Orosdy Dániel blogja

Avagy itt a betekintő, amit először a Filmvilág blogon publikáltunk!

(...) most pedig – egy elképesztően ravasz és kifinomult marketingfogással – magát a könyvet tárjuk olvasóink elé. Pontosabban egy pár oldalas részletét.

Újfent másodközlök, immár jóval nagyobb lelkesedéssel.

Keletről érkezett, vékony, furcsa fiatalember, bizonyos Íszá Karpov bukkan fel Hamburg utcáin. Oroszországból vagy talán Csecsenföldről csempészték be kalandos úton Németországba. Éhezik, segítségre szorul, de tele van pénzzel, és ha bármi is igaz az állításaiból, még ennél is többre jogosult – szabályos vagyon várományosa. Egy csinos és ugyancsak fiatal német ügyvédnő, a lelkiismeretétől kínzott Annabel Richter próbálja minden lehetséges eszközzel támogatni, akár a törvényes kereteken is túlmerészkedve. Történetük összefonódik a szintén hamburgi, ám angol származású Tommy Brue-éval, aki apjától nem csak egy – látszólag még jól elevickélő, valójában egyre rosszabb állapotban lévő – magánbankot örökölt, hanem annak nagy titkát is, ami egyben Íszá vagyonának kulcsa.

Borul az időrend, mivel hozzájutottam néhány ősrégi Wanted-számhoz (van másmilyen?) egy antikváriumból (honnan máshonnan?). Konkrétan a 2000/01-02. számról beszélünk, melynek impresszumában -- nagyon mókásan, háh-háh-háh -- az aktuális betegségeikről számolnak be a közreműködők, imigyen:

Még mókásabb, hogy bár Varró Attila neve szerepel az impresszumban, cikket nem találtam tőle (hacsak nem Corneliusként vagy más álnéven jegyezte, de ezt kétlem), ELLENBERGER a szintén beszerzése került 2000/5. számban Őz nincs feltüntetve a szerzők között, pedig! Ha ez nem maga a TÉBOLYDA, akkor nem tudom, micsoda...

Csepel Lou Reedje az új évezredre csak egy rövidke koncertbeszámolóval örvendeztette meg a nagyérdeműt, de a májusi számban már nem fogta vissza magát (még ha nem is szerepel az impresszumban, ld. kimerítő összehasonlító elemzésemet e témában eggyel feljebb). A TOVÁBB után a honi alterek már akkor sem fiatal nagyságai állíttatnak pellengérre, vagy valami ilyesmi.

Méghozzá az RTV Részletes 40. számából (64. oldal, 2014. szeptember 29. - október 5., főszerk.: Kovács Ákos, felelős kiadó: MTVA Kiadói Kft. ügyvezető igazgatója) és Svébis Bence tollából, a szerző engedélyével:

Ismét Chavezé a dicsőség, akárcsak a Taxidermia esetében. A két plakát önmagáért beszél, lássuk a medvéket!

Nemes András olvasónaplója a Bárka Online hasábjain:

Orosdy Dániel: Halott ügyek

Rajongani jó. A rajongó ember tudja, mit akar, tisztában van vele, mi teszi boldoggá, nem esik kétségbe, hol keressen útmutatást a világ megfejtéséhez. Életének masszív, kikezdhetetlen váza van, arra húzhatja fel mindazt, amit valóságként óhajt megélni, arra építheti a rejtélyes entitást, amit úgy kíván hívni: „önmagam”.

Rajongani tehát bármiért minimum ajánlott, lehet az a zene, a filmek, a könyvek világa. Még jobb, ha érdeklődésünk minél több területre terjed ki, ha a különböző művészeti ágak nekünk tetsző gyümölcseit egyetlen bazi nagy tálba gyűjtjük, összekeverjük, és ízlésünk szerint fogyasztjuk. Rajongásunk tárgyát ezután igyekszünk minél mélyebben megismerni, elemezzük, vizsgálgatjuk, adott esetben kritizáljuk. A legjobb azonban, ha rajongásunk olyannyira felfokozott, hogy egy adott ponton rádöbbenünk: mi lenne, ha mi magunk is alkotásba fognánk?

Gyanúm szerint valami ilyesmi történhetett Orosdy Dániellel, a Filmvilág folyóirat- és blog kiváló kritikusával, aki első, Halott ügyek című regényébe nem volt rest belepakolni egy csipetnyit (na, jó, egy tekintélyes maréknyit) mindenből, amit szeret és ismer. Milyen jól tette.

Sárványhahotán, egy aprócska, enyhén szólva elmaradott, de annál megosztottabb, önnön jelentéktelenségét büszke kivagyisággal viselő településen járunk. A kisváros lakói (zárt közösséghez méltó módon) csakis saját boldogulásukkal vannak elfoglalva, a falu ügyeit önös érdekeik előremozdítására használják, a másikat gondolkodás nélkül tiporják el, a hatalom birtokosai mindenféle előjogban (legyen az bármilyen csekélyke is) kizárólag családtagjaikat részesítik. Az ostobaság és a buta agresszió az úr, az erősebb kutya elve érvényesül, az intelligencia, a megfontolt, ne adj’ isten értelmes cselekvés kifejezett hátrányt jelent az előrejutásban. Nem számít, mit mondasz, nem számít, mit teszel, a lényeg, hogy habzó szájjal üvöltve mondd, és bulldog-mentalitású arroganciával tedd. Ismerős, ugye?

A megbonthatatlan korrupciós háló okán tét nélküli nihilbe dermedt városka mindennapjait a köztiszteletben álló orvos rejtélyes halála bolygatja fel, Pandur Ákos, az önkormányzat hivatalnoka (és a teljes populáció talán egyetlen, megfelelő számú agysejttel rendelkező tagja) pedig feladatául kapja, hogy kivizsgálja az ügyet. Kell-e mondanom: nem lesz benne sok köszönet.

Bár a szerző elegánsan kerüli a konkrét politikai áthallásokat, a városka viszonyaiban nem nehéz ráismernünk szakadatlan hatalmi harcok által sújtott szerencsétlen kis hazánk helyzetének paródiájára. A könyv első felében bepillantást nyerhetünk Sárványhahota mindennapjainak tragikusan röhejes színfalai mögé, megismerhetjük a kisszerű ellenségeskedés mozgatórugóit, pillanatképeket kapunk a lakók elszomorítóan kilátástalan, egyben ellenállhatatlanul vicces helyzetéről. A szerző remek humora végtelenül szórakoztatóvá teszi a hétköznapi szituációk groteszk képtelenségeinek taglalását, akkor is, ha egyes helyzeteket kissé túlrészletezve magyaráz, mintha nem bízna olvasóiban: erre nem lenne oka, sajnálatos módon pontosan értjük, miről beszél – a pályázat korrupt kiírója és a reménytelen pályázó közötti, Monty Python-i abszurdba forduló dialógus például sokunk számára tűnhet drámaian realisztikusnak.

A könnyed, laza felvezetés egyre vészjóslóbb momentumokkal gazdagodik, lassan nyilvánvalóvá válik, hogy nem feltétlenül csak a kisemberek ostoba önzését maró gúnnyal pellengérre állító könyvvel van dolgunk, itt valami sokkal nagyobb készül, a végkifejlet felé haladva pedig folyamatosan igazolást nyernek feltételezéseink. A városka a nihilből az apokaliptikus állapotok felé halad, az illesztékek sorra meglazulnak, a kevés kohézió is kiveszik a közösségből. Sűrűn záporoznak az egyre fantasztikusabb elemek, a valóság kifordul kereteiből, már semmi sem az, aminek látszik, a legelemibb bizonyosságok is darabjaikra hullanak. Az olvasó egy szürrealisztikus hullámvasúton találja magát, víziók és káprázatok örvényeiben, de a humor szerencsére folyamatosan jelen van, a nyomasztó kulisszák nem akadályozzák szórakozásunkat. Ha egészen egyszerűen akarnék fogalmazni, azt mondanám: a finálé kissé olyan, mintha egy Twin Peaks-i születésű, Philip K. Dick rajongó, enyhén cinikus Douglas Adams szövegét olvasnánk, aki rejtélyes módon jól ismeri a magyar néplélek jellegzetességeit. Az utalásrendszer itt-ott ugyan keresettnek tűnhet, túlnyomórészt azonban ötletesen, kreatív módon kerül alkalmazásra, az pedig mindig mókás élmény, mikor egy szerző kiszól az olvasóihoz, mi pedig pontosan értjük, mire gondol (a hiánytalan befogadás érdekében egyébként nem árt, ha mi magunk is képben vagyunk némileg a filmek, könyvek vagy éppen a zene területén – mondtam én, hogy rajongani minimum ajánlott).

Mindenképpen említést érdemel a külcsín is, a könyvet jó kézbe venni, a borítótervet és a belső, teljes oldalas illusztrációkat Merényi Dániel, a Napirajz Grafitembere készítette (a borító esetében Koczka Kornélia segédletével): kiváló munka mindegyik, az adott szövegrész hangulatához illeszkedő, különböző stílusú, de egységet alkotó rajzok és festmények.

A Halott ügyek az elsőkötetes szerzőkre jellemző lelkesedéssel készült, kissé talán túl sokat markoló, de szerencsére sokat is fogó, ambiciózus munka, bármikor idézhető egysorosokkal, kiváló humorral, egyedi hangvétellel, bátor történetmesélési attitűddel – nem csak rajongóknak.

Másodközlök, lelkesedésem minden szempontból mérsékelt.

Emlékeznek arra a kiváló cikkre, ami Robert De Niróról jelent meg pár éve a Filmvilágban? Tulajdonképpen nem is cikk volt, hanem egy külföldön megjelent életrajzi kötet néhány fejezetének fordítása, de ez mindegy is (ahogy az is, hol jelent meg). Ami számít: jó volt! Érdekes, alapos, olvasmányos. De Niro kedvelői közül valószínűleg többen is örömmel olvastuk volna az egész könyvet magyarul, ha tehetjük.

Nos, a nemrég megjelent magyar nyelvű Robert De Niro-életrajznak a fentiekhez semmi köze.

Beleértve a fizikai formátumot is, mármint nem csak webshopban rendelhető, hanem könyvesboltban is megvásárolható, "hagyományos módon". Az Írók Boltjában, természetesen!

http://irokboltja.hu/products/a-horror-mesterei-lucio-fulci-es-george-a-romero

Az alábbi figyelmeztetés

Utolsó darabok, kérjük egyeztessen a bolttal, hogy biztosan meg legyen.  (#11174764)

nyilván jogos, de azért nem kell megijedni, ha elfogytak a könyvek, igyekszünk mihamarabb küldeni további példányokat. Köszöntem!

Olcsó volt, oké, egy sör ára? És nemrég hoztam szóba Lovasi kapcsán. Meg egyébként is: NYARALTAM, AMIKOR ELOLVASTAM! Jogom van hozzá, nem?!… Na jó, fiatal voltam és kellett a pénz, már így találtam, parancsra tettem, gyógyszerek hatása alatt álltam stb. stb. Ha egy mód van rá, ne szerepeljen majd a nekrológomban, hogy „szívesen ütötte agyon az idejét Gesztesi Károly könyveinek forgatásával”. Azért ez nem tipikus, és még én is érzem, hogy kicsit (?) gáz. Lényegre!

Eredetileg sokkal jobban elvertem volna a port a – saját bevallása szerint – nagytermészetű színész és – az én bevallásom szerint – főállású magazintéma könyvén, csak aztán elém került Naomi Toth… műve Robert De Niróról (Könyvnapló #81), és pár dolgot át kellett értékelnem magamban. (Látjátok, gyerekek, ezért kell néha tudatosan pl. rossz filmeket is nézni: hogy ne felejtsd el, mi a különbség a tényleg gyenge és relatíve gyenge filmek között. Nem tetszett a Grindhouse: Halállista, úgymond "szar volt"? Semmi gond, nézz meg valamit Cirio H. Santiagótól, utána beszélünk.) Gesztesi könyvéről ugyanis sok rosszat el lehet mondani, de minden hibája mellett is értelmezhető a valós szövegek halmazán, sőt, még egyéb érdemeket is fel tud mutatni, pl. egész olvasmányos, és némelyik sztori benne tényleg vicces. Hogy összességében mit nyújt? Kb. semmit, de ez nem baj, nem azzal a céllal készült. Ami azt illeti, még a fülszöveg is kamu (szaftos botrányt ígér, miközben Gesztesi egy helyen még szóba is hozza, hogy direkt nem szerepeltet szinte senkit névvel, hiszen ez „nem az a könyv”), de ez ebben a műfajban nem annyira meglepő. Aminek meglepőnek kéne lennie, az sem annyira meglepő, max. két dolgot:

Egyelőre "csak" a kiadó, azaz a Kontraszt Plusz Kft. webshopjában, viszont kedvezményesen (2.690-ért házhoz viszi a postás!). Ide tessék kattintani:

http://book.kontraszt.hu/webshop/irodalom/a-modern-horror-mesterei-detail

És nemsokára ott leszünk az Írók Boltjában is!

Elveszejtettem a Hornby-szüzességem, hoppá. És még csak nem is bánom! Igaz, ez a könyv nem a híres regények valamelyike, de azért bőven érdemes volt elolvasni. Nick kolléga tulajdonképpen ugyanazt csinálja benne, amit én itt, ezen a blogon, azaz olvasónaplót ír. A különbség annyi (többek között), hogy Mr. Hornby az „olvasónapló”-ból, a „-napló” részre koncentrál, méghozzá intenzívebben, mint én, a (nyilván csak saját magának és -ról író) blogger. Magyarán: én a „kevesebbet Hornby-ról – többet a könyvekről” verzióra szavaztam volna a helyében, ebben a formában ez a mű ugyanis nem annyira „ezt olvastam és ezt gondolom róla”, mint inkább „így olvasok én”. Urambocsá’ teszek rá, milyen meccsek és hogyan akadályozták a jeles szerzőt az olvasásban egy-egy időszakban, arra viszont ezek fejtegetése is jó volt, hogy rádöbbenjek, mennyire unalmas lehet másoknak, amikor én a saját hülyeségeimmel (film, könyv, zene stb., a sorrend tetszőleges) traktálom őket.

Valószínűleg soha nem olvastam volna végig semmit Macdonaldtól, ha Ellroy a Fehér jazz elejére nem pont tőle választ mottót. Egyszer régen ugyanis próbálkoztam egy könyvével, még a nagy Chandler-korszakom idején, de cinikus poénokra és brutális közjátékokra éhező ifjú elmém nem tudott mit kezdeni vele, pár oldal után leraktam. Ebből is látszik, mekkora kretén tud lenni egy gyors és erőteljes ingerekre éhes kamasz.

És már mondom is: elcsesztem a számolást! A Könyvnapló 36. bejegyzésének valójában „36-39.”-nek kéne lennie, de most már nem fogok visszafelé minden egyes posztot kijavítgatni, úgyhogy a Kedves Olvasó fogadja el nekem bemondásra a címben szereplő két (arab) számot, és azt, hogy a 71. bejegyzést egyelőre pihentetem (ugyanis önálló recenzióként fog megjelenni máshol). Vagy vitatkozzon a Kedves Olvasó. Jelentsen fel! Esetleg tegyen az egészre magasról (én ezt javaslom). Most pedig jöjjön a lényeg: képregény(szerűség)ek következnek!

Chaveznek köszönhetően kiderült: az Albatrosz borítókészítői nem tűntek el, csak átalakultak disszidáltak emigráltak. A képek magukért beszélnek, ez pedig a háttéranyag. Katt a TOVÁBBra! Tanulságos lesz, úgy vélem.

A Mutatom!-sorozat kevésbé izgalmas, kérdőjeles stb. találatai következnek, szép sorban.

Mai kérdésünk: Ha egy másik garnizon asztalánál négy különböző nemzetiség képviselői foglalnak helyet, mit keres a borítón Peter Sellers, alias Clouseau felügyelő, tükrözve?

Alacsony népszerűségnek örvendő rovatunk nem szűnt meg (akkor akár a többi is megszűnhetne a bloggal együtt, hehe), csak szünetelt, mindenféle szkenner-ügyi problémák miatt. Lényeg a lényeg: Őz számtalan gasztro-ügyi írásának egyike a következik a Wanted 2000/09. számából, nagyító alatt az aktuális Sziget által kínált kulináris élmények.

(Hogy mennyire más idők jártak akkoriban, szemléltesse az alábbi idézet: "Állítólag a többet fogyasztó, középosztálybeli fiatalok bulija lett a Sziget". Akkoriban a külföldi aranyifjak még szóba se kerültek, csak a tehetősebb polgárok, beszar*s...)

Minden, amit fontosnak tartok e könyv apropóján közölni a nagy nyilvánossággal, egyetlen szó, de ezt szívesen elismétlem akárhányszor:

Utánközlés, már megint. És a megszállott Könyvnapló-rajongóknak egy trivia: valójában ez a 65. bejegyzés, nem a Lovasis, azt ugyanis később olvastam, csak előbb naplóztam. Őrület!

Az alkotók igyekeznek idejekorán leszögezni, hogy Lovasi célszemély minden, csak nem szimpatikus, aztán persze a párszáz oldal végére kiderül, hogy ez így nem teljesen igaz (különben minek haverkodna vele és írna róla könyvet a menthetetlenül szimpatikus Lévai? Na jó, a honoron kívül.) Azt eddig is sejthettük (én pécsi lévén és közös ismerősök pletykáiból tudtam is), hogy Lovi nem feltétlenül és mindig egyszerű eset, de ez az indítás azért kicsit fura, még akkor is, ha a cél éppen az árnyalt kép megalkotása volt. Másrészt viszont, és ez a lényeg: őszinte. Oké, némi póz azért érezhető belőle ("Ne szeress engem, én is csak egy selejtes emberi lény vagyok!" -- mondja a művész remegő hangon az első felvonás első jelenetében), de ennyi szinte kell is. És az "ünnepelt" önalázása még nem is annyira meglepő! Az már sokkal inkább, hogy

Egyszerű halandó csak szeretné olyan kritikával indítani a regényírói pályafutását, amilyet Inkei kolléga művéről az Indexen (NEM a KönyvesBlogon, az INDEXEN, igen, a finoman szólva csipkelődős stílusáról ismert Indexen, és annak is egyből a főoldalán) tettek közé. Szelíd iróniával ugyan, de Boris Vianhoz hasonlítják, a könyvével kapcsolatban pedig a "szórakoztató" a legkeményebb kritikai megjegyzés. "Öngól." - mondhatnók irigykedve, egyből meg is pendítve a szerző egyik kedvenc témáját, a focit (jól kijönnének Hanula kollégával, de ezt minden él nélkül írom, és nem is csak a sportszeretet közös pontja miatt). Kérdés persze, hogy ha ez tényleg öngól, Inkei rúgta-e a saját hálójába, vagy valamelyik túlbúzgó csapattársa. Nehéz elképzelni, amint könyörög az újságíróhaveroknak, tömjénezzék már kicsit a művét az egyik legolvasottabb hírportálon... Mindenesetre ha így több kelt el a Mirelitből, hát annyi baj legyen! (Én is megvettem, akár irigy vagyok, akár nem, akár röhejes overkillnek tartom az ilyen promóciót, akár nem.) A végén úgyis csak az számít, kicsit vagy nagyon túlzott az önjelölt marketingosztály, azaz jó-e a regény, avagy sem.

Nos, az egyértelmű és határozott válaszom erre az, hogy

Egy csapás, két légy! Másodközlök: A panamai szabó nyomában - John le Carré és a többiek

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Panamában egy derék, szegény szabólegény... Aki nem lett volna se panamai, se szabó, ha nem dolgozik kb. 40 évvel korábban Kubában egy porszívóügynök, a mi emberünk (értve „mi” alatt minden britek királynőjét), úgyhogy kezdjük inkább az elején: Joan Pujol Garciánál, a két évtizeddel azelőtt működő katalán moziigazgatónál és nagy mesemondónál.

Sok merész képzettársítással találkozhattunk mostanáig az Albatrosz Könyvek készítőinek köszönhetően (a sorozat vonatkozó darabjait ld. itt, itt és itt, a nem vonatkozót itt), de a legvadabb csak most jön. A Kelepce című korszakos remekmű magyar borítója ugyanis két szempontból is mérhetetlenül pofátlan / vicces. Hogy került a csizma a Wizzairbe, avagy mit gondolt volna Hitchcock, ha és amennyiben...?

MUTATOM!

Ash le sem tagadhatná, hogy a száguldás megszállottja. Neki mindegy, hogy országúton hajt a Ferrarijával, vagy egy levegővel futja le a maratont -- csak haladjunk!

Haladjunk mi is, hisz már megint sok a duma, nem igaz? De. Na, jó mutatom már, mutatom...

K A T T !

Izgalmas hátterű könyvborítókkal foglalkozó sorozatunk legújabb darabját Ash lelte, ezúton köszönjük neki!

Miről is van szó?... Jó szokásom szerint nem mondom, mutatom! Hisz sok beszédnek sok az alja, száz szónak is egy a vége, és ezer szónál is többet ér egy (két) kép.

Íme Jean-Paul Belmondo Terminátor-üzemmódban:

Ez pedig a változatlanul zseniális Albatrosz-sorozat egyik nívódíjas borítója.

Déjà vu esete a no commenttel, nemde, kedves Watson? Ennél már csak az lett volna jobb, ha meghagyják az eredeti plakát összes részletét, de a "Le Professionnel" helyére azt írják, hogy "Vedd meg Sanders könyvét, különben lelövöm a kutyádat!". Akkor ma A második halálos bűn minden idők legnagyobb bestsellere ebben az országban, word!

Nem is igaz, Terry késett el, Jean-Claude (természetesen Van Damme) pontosan odaért... de hová is? Talán a Magyar Könyvklub / Saxum kiadású Elkéstél, Terry! borítójának fotózására? Nem kizárt, de nekem inkább az Időzsaru forgatása gyanús.

Következzen a nagy sikert aratott Péntek 13-poszt után szabadon egy másik magyar borító evolúciója:

Kezdetben vala a fotó, kb. ez:

Utána jöve a plakát:

Majd valami történt (a tippeket a szerkesztőségbe várjuk), s lőn ez:

Jean-Claude-unk arca megnyúlt és fegyverét elhagyta, miközben Terry-vé és/vagy Marlowe-vá avanzsált, praktikus okokból egy koponyával ékesített kereszt mellett... (Olvasták ezek egyáltalán a könyvet? Olvastak egyáltalán valaha könyvet?!)

Sorozatunk következő epizódjában azt magyarázom el, hogyan lett az eredetileg The Long Good-Bye címre hallgató Chandler-remekműből itthon a frappáns Elkéstél, Terry. Ha tudom.

Képek: Wikipédia, moly.hu (köszi)