Drága Olvasók, mégis melyik könyv borítójára tennék az említett színészt? Talán egy David Goodis-regényére, nem? Ismét SPOILER: arra nehéz lesz, itthon nem adták ki egyik művét sem. SPOILER VÉGE Hát akkor? Ash-nek köszönhetően már ez sem titok. Már csak az lehet rejtély, ki mindenki került még fel rajta kívül erre a bizonyos kötetre (a "miért?"-et ne boncolgassuk, fölösleges, a dada, a tudatalatti, szóval az angavárd birodalmában járunk).
MUTATOM, már amennyire a SPOILER engedi!
Nos, igen. A legutóbbi kaland alapján úgy tűnhetett, gondjaim akadtak Ellroy művészetével, vagy legalábbis az egyik regényével, pedig az a könyv is meglehetősen tetszett, éppen csak nem érte utol azt a (nagyon magas) átlagszínvonalat, amit ettől az írótól az általam korábban megismert művei alapján elvárok. Kérem tisztelettel, a Perfídia esetében
Ash jókedélyű ember, de szeret pihenni is. Van viszont valami, ami sosem pihen:
Ash csalhatatlan szeme!
/mármint mindkettő, azaz egyik sem pihen/
Ash egy nap leült egy padra pihenni és felkacagott. Nem ok nélkül persze! Kiszúrta ugyanis a nyugtalanító tekintetű Bobot, Ikercsúcsok (egyik) rémét, de olyan helyen, ahol neki elvileg semmi keresnivalója sem volt. Hogy hol?
Balekok vagyunk. Én biztosan. Ez a könyv legalább nem akkora lehúzás, mint azok a bizonyos (és sokkal jobb sorsra érdemes) Google-fordított kiadványok, sőt, tulajdonképpen tiszteletre méltó és rokonszenves, hogy Cristiana Pedersoli is megírta az emlékeit az édesapjáról. Kár, hogy ténylegesen nem sok emléke volt / nem kívánta valamennyit megosztani a publikummal (nem tudom eldönteni, melyik állítás igaz, mindenesetre a könyv még ebben a formájában, a kismillió függelékkel együtt is vékonyka). Ugyancsak kár, hogy
Csak önmagamat tudom idézni:
Nem pazarlom a szavakat: az első rész második része. Vagyis inkább a folytatása. Az év második fele, időben visszafelé haladva (nem ragozom többet).
TÁNCRA FEL!
Csak a szokásos: éveleji filmnapló -- de már a Letterboxd-ról! (Azaz nagyobb, hosszabb, vágatlan, csillagos... minden.)
A rendszer a szokásos: féléves bontásban haladunk, időben visszafelé. Ami az első, az az utolsó, mármint nézés szerint, de csak az előző év első feléről beszélünk. TEHÁT:
Júniustól megyünk visszafelé.
Első = utolsó,
és vice versa.
Indul:
Fordító, szerkesztők, nagy kiadó, elvben minden adott, mégis tele van félrefordításokkal a szöveg – hát igen, a filmes szakzsargon nehezen adja magát. (És az argó is. Kedvenc leiterjakabom: a Van, aki forrón szereti összefüggésében „női ruhá[ka]t” jelentő „drags” Caine művének magyar változatában „ócska gönc” lesz, amibe nem szívesen öltöztette akkor még Hollywood a színészeit… Ó, hogyne. Chaplin is ezért járt mindig szmokingban, nemdebár?)
Nehéz érdemben bármit is hozzátenni Uj Péter recenziójához, minden benne van. Persze nekem nincsenek közvetlen élményeim Döncivel, a budapesti undergrounddal is csak minimális, de attól még ez az önéletrajz(-szerűség) nagyon olvasmányos, izgalmas szöveg, méghozzá a furcsa (keresett, túl hivatalos, kimódolt, „értelmiségi” stb.) nyelvezete ellenére. Ami azért
Vannak dolgok, amiket én az életben nem szúrnék ki.
Csakhogy az én szemem csalható!
Én nem Ash vagyok... Az ő szeme (epitheton ornans következik [ami nem egy súlyos rendellenesség latin neve]) csalhatatlan. Vessük egy pillantást -- teszem azt -- erre a borítóra,
Mi, egyszerű halandók mit látunk rajta? Talán elsősorban azt, hogy gagyi, olcsó, vásári etc.
Ám ekkor jön Ash, és annyit súg halkan a fülünkbe: Mortal Kombat.
S minden a helyére kerül!
KATT!
Az elkövető, nem-kifejezetten-fiatalkorú K. P. „Misi” Mihály szerkesztője volt legutóbbi hosszabb irományomnak (Wakond címen ismeri a nagyközönség, illetve egy része), így nem lenne túl elegáns tőlem szembedicsérni és mennybe meneszteni(!) szellemes, ámde hideglelős szatíráját. A lényeg röviden:
Mother Tongue: Mother Tongue (1994)
:format(jpeg):mode_rgb():quality(40)/discogs-images/R-807701-1167785493.jpeg.jpg)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zenekar, amiből az egyik gitáros annyira pozitív benyomást gyakorolt Anthony Kiedis-re, hogy ő – hogy, hogy nem! – lenyúlta ezt a bizonyos húrbűvészt a saját, jóval ismertebb zenekarába (a Red Hot Chili Peppers-be, kedves gyerekek, ha még nem találtátok volna ki), kb. két és fél percre. Szegény Jesse Tobias talán annyi időt sem töltött Flea és a többiek oldalán, hogy végighallgassa az új bandája akkorra már tekintélyes nagyságúnak mondható életművét, amikor megköszönték neki az együttműködést és az ajtó felé kezdték terelni – Dave Navarro meggondolta magát, értsél szót, Jesse, és persze szevasz, Jesse!
