A jeles zenész-újságíró a Wanted 1999/10. számában ért végére a B{l}ack Stage- (esetleg Blackstage-, Backstage-, Black Stage, B(l)ack Stage stb.-)trilógiának, melynek utolsó része mi mással is foglalkozhatna, mint a szerelemmel?...
Hát a szexszel, természetesen, mert leginkább azért mégiscsak azzal foglalkozik. Hal- és hölgybarátok, figyelem: az erotika akváriumában belevaló gruppik úszkálnak.
A zseniális Sam Peckinpah-ról sok jót elmondhatunk (pl. hogy zseniális volt), de a kollégák tisztelete csak bizonyos megszorításokkal tartozott az erényei köze. A szintén, de máshogy zseniális Arthur Pennt pl. kifejezetten ignorálta, annak ellenére, hogy a "peckinpah-i" erőszakként elhíresült, lassításokkal hiperrealistává tett vérontások meghonosítása az amerikai filmben pont Penn nevéhez fűződik: a Bonnie és Clyde bemutatója két évvel előzte meg A vad bandáét, és előbbi filmben (pl. a híres fináléban) már ott van mindaz, amit utóbbit annyira hírhedté és vitatottá tette. Ezzel még önmagában nem is lenne gond, ha Véres Sam nem tagadja a kapcsolatot, csakhogy: de. Míg Akira Kuroszavára nagy örömmel hivatkozott szellemi előzményként, Penn hatását szóra is alig méltatta*, miközben kollégái visszaemlékezései** szerint kifejezetten célja volt A vad bandával túltenni a Bonnie és Clyde-on, sőt, még a film egy kópiáját is elkérte a Warnertől, hogy vetíthesse a forgatás helyszínen -- aztán utólag úgy nyilatkozott, hogy csak a filmje befejezése után látta... Vicces ember volt ez a Sam, én mondom!
Penn a Bonnie és Clyde összefüggésében még szerencsésnek is mondhatja magát, A balkezes puska című debütáló mozifilmje ugyanis még ennyi figyelmet sem kapott Peckinpah kapcsán, pedig...!
Aki nem bírja ki a "pedig" kibontása nélkül, kattintson a TOVÁBBra.
Szóval A balkezes puskában már láthatunk 1-2 jelenetet, ami megelőlegezi azt a bizonyos peckinpah-i erőszakábrázolást, de pár ponton ennél jóval szorosabban is kapcsolódik Peckinpah azonos témát feldolgozó művéhez, a csodálatos Pat Garrett és Billy, a kölyökhöz. Peckinpah természetesen soha egy szóval nem ismerte el, hogy a két film között több kapcsolat is van a közismert, gyakran feldolgozott téma mellett, azaz hogy mindkettő Garrett seriff és a William Bonney nevet használó bűnöző kapcsolatáról szól.
...
P E D I G !
Filmrendezők egymás között. Olyan lehet, mint a tolvajoknak az előzetesben, nem? Látnak valamit, megtetszik nekik, és már hozzá is tapadt a kezükhöz (szemükhöz?). Már csak az a kérdés, Edgar Allan Poe annak idején kitől nyúlta le a lelki zavarait... (Kapcsoló Woody Allen-poén: "Kirúgtak a főiskoláról, mert puskáztam a metafizika-vizsgán: belenéztem a mellettem ülő fiú lelkébe.")
És amit a fenti, kicsit zavaros bevezetővel tulajdonképpen mondani akarok: Dario Argento Mélyvöröse (alias A gonoszság áldozatai) hagyhatott némi nyomot Lucio Fulci pszichéjén, legalábbis ha a The Psychic (alias Seven Notes in Black) vonatkozó jelenetére vetünk egy pillantást, az ősforrás viszont mindenképpen Edgar Allan Poe, akinek egyik legismertebb befalazásos sztorija, A fekete macska mindkét rendező szívéhez közel állt (Argento az 1990-ben bemutatott Two Evil Eyes című antológiafilm második epizódjaként dolgozta fel [az első epizódot nem mellesleg George A. Romero dirigálta], Fulci pedig a The Black Cat című 1981-es horrorjához használta kiindulópontként).
A nyomatékosító gifek a TOVÁBB után érkeznek.
Már megint borul az időrend: előkerült egy adag újság a sifonér alól. :(
Vagy inkább :) !!
A Wanted 1999/09. száma a mai Őz-szpesöl tárgya, ebben hősünk ismét a backstage titkait kívánta megfejteni, méghozzá konkrétan a ródok (road, roadie, technikus, rosszabb esetben csicska; amerikai zenekar esetén: leendő dobos, gitáros, esetleg saját jogú világsztár) rejtélyét. Don't hit the road, Jack!
"... egy érzés a teraszra vitte őket..." - mondja a költő, és én is majdnem ugyanezt mondom. A különbségek elenyészőek: engem nem a teraszra vitt az érzés, nem voltam többen, és egészen konkrétan Lucio Fulci Beatrice Cenci című remekművének megtekintésekor rohant meg, nem csak úgy l'art pour l'art (átúszik a folyón, elviszi a fényképét stb.).
Szóval annál pontosabban nem tudok rámutatni a dologra, ahogy azt a könyvben is tettem, hiszen ez csak egy érzés, most mégis szentelek egy posztot annak, hogy mintha a Roman Polanski-féle Macbeth (1971) és a Beatrice Cenci (1969) között több lenne futó, esetleges hasonlóságnál. Oké, mindkét film ősi legendán alapuló kosztümös dráma jó adag szexszel és erőszakkal, de összességében mindez azért még kevés egy jóféle déjà vu-höz, többek között mert a különbségek sem csekélyek (rendezősztár XI. században játszódó drága koprodukciója vs. majdnem ismeretlen vígjáték-specialista XVI. században játszódó olcsó kis olasz mozija).
Nem tudom, na, mert ez nem is tudás, csak egy (meg)érzés, de azért megosztom, gifekkel alátámasztva. A belsők, a külsők, a látvány, a hangulat... és akkor a nem gif-esített gyilkosságjelenetek (Francesco Cenci az egyik oldalon [43. perc], Duncan király a másikon) hasonlóságáról még egy szót sem ejtettem. Aki teheti, nézzen utána (főleg ha még nem ismeri ezeket a filmeket). Még akkor is nagyon érdekesek a párhuzamok, ha tényleg csak vakvéletlen az egész -- nem utolsósorban mert valószínűsítenek egy olyan lelki rokonságot a két rendező között, amire egyébként is találunk bizonyítékot a két életműben, de pl. azért is, mert ezúttal Fulci nem követő, hanem ő "mutatja az irányt".
Irány a terasz:
Már az idejét se tudom, mikor jelentkezett utoljára a "Mutatom!"-sorozat!...
Na jó, tudom, tavaly november elején, de attól még régen volt. Nem mehet ez így tovább! Ennek megfelelően a következőkben csattanós választ adok nem is egy, hanem legalább három (!!!) "Mutatom!"-témába vágó kérdésre. És ami összekapcsolja őket: hát hogy minden összekapcsolódik mindennel. Egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, mire az Ének az esőben sztárjának lánya kinyírja Luca Brasi alteregóját. Világos, nem?
...
MIRŐL BESZÉL EZ AZ EMBER?!
Hát először is arról, hogy Rejtő Jenő egyik kortársa megengedhetetlen kapcsolatba került a A Keresztapa világával. Imigyen:
Gondolom, arról nem kell vitát nyitnunk, hogy Raymond Chandler zseni volt-e. Az volt, nincs mese. Absztinens az éppen nem volt, a hard-boiled krimik ősforrását sem benne tisztelhetjük, a regényei cselekményei annyira bonyolultak (hogy azt ne mondjam, zavarosak) voltak, hogy ő maga sem tudta követni őket stb. stb., mindez azonban nem sokat változtat a tényen, hogy zseniális író volt, pont. (Nem véletlenül nem írom oda, hogy krimiírónak volt zseniális, ezeken a nácoid megkülönböztetéseken túráztassa magát a sok fél- és egészhülye.)
És aki elolvassa a The Simple Art of Murder című híres esszéjét, azt is megállapíthatja, hogy Chandler bizony esszéistának is zseniális volt. Nem feltétlenül azért, mert minden egyes megállapításával és felvetésével egyetértünk (nekem pl. semmi bajom Agatha Christie-ékkel), hanem mert stílusosan és kíméletlenül mutat rá a bűnügyi irodalom megítélésével kapcsolatos neuralgikus pontokra, és még vitatkozni is öröm vele (utóbbi persze némileg egyoldalú tevékenység, de ez már csak így megy, ha valaki Twitter vagy Facebook helyett esszék segítségével kommunikál a világgal, ráadásul 56 éve halott).
A The Simple of Murder látszólag a krimik „régi” és „új” vonulatát ütközteti egymással, nem túl meglepő módon az „új” mellett téve le voksát, de távolról sem csak ebben merül ki a lényege. Ahogy Őz Zsolt is általános következtetéseket tudott levonni a magyar kultúra rákfenéjéről az intrumentális zenekarokról írott cikke apropóján, Chandler sem fogja vissza magát, ha az irodalomról általában kell nyilatkoznia. És nyilatkozik is, szerencsére. Az alábbi részek a kedvenceim (saját kiemelésekkel, természetesen), angolosok előnyben!
Őz-túltengésben szenvedő Wanted-szám 2001. márciusából. Többségük (pl. a Minden Idők Magyar Poplemez Listája, de a Bereményi-interjú is) a saját jogán is érdekes.
És akkor bónuszként még egy találós kérdés: vajon a költözéssel egy időben előkerült a kredenc alól / sublót mögül jópár olyan Wanted-szám, ami borítani fogja az eddig kínos pontossággal követett kronológiát?
Hogy mi közös van, lehet Luis Buñuelben és Lucio Fulciban...?
Nos, tulajdonképpen elég sok, de kettejük sajátos szellemi rokonságát nem csak a "Lajos" keresztnév és egy Fulci-interjú pár fontos mondata bizonyítja, hanem többek között egy nehezen félreérthető képi idézet is. Nem valószínű, hogy a Centro sperimentale di cinematografia öregdiákja ne ismerte volna Buñuel nagy klasszikusát, a valamikori mozilátogatók és jelenkori gimnazisták tömegét kiborító Andalúziai kutyát, márpedig a botrányos rövidfilm leghírhedtebb elemének átemelése egy hasonlóan botrányos horrorba meglehetősen egyértelmű gesztus.
Ugyanez a képek nyelvén:
Egyelőre még jómagam is a trauma hatása alatt vagyok. Alább a részletek.
Ne nézz így, te is benne voltál! :(
A Breaking Bad (a magyar címváltozatot nem vagyok hajlandó használni) alkotói nem rejtették véka alá, hogy nagy tisztelői William Friedkinnek, és ez meg is látszott a sorozaton, különös tekintettel a remek pilot-ra. Egyszer(-kétszer?) még a párbeszédekben is előkerült a fő előkép, azaz A francia kapcsolat, de annyira egyértelmű és félreérthetetlen tisztelgéssel, mint ami a Shotgun című epizód elején látható, nem találkoztam. Gyakorlatilag egy szerelmi vallomás a teljes bevezető, és ennek megfelelően nagyon megindító. Tessék nézni!
... Jeremy Irons és Tommy Lee Jones találkozik egy borítón?
Sokáig én sem ismertem, de a csalhatatlan szemű Ash megmutatta, és valóban. Ez nem vicc, poénja sincs, de azért tanulságos! Úgy látszik, minden Oscar-díjas színművésznek, aki akciófilmekben is szerepel, az a sorsa, hogy egy izgalmas regény magyar borítóján végezze. Várjuk Nicolas Cage és Angelina Jolie felbukkanását valamelyik Arthur Hailey-kötet hazai változatán!
Addig is... Íme Alistair Maclean esete a két hollywoodi nagyágyúval.
Mutatom!
„Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk ki.” -- mondta (állítólag) Dosztojevszkij, természetesen önmagára és a többi korabeli orosz íróra utalva. Ha a mindenkori thriller- és horrorrendezők tennének hasonló nyilatkozatot, egyértelműen Alfred Hitchcockról mondanának valami hasonlót (Murnau, Lang és még páran megtagadhatják a vallomást, de a többiek -- büszkén vagy kelletlenül -- ismerjék csak el a nyilvánvalót).
Az alábbi képek ezt a nagy igazságot szemléltetik pár "geometrikus kompozíció" segítségével. Hogy a jeles utódok közül melyik dolgozott saját kútfőből (mégiscsak), melyik nyúlt közvetlenül az ősforráshoz ("Hitch, ez a te tárcád a zsebedben?"), és melyik merített egy másik merítőtől (Brian egyre gyanúsabb, ő mintha bírná az olaszokat), én meg nem mondom, de annyira nem is érdekes. A szögletes és kerekded szerkezetű folyosók/lépcsőházak ezekben a tematika és stílus szempontjