Orosdy Dániel blogja

Egy nap I-1 63N1S0-SWITCH életéből

Orosdy Dániel

[első megjelenés: Filmvilág Patreon]

TELEFONKÖNYVEK!

RÉGI TELEFONKÖNYVEK!

Ha olvasta a Wakondot, azért.

Ha nem, akkor csak úgy!

De inkább olvassa el, az a biztos!

Nehéz ügy. Nem egyszerű érdemben megnyilatkozni vagy eszmét cserélni erről a könyvről, a nyilvános vélemények ugyanis jellemzően két szélsőség között ingadoznak: az egyik szerint „nem a tükörre kell haragudni”, magyarán Moldova csak a valóságot/igazságot írta meg, méghozzá jól, ő nyugodtan moshatja kezeit, nincs itt semmi látnivaló (ezt a véleményt erősítik természetesen a kicsit vagy nagyon rasszisták is, de persze nem csak ők), a másik szerint a Bűn az élet (1988) nem is riport, hanem a rendszer kegyeltjének, a Kádár-rajongó zavaros féltehetségnek a rendőrséghez (és így a rendőrállamhoz) intézett elfogult és félresikerült felmentő beszéde, ami nem is egyszerűen szubjektív ésvagy rossz, hanem kifejezetten káros is ([volt,] hiszen cigánygyűlöletre buzdít[ott], ennélfogva eredendően rasszista).

Most jön az a rész, hogy egyik vélemény sem igaz teljesen, az igazság valahol a szürke egyik árnyalatában keresendő.

És jöhetNE az, amiben titokban talán magam is reménykedtem: hogy félreértés/túlzás az egész, és Moldova szíve azért (mondhatni 100%-osan) a helyén van (volt), inkább alapos és olvasmányos riport ez, mint bármi más, a rasszizmusnak pedig még csak az árnya sem vetül rá. Ami azért így, ebben a formában nem teljesen igaz, a helyzet némileg bonyolultabb. A riport ezzel együtt is korrekt, és Moldova írói nagyságát sem kérdőjelezném meg (továbbra sem), de nézzük csak, mire is gondolok pontosan, amikor azt mondom, azért vannak itt gondok. Mert bizony akadnak, csak hát...

MUTATOM! LÁSSUK!

Frankenstein nem volt nagy dumás, bár egy mondata egészen biztosan szállóigévé vált: 

(Igen, Frankenstein még mindig a tudós, nem a szörny, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy ebben én is minden egyes alkalommal következetes vagyok. Sőt, igazából Frankenstein a szörny is, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben.)

Na de mit szól ehhez a nagy Dumas???

Ash csalhatatlan szeme kiszúrta, én pedig MUTATOM!

Katt a TOVÁBBra!

Kézbe vesszük a könyvet ésvagy egy pillantást vetünk a borítóra, és (potenciálisan) két gondolat fogalmazódik meg bennünk, amolyan elvárás-féleként:

1) Biztosan megtudjuk majd, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az elmélyülten basszusgitározó Németh Alajos látható rajta a szerző helyett (ugyanis ő az, nem Wilpert, bár ez a szerzőről amúgy számtalan képet tartalmazó belső oldalak alapján hamar kiderül), szóval fény derül rá, miért tűnik az egész kötet egy „Így legyél menő basszusgitáros”-oktatókönyvnek „Egy popmenedszer emlékiratai” helyett, ami az alcím.

2) Wilpert kitér majd a nevéhez kapcsolódó érdekesebb sztorikra, különös tekintettel arra, mely szerint „a rendszerváltozás után Wilpert Imre (már az EMI-Quint embereként) szeretett volna kiadni egy Betiltott dalok című lemezt, többek között Kontroll-számokkal, de mivel Müller Péter Iván csak akkor járult volna ehhez hozzá, ha a borítóra ráírják, hogy 'betiltotta és engedélyezte Wilpert Imre', ebből sem lett semmi” (Artpool - M.U.Z.I.K. / MAGASPINCE, Szőnyei Tamás: Kontroll Csoport)

Hogy végül hogyan és mennyire teljesülnek ezek az elvárások?

1 -  Nem, nem tudjuk mert, miért „Dübörög a basszus” a cím, és miért az amúgy kiváló zenész Lojzi látható a borítón (a basszushoz persze neki van köze -- de eleve hogyan került a basszus azt asztalra, ugye?!?!?!?).

2 - Nem, Wilpert mindenről ír, ami csak eszébe jut, de speciel ez a híres sztori utalás szintjén sem kerül elő. Ami szóba kerül, bőven problémás, ugyanis

Heather Graham?

Csak nem a jópár éve sajnálatosan eltűnt, egyszerre szép és tehetséges Rollergirl??? 

N E M !

Hanem egy író(nő). Igen termékeny. Erős tippem szerint nem olyan könyveket ir, amik engem érdekelhetnek. (Pár cím: A kalóz kedvese, A viking asszonya, Szerelem és viszály).

Valami viszont igencsak izgalmas tőle, és ezt Ash, akinek csalhatatlan a szeme, kiszúrta! (A szeme kiszúrta, höhö... Kiszúrta a szemét... Höhöhö.)

S hogy mi ez a valami?

MUTATOM!

Katt a TOVÁBBra!

Árvaház
Tom Waits: Orphans – Brawlers, Bawlers and Bastards

A zenész Tom Waits tulajdonképpen ketten van: az egyik részegen, cigivel a szájában dől a zongorára, és sorban nyomja a bluesos-dzsesszes-folkos, lassabb-gyorsabb sirámokat amolyan rekedt Frank Sinatrába oltott túlmozgásos Bob Dylanként; a másik az avantgárd zeneszerzők ötleteit ötvözi az alternatív zenékkel, rozsdás vasalót ütöget üres konzervdobozhoz, vagy éppen új hangszereket talál fel a legaberráltabb hangzások kikísérletezése közben. Nagyjából a Swordfishtrombones-ig előbbi uralta Waits munkásságát: minden populáris műfaj bekerült a májsztró zenei olvasztótégelyébe, aztán az egészet nyakonöntötte némi (zseniális) beatköltészettel.

Az említett lemez után – gyökereit nem feledve – Waits megnyílt a kísérleti zene felé: marad a hamis felvétel is, ha az sikerült a legjobban, a magas hangoknál fellépő köhögéskényszer simán rákerül a mesterszalagra, egyes számokban minden és mindenki kopácsol stb. Legjobb munkáiban mindkét alkotói hozzáállás megfért egymás mellett, ám még a viszonylag rendszeresen megjelenő sorlemezek mellett is sok – főleg kísérletező jellegű – anyag készült egyéb projektekhez: komplett soundtrackek (pl. a Szívbélihez vagy az Éjszaka a Földönhöz), színházi produkciók zenéi (pl. The Black Rider).

Waits persze nem csak kiváló zenész, hanem tehetséges színész is, és rendszeresen vett fel 1-1 számot a filmekhez, amelyekben szerepelt – vagy amelyekben nem. Aztán ott vannak még a tribute-lemezekhez felvett dalok, az elfeledett felvételek, a válogatásalbumokra feldobott számok… 30-40 év alatt annyi „rendes” lemezen ki nem adott, de egyébként figyelemreméltó cucc gyűlt össze, hogy bőven megtöltenének egy 2-3 CD-s válogatást.

Előretolt ui.

Lehet már bírálni a nem is olyan rég elhunyt Moldovát? Vagy még korai? Kicsit gondban vagyok ezzel, mert nem szívesen „bántanám”, de a Könyvnaplóban nem szokásom kozmetikázott véleményt közzétenni. Igaz, eleve a halála miatt olvastam el ezt a két könyvet, amiket egyébként még évekkel ezelőtt rendeltem meg… Na mindegy, olyan nagyon úgysem fogom bántani, amúgy pedig Uj Péter nagyjából az én búcsúmat is megírta ezzel a nekrológgal. A kulcsmondatok*:

Galla Miklós örökérvényű szavával élve:

"FOLYTATJUK!"
[illetve csak én, mindegy]

Új az év? Igen.

Érkezik a kétrészes filmnapló?? Igen!

Öröm ez mindenkinek???

Igazi (és kellemes) meglepetés Karinthy Ferenc – nem mellesleg első – regénye, és nem csak a Kőművesekhez képest.

A Don Juan éjszakája a későbbi (ismertebb) művek felől szemlélve (is) különleges, többek között a „Krúdy-light” kifejezés is eszembe jutott róla, amivel persze csak két gond van: nem ismerem eléggé – sajnos – Krúdy munkásságát ahhoz, hogy alapom legyen ilyen kijelentésekre, illetve maga a fogalmazás is félrevezető, mert a regény ugyan (engem legalábbis) emlékeztet a Szindbád-történetek világára, de amúgy semmilyen értelemben sem „light” (vagy max. annyiban, hogy olvasmányos). Szóval kicsit Krúdy, kicsit light, és (részben ezek miatt) nem igazán hasonlít a későbbi művekre, de nem ez a lényeg. Hogy mi? Talán az alábbi idézet közelebb visz minket a válaszhoz (és a könyvet természetesen ajánlom mindenkinek, aki bármilyen alacsony szinten is, de fogékonynak érzi magát erre a világra, sőt, akár még a nyitott gondolkodású fantasy-rajongókat sem zárnám ki a célcsoportból):

Jelen esetben az „önálló recenzióként máshol megjelenő szöveg” filmekről szólt, tehát kicsit kifejthetem (a saját magam alkotta szabályok alapján... amikhez miért is kéne ragaszkodnom?? :D kifejtem és kész) a máshol már publikált lényeget bővebben.

„És már mondom is: elcsesztem a számolást!” – írtam volt jó régen, és (sajnos) teljesen igazam volt. Akkor is, meg most is, apró korrekcióval, lássuk:

Tényleg.

Néha. 

Mert ilyenekbe futok bele:

Hogy mi a közös Terry Gilliamben és John Cleese-ben? Egyszerre nagyon sok és nagyon kevés, de a legérdekesebb az, hogy még abban is meglehetősen különböznek, amiben amúgy kifejezetten hasonlítanak.

MIRŐL BESZÉL EZ AZ EMBER?!

Elmagyarázom.

Alain Dalain Delon majdhogynem állandó szereplője közkedvelt rovatunknak, és minden bizonnyal nem véletlenül, A szamuráj megtestesítője kimondottan fotogén férfi.

Persze, azért ő sem feltétlenül és minden körülmények között fotogén... Ash ezt is kiszúrta!

MUTATOM!

Katt a TOVÁBBra!

Dám, a rádiós újságíró a rendszerváltás előtt két perccel, ám még az általános csömör csúcsán ültette le az úgynevezett (már aki úgy nevezi őket…) Nagy Generáció jeleseit némi „elszámolásra”. Hogy vannak, miért rosszul, mit ígértek, abból mi vált valóra, miben reménykedtek, az miért nem jött össze, miért maradt ki az életműből a „valódi” nemzetközi áttörés stb. stb.

Nagy filmeposzok, ha találkoznak -- a bestseller boncasztalán, Ash óvó tekintete előtt!

Van, aminek a megszerzéséhez kevés a hatalom

A csalhatatlan szem pedig ilyen! Annak megszerzéséhez kevés a hatalom! Mert mit is lát alant, aki nem csak néz, hanem lát is?

 Bizony, legalább két dolog van ott még, mármint Harold Robbins könyvének borítója mellett (illetve azon rajta):

MUTATOM!

Katt a TOVÁBBra!

A közkedvelt sorozat folytatása folytatódik!

már megint / még mindig FILMEK!!!

Tehenes filmek is, miért ne?!

Szóval a második félévnyi adag tavalyról, (jórészt) kifejtősen, ahogy kell, de ezt (is) már mondtam.

Közkedvelt sorozatunk folytatódik!

FILMEK!!!

Félévnyi adag tavalyról, (jórészt) kifejtősen, ahogy kell.

„A Fargo-sorozat írójának világsikere”, hirdeti a borító (a másik), amiből számomra főleg a „világsiker” érdekes, de az mindenképpen pluszpont, ha valaki egy elismert sorozaton dolgozott, ami ráadásul kedvenceim, a Coen-fivérek egyik filmjén alapul. Bár, ami azt illeti, a sztoriról nekem elsőre inkább a LOST című szemfényvesztés máshogy sikeres széria jutott az eszembe:

Egy ​ködös nyári éjszakán magánrepülőgép száll fel az Egyesült Államok keleti partvidékéhez tartozó Martha’s Vineyard-szigetről New York felé, fedélzetén tizenegy utassal.

Tízen a felső tízezer tagjai, a tizenegyedik egy nem túl jelentős festő. Tizenhat perccel az indulás után a gép az óceánba zuhan. A katasztrófát ketten élik túl: Scott Burroughs, a festő és a gépen utazó médiamogul négyéves kisfia. Burroughsnak sikerül a lehetetlen: partra úszik a gyerekkel. Ott aztán belekerül a nyomozás és a médiahisztéria kettős forgatagába. De vajon véletlenül zuhant-e le a gép? Vagy a befolyásos embereket szándékosan gyilkolta meg valaki?

Parasztvakításról Nehezen kibogozható rejtélyek tömegéről, zavaros hülyeségekről fantasztikumba hajló megoldásokról azonban ugyancsak nincs szó, Hawley regénye (képzavar: ON) két lábbal a földön áll. Ez az egyik erénye: az író túlnyomórészt olyan dolgokról ír, amik léteznek és amiket ismer – ez becsülendő és rokonszenves. A másik (kevésbé nagy) erénye a szövegnek a nyelvezete: többnyire tárgyilagos, leíró, nem keresi a feltűnést – ez a stílus alapvetően passzol a tartalomhoz (még ha én nem is gondolom különösebben kiemelkedő érdemnek, hogy egy hivatásos [forgatókönyv]író képes többé-kevésbé szenvtelenül megírni egy kalandos-krimis-rejtélyes történetet).

A lényeg röviden: a Zuhanás előtt teljesíti célját, kifejezetten szórakoztató olvasmány, amit bátran merek ajánlani bárkinek, aki kicsit is nyitott az efféle irodalomra.

De azért azt sem szívesen hallgatnám el, hogy pár dolog azért (számomra, nyilván) nem igazán működött benne, ami főleg annak fényében visszás, hogy állítólag (és minden bizonnyal ténylegesen is) világsikerről beszélünk.

SPOILER lesz!
...szóltam…

Follett, mi?...

Egy borítóval kapcsolatban nem csak az lehet érdekes, ami rajta van (erről, azaz Ash felfedezéséről majd később), hanem az is, ami lemarad róla. Egy keresztnév, teszem azt. Tipikusan az íróé, ugye. Vannak persze, akiket vezetéknévről is ismerünk, bár még a legnagyobbakkal sem árt óvatosnak lenni (ld. az amúgy nem is jelentéktelen Alekszej Tolsztoj esetét Leó kuzinnal, ráadásul belőle, mármint Alekszejből kettő is akadt).

Szóval Follett, mi csak úgy, odavetve...?

Ne hagyjuk magunkat csőbe húzni!

MUTATOM!

Katt a TOVÁBBra!

Tehát A Dolog? Valóban?... Nem is!

Alan Dean Foster regénye John Carpenter A Dolog című filmklasszikusa alapján

(ld. a borítót), még pontosabban

Alan Dean Foster regénye Bill Lancaster forgatókönyvírónak Az izé (másik címén: Ki van odakinn?, eredeti címén: Who Goes There?) című John W. Campbell-novella nyomán készült valahányadik szkript-változata alapján

– ahogy erre a külföldi kiadások is utalnak, nagyon helyesen („A novel by Alan Dean Foster based on a screenplay by Bill Lancaster”):

A borító tehát némiképp félrevezető, ám éppen ez teszi érdekessé a könyvet – mármint nem a pontatlanság, hanem hogy Foster nem a kész film (esetleg annak valamelyik változata), hanem egy szkript-verzió alapján dolgozott.

UGYANIS!