Ash legyen a talpán, aki képes megkülönböztetni egymástól Harrison Ford generikus-hazafias akciófilmjeit (Férfias játékok, Végveszélyben, Az elnök különgépe usw.), mindenesetre Thomas Block Határtalan égbolt című regénye valamelyiket/némelyiket/mindegyiket kíméletlenül alapul vette
Részletekért KATT a "tovább"-ra!
20+ évig tartott, de elolvastam… Na nem mintha annyira nehéz olvasmány lenne (sőt, a híréhez képest egész jól haladtam vele), de ahhoz képest, mennyire régen szereztem be azzal a határozott szándékkal, hogy hamar a végére érek, eléggé elhúzódott a dolog.
Hogy milyen a híre?
Mit kapunk, ha egy kevéssé ismert, bár egész jó ausztrál westernt (van ilyen!) vegyítünk a Farkasokkal táncoló megfelelői elemeivel (katonai kalap, bölcs indián), hogy borítót alkossunk egy vadnyugati románchoz?
Ash-nek köszönhetően már ezt is tudjuk!
Részletekért KATT a "tovább"-ra!
Ezt is megértük: Ellroy nem döngöl a földhöz (-be?). De mondok én valamit(!): nem is baj. Egyrészt mert jó látni, hogy ő is valahonnan jutott el valahová (senki sem az L.A. Kvartett-tel vagy az Amerikai Tabló-sorozattal kezdi), másrészt mert nem kell minden regénynek annyira rohadt intenzívnek lennie. Szóval, ha úgy vesszük, kicsit csalódtam, de közben azért örülök is neki, hogy nem megint egy ecstasy-n pörgő, a (kisebb) hibákat nyers energiával elfedő nagyregényt olvastam (mint amilyen szerintem mondjuk a Fehér jazz és – főleg – A nagy sehol), hanem egy kevesebbet markoló, és ha úgy vesszük, kevesebbet is fogó, ám azért még így is igen magas színvonalon mozgó művet, ami jól mutatja, hol járt művészünk a kezdeti (saját bevallása szerint túlságosan Raymond Chandler bűvöletében fogant) szárnypróbálgatások után, de még a korszakos remekművek előtt.
Ash csalhatatlan szeme kiszúrta, hogy nem akármilyen borítót kapott annak idején Nemere István (minden bizonnyal remek)műve, a Zuhanás a napba:
Leginkább egy bizonyos filmsorozat egy bizonyos részének egy bizonyos jelenetét idézi, melyben hőseink a sivatag közepén kerekednek felül az ellEN. Nem csak ebből az epizódból származó, de minden bizonnyal megrázó erejű screenshotok fedik fel alább az összefüggést.
Részletekért KATT a "tovább"-ra!
Nem én leszek az, aki teljesen új és váratlan állításokat fog megfogalmazni a képregény műfajának e klasszikus darabjáról, hacsak egy apró, óvatos megjegyzést nem tekintünk újnak és váratlannak:
Korai zsenge. Még egy. A második. Itt. Kicsit szerkesztve, de nem átírva.
(Ma már nem igazán értek egyet egykori önmagammal.)
Részletek Pongrácz Máté kritikájából. Első megjelenés helye: Roboraptor.
Wakond módra élni és meghalni Kelet-Európában
Orosdy Dániel regényében roppant szórakoztató módón keverednek a hetvenes évek bűnfilmjeinek fordulatai Guy Ritchie figuráival és Kelet-Európa Tarr Béla filmjeit idéző kisszerű, kilátástalan nyomorával.
Többször is ledobott magáról ez a könyv, pont, mint a Harmonia Caelestis (asszem egyszerre nyúltam le mindkettőt mutertól), de most sikerült elkapnom a flow-t. Félre tudtam tenni, hogy folyton változik az alany (ti. én/mi/ők beszélnek egyetlen mondatom belül is akár, viszont nincsenek hagyományos értelemben vett párbeszédek), és szinte már olvastatta is magát. Azt nem merném állítani, hogy végig 100%-osan meg tudtam különböztetni egymástól a szereplőket (sok van, hasonló nevűek, plusz ez az alany-mizéria…), de mintha nem is ez lenne a lényeg. Ez a mi történetünk, 40-es évekbeli magyaroké, akik lehetnek és lesznek is svábból magyarok/németek, zsidóból halottak, kommunisták vagy túlélők, erdélyiből budapestiek stb. stb. „Idegen testünk” – elvben nem lehet idegen, hiszen a miénk, de közben mégis, tett róla a történelem.
Részletek Pintér Bence kritikájából. Első megjelenés: Azonnali.
Így érdemes felforgatni az akciófilmes kliséket egy bűnregényben
… ez az ember tizenkilencben, az orosz fogságban beszélt Lenin elvtárssal. Nem irigyli?
Ilyen és ehhez hasonló bonmot-kkal sajnos(?) nincs tele a kötet, ifjabb Karinthy még bolsi korszakában is túl jó író volt ahhoz (erről majd később!), hogy nettó hülyeségekkel szórja tele a kéziratát, és mégis: cseppben a tenger. Ebben a regényben tényleg az a legkevesebb, hogy a rendes kommunista (értsd: ember; amilyen mindenki lenni szeretne, akár tudja magáról, akár nem) szeretne orosz fogságban lenni, és ott lehetőleg beszélni Kun Bélával Lenin elvtárssal! (Hátha meglapogatja a vállát – miközben főbe is lövethetné, ahogy a derék Uljanov későbbi korszakáról tartja a vicc.)
Igen, ez a könyv végig ilyen, vagy még ilyenebb, de nem (csak) ettől annyira olvasmányos, hanem mert
Hol volt, hol nem volt, tán igaz sem volt... Szóval annak idején, 2003-ban / 2004-ben írogattam a pécsi egyetemi lapba, a ma is létező Univ Pécsbe, kb. ezek voltak az első nyomtatásban megjelent írásaim (neten se jelent meg akkor még más tőlem, ha jól emlékszem, kivéve egy egészen-egészen korai zsengét, ami még az alábbinál is koraibb és zsengébb, és külön története van). Az alant olvasható szöveg fő jellegzetességei tehát (ha tetszettek figyelni) a koraiság és zsengeség, amit szeretnék azzal is külön hangsúlyozni, hogy harmadszor is kiemelem: ez itt korai és zsenge. Nem az igazi. Not good (enough). Ráadásul erősen kötött terjedelemben, inkább ajánló-, mint kritika-jelleggel kellett alkotnom, ami nem adott szárnyakat, és hát fiatal voltam (kellett a pénz, parancsra tettem stb. stb.).
Így olvassa, Kedves Olvasó. Mert Korai.
És Zsenge.
Szóltam.
Kevés magyar, ún. műfaji regényt tudnék mondani, amit – legalábbis az én szerény ismereteim és tapasztalataim szerint – annyira alaposan kiveséztek „sikerültség” (elvárások kontra valóság) szempontjából, mint A szivarhajó utolsó útját. Köszönhető ez részben annak, hogy az egyik író, (P. Bence) maga is aktív újságíró és kritikus, aki a sci-fi irodalom múltjának és jelenének feltérképezése mellett foglalkozott saját munkájának fogadtatásával is (szerzőként és szerkesztőként egyaránt), részben annak, hogy a könyv, pontosabban a felemás marketingje nem akármilyen várakozásokat kelthetett az olvasókban. Ahogy maga Pintér Bence írja:
„Alternatív történelmi, steampunk, ifjúsági kalandregény – zsánermeghatározások tömege kerül elő, ha a Szivarhajóról esik szó. Kezdjük az végén: a híresztelésekkel ellentétben ez a történet nem ifjúsági, vagy éppen young adult (YA) regény. (…) A Szivarhajó szereplői huszonpárévesek, a könyvben rendesen folyik a vér, és például annyi, az ifjúság számára valószínűleg kifejezetten unalmas, főleg az áthallások miatt érdekes kül- és belpolitikai fejtegetés van benne, hogy azt a Baljós árnyak készítői is megirigyelnék. (…) Aztán itt van nekünk a steampunk jelző, ami legalább annyira nem működik, mint az ifjúsági. (…) A szubzsáner eszközkészlete, látványos esztétikája teljesen hiányzik a könyvből (…) Ami tehát megmarad, és még igaz is, az az ’alternatív történelmi kalandregény’.”
Fején találta a szöget, ahogy az önboncolgató írás további részeivel is nehéz vitatkozni, a (szerintem) „végső helyes” következtetés egyértelmű levonására azonban annak ellenére nem kerül sor a szövegben, hogy még egy kézenfekvő párhuzam, illetőleg hivatkozási pont is előkerült a Baljós árnyak emlegetésével. Mert akárhány vélt vagy valós hibát is találunk A szivarhajó utolsó útjában, a legfőbb problémája (túl a marketing baklövésén, persze) nem az, hogy pl. „klisés”, vagy a főszereplő túl sokat dohányzik, hanem az, amire ezek a bizonyos vélt/valós hibák jórészt visszavezethetőek. Nevezetesen az
Nem pazarlom a szavakat: az első rész második része. Vagyis inkább a folytatása. Az év második fele, időben visszafelé haladva (nem ragozom többet).
És ismét!
Év eleje (ha nem is január...), tehát filmnapló, de éves helyett féléves bontásban, időben visszafelé haladva. Ami az első, az az utolsó, mármint nézés szerint, de csak az előző év első feléről beszélünk. Megvan, érthető? Fogod, veszed, vágod, érzed, érzékeled stb.?
Júniustól megyünk visszafelé.
Első = utolsó,
és vice versa.
Oké?
Indulhat?
Értjük egymást?
Magócs Dávid véleménye, mely végül a Filmvilág Blogon talált felüleT magának.
Wakond - Fekete humor és magyar rögvalóság
A Halott ügyek vidéki szatírája után második regényében Orosdy Dániel műfajt vált. Ugyan a sárványhahotai látképet egy Budapestre kísértetiesen hasonlító nagyvárosi helyszínre cserélte, a wannabe rendőröket pedig igaziakra, a hangulatot továbbra is a fekete humor és a magyar rögvalóság uralja. Orosdy Dániel és Merényi Dániel második közös munkája, a Wakond színesebb és szagosabb elődjénél, de nem akar annál nagyobbat vállalni. Szereplői hétköznapi figurák, hétköznapi motivációkkal, cselekménye egy akciófilmbe oltott krimi, burleszkelemekkel jócskán megtűzdelve.
A történet egy jobb napokat is látott rendőrségi osztályon kuszálódik. A felderítési osztály munkatársai felett Damoklész kardjaként lebeg a leépítés, Woiczek Dávid, történetünk egyik főhőse pedig pont jókor szerez tudomást a bizonyos nagy fogásról, egy kábítószerügylet pontos helyszínéről és időpontjáról, ami kihúzhatja őket a csávából. Na persze nem úgy, ahogy először gondolnánk, az osztályt már úgyis temetik, és az önérzetes osztályvezető, történetünk másik főhőse, Sréder Pál mindent egy lapra tesz fel, hogy megmentse dolgozóit, meg persze önmagát attól a kegyetlenségtől, hogy örökre elfelejtsék.
Gerner Andris (talán nem teljesen elfogulatlan) sorai saját oldaláról.
Nyár este volt. Nem az a tikkasztó, lélek- és testfacsaró, de azért a globális felmelegedés éreztette hatását napközben. Egy kerthelyiségben ültünk a Szerzővel, amikor saját készítésű – ráadásul filmes témájú – szóviccemet eresztettem el. (A végén leírom itt is – kegyelemdöfésként!) A Szerző a tenyerébe temette arcát, ám azért megbocsátó mosollyal nyugtázta az erőlködést. Ő maga is szó(vicc)zsonglőr, tehát mondhatni – nem kell meginnia egy iccével, hogy előrukkoljon az új szóviccével…
A Bond-képregények borítói okoztak már nekünk meglepetéseket, de arra azért nem számítottam, hogy...
Ne szaladjunk előre!
Egyelőre csak vegyük szemügyre az alábbi borítót és gondolkodjunk el.
James Bond és az "akció" szinte szinonimák, rendben, ez kép viszont akkor is enigmákat rejt, ha minden további nélkül elfogadjuk a fenti axiómát. HISZEN: emberünk nyilvánvalóan nem JB (vagy éppen Modesty Blaise), mégis olybá tűnik, hogy ő [valaminek] az abszolút hős[e], egyben asszonyok vágya és védelmezője. Mit keres a címlapon James Bond helyett?? Egyáltalán hogyan jutott nőhöz James Bond mellett??? Egyenrangú szövetséges nem lehet, olyan nem fér el Bond oldalán... Akkor mégiscsak ellenség lenne? De hogyan jutott egy ellenség borítóképhez James Bond helyett? Milyen jogon lelkesedik érte vörös hajú démon, megintcsak James Bond helyett...?
Kérdés kérdés hátán, melyekre a hagyományos megközelítéssel (ami teljességgel fedi a szögegyszerűségű Bond-képregények hozzáállását) ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, ahogy Alain Dalain jelenlétét sem indokolta semmi az első Bond-képregény elején. Ámde ha tudjuk -- Ash-nek köszönhetően! --, hogy a képnek bizony nem sok köze van Bondhoz (és valóban, a figurának nyoma sincs egyik képregényben sem), akkor már közelebb járunk a megfejtéshez.
A stáblisták nem csak akkor rejtenek izgalmas, különleges, sőt, csodálatos dolgokat, ha pornók elején/végén látjuk őket (nyugi, lesz pornó is).
Bizonyíték erre ez az alsópolcos csoda, a számtalan angol címen ismert Trigon-akció,
melyben elvileg mindenki felbukkan ilyen-olyan minőségben, aki számított akkoriban a film, zene, irodalom (!) világában. Olyan nevekkel találkozhatunk az enmagát is átkeresztelő "Teddy Page" (valójában Teddy Chiu)
művében, mint
Ash szeme mindent lát, előtte még a szépségszalon(ok)nak sem lehetnek titkai(k)!
Aki nem hisz nekem, tegye fel a She Caught the Katy-t. De ha hisz nekem, akkor is felteheti, jól fog járni vele!
Hogy miről beszélek?
Első fecske: Benedek Eszter írása az AHmagazin Könyvek rovatából.
Ha szereted a humort, a kétbalkezes rendőröket, na meg a képregényeket, akkor a Wakondot imádni fogod! A mindössze 223 oldalt magába foglaló krimi ugyanis végig humoros, könnyed, na meg csodaszép az illusztrációival.
Igen, ahogy az Őz-sorozat, a Fulci-sorozat is befejezi pályafutását e blogon a 25+1. adással -- legalábbis erősen úgy tűnik. És mi mással is búcsúzhatnánk, mint virággal 25+1 válogatott képpel, melyek a könyvből és a blogról egyaránt kimaradtak, pedig eklatáns (!) tanúbizonyságát adják a jeles rendező vizuális fantáziájának. Alább tehát: szemek, színek, hangulatok...
...de főleg szemek.
A haladók pedig rendeljék meg bátran Merényi "Grafitember" Dániellel közösen jegyzett regényem, a Wakondot, melyben természetesen akad (legalább) egy Fulci- (és Romero-)utalás. (Ha nem több.)
MA üti, ütötte fel a fejét ez a kis állat a Föld felszínén, beköszöntött a Wakondvész! (erről bővebben a regényben)
A lényeget már leírtam, közzétettem, érdemben többet most sem tudok, de pár izgalmas képet azért megosztok itt (is, az Instagram után).
Érdemes befektetni ebbe a kötetbe, komolyan. Szívünk-lelkünk beletettük.
Után, valamint másodközlés: Amerika: nem indiánnak való vidék
Az 1920-as évek elején az oklahomai Osage megye lakóit, majd egy idő után a helyi és az országos médiát is az oszázs indiántörzset sújtó átok, pontosabban a gazdag törzstagokat érintő feltűnően sok gyanús haláleset foglalkoztatta. Az oszázsok (akik gyakorlatilag egytől egyig vagyonosak voltak, tehát mind a veszélyeztetett kategóriába tartoztak) szabályosan rettegtek, és minden okuk megvolt rá: kegyetlen, változatos eszközökkel elkövetett gyilkosságok, fura öngyilkosságok és rejtélyes betegségek tizedelték őket. Nem segítettek rajtuk sem a pénzen megvehető eszközök és szolgáltatások, sem az elővigyázatosság, ráadásul a külvilágra, a többségi társadalomra sem számíthattak. A média ugyanis már a gyilkosságsorozat előtt is sokat foglalkozott velük, de csak mint egzotikus, primitív, ám dúsgazdag vadakkal, és az akkor még magától értetődő rasszizmustól a hatóságok sem voltak mentesek, sőt. Közömbös és ellenséges környezetben kellett küzdenie a törzsnek, ám egyszer csak megjelentek Edgar J. Hoover emberei, és véget vetettek az őslakosok szenvedéseinek.
Az utókorban nagyjából ennyi maradt meg az oszázsok kálváriájából, illetve ennyi se. Az egykor nagy feltűnést keltő és nem kis részben az FBI létjogosultságát-erejét is megalapozó történet a gazdasági világválság, majd a II. Világháború árnyékában egyre jelentéktelenebb lett, végül évtizedek alatt lassan megkopó emlékké és az ismét szegénysorba süllyedő oszázsok jócskán megfakult belügyévé vált – ezen még a témát érintő vagy feldolgozó alkotások (rádióműsorok, irodalmi alkotások, legalább egy játékfilm) sem változtattak érzékelhetően. David Grann könyve követ dobott az állóvízbe, de nem csak abban merül ki a jelentősége, hogy felhívta a figyelmet egy régen elfeledett ügyre, valamint alapanyagot biztosít egy izgalmasnak ígérkező Scorsese-DiCaprio együttműködésnek