Avagy „Amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod…”
Akárcsak közvetlen előzménye, ez a könyv is maradéktalanul betartja, amit ígér, legfeljebb azzal lehet vitatkozni, hogy én személy szerint hányat ismertem a 100 (azért jobbára közismertnek mondható) téves állítás közül, illetve melyekről tudtam, hogy azok tévhitek – fölösleges szőrszálhasogatás lenne ezeken a részleteken pörögni: összességében ezek valóban tévhitek és Hahner tényleg cáfolja őket. Egyszerre „extra” és zavaró körülmény, hogy a szerző nem pusztán cáfol, hanem elemez, összefüggések közé helyez és ismeretet is terjeszt.
Ash legyen a talpán, aki képes megkülönböztetni egymástól Harrison Ford generikus-hazafias akciófilmjeit (Férfias játékok, Végveszélyben, Az elnök különgépe usw.), mindenesetre Thomas Block Határtalan égbolt című regénye valamelyiket/némelyiket/mindegyiket kíméletlenül alapul vette
Részletekért KATT a "tovább"-ra!
20+ évig tartott, de elolvastam… Na nem mintha annyira nehéz olvasmány lenne (sőt, a híréhez képest egész jól haladtam vele), de ahhoz képest, mennyire régen szereztem be azzal a határozott szándékkal, hogy hamar a végére érek, eléggé elhúzódott a dolog.
Hogy milyen a híre?
Mit kapunk, ha egy kevéssé ismert, bár egész jó ausztrál westernt (van ilyen!) vegyítünk a Farkasokkal táncoló megfelelői elemeivel (katonai kalap, bölcs indián), hogy borítót alkossunk egy vadnyugati románchoz?
Ash-nek köszönhetően már ezt is tudjuk!
Részletekért KATT a "tovább"-ra!
Ezt is megértük: Ellroy nem döngöl a földhöz (-be?). De mondok én valamit(!): nem is baj. Egyrészt mert jó látni, hogy ő is valahonnan jutott el valahová (senki sem az L.A. Kvartett-tel vagy az Amerikai Tabló-sorozattal kezdi), másrészt mert nem kell minden regénynek annyira rohadt intenzívnek lennie. Szóval, ha úgy vesszük, kicsit csalódtam, de közben azért örülök is neki, hogy nem megint egy ecstasy-n pörgő, a (kisebb) hibákat nyers energiával elfedő nagyregényt olvastam (mint amilyen szerintem mondjuk a Fehér jazz és – főleg – A nagy sehol), hanem egy kevesebbet markoló, és ha úgy vesszük, kevesebbet is fogó, ám azért még így is igen magas színvonalon mozgó művet, ami jól mutatja, hol járt művészünk a kezdeti (saját bevallása szerint túlságosan Raymond Chandler bűvöletében fogant) szárnypróbálgatások után, de még a korszakos remekművek előtt.
Ash csalhatatlan szeme kiszúrta, hogy nem akármilyen borítót kapott annak idején Nemere István (minden bizonnyal remek)műve, a Zuhanás a napba:
Leginkább egy bizonyos filmsorozat egy bizonyos részének egy bizonyos jelenetét idézi, melyben hőseink a sivatag közepén kerekednek felül az ellEN. Nem csak ebből az epizódból származó, de minden bizonnyal megrázó erejű screenshotok fedik fel alább az összefüggést.
Részletekért KATT a "tovább"-ra!
Nem én leszek az, aki teljesen új és váratlan állításokat fog megfogalmazni a képregény műfajának e klasszikus darabjáról, hacsak egy apró, óvatos megjegyzést nem tekintünk újnak és váratlannak:
Korai zsenge. Még egy. A második. Itt. Kicsit szerkesztve, de nem átírva.
(Ma már nem igazán értek egyet egykori önmagammal.)
Részletek Pongrácz Máté kritikájából. Első megjelenés helye: Roboraptor.
Wakond módra élni és meghalni Kelet-Európában
Orosdy Dániel regényében roppant szórakoztató módón keverednek a hetvenes évek bűnfilmjeinek fordulatai Guy Ritchie figuráival és Kelet-Európa Tarr Béla filmjeit idéző kisszerű, kilátástalan nyomorával.
Többször is ledobott magáról ez a könyv, pont, mint a Harmonia Caelestis (asszem egyszerre nyúltam le mindkettőt mutertól), de most sikerült elkapnom a flow-t. Félre tudtam tenni, hogy folyton változik az alany (ti. én/mi/ők beszélnek egyetlen mondatom belül is akár, viszont nincsenek hagyományos értelemben vett párbeszédek), és szinte már olvastatta is magát. Azt nem merném állítani, hogy végig 100%-osan meg tudtam különböztetni egymástól a szereplőket (sok van, hasonló nevűek, plusz ez az alany-mizéria…), de mintha nem is ez lenne a lényeg. Ez a mi történetünk, 40-es évekbeli magyaroké, akik lehetnek és lesznek is svábból magyarok/németek, zsidóból halottak, kommunisták vagy túlélők, erdélyiből budapestiek stb. stb. „Idegen testünk” – elvben nem lehet idegen, hiszen a miénk, de közben mégis, tett róla a történelem.
Részletek Pintér Bence kritikájából. Első megjelenés: Azonnali.
Így érdemes felforgatni az akciófilmes kliséket egy bűnregényben
… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?
Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)
Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert
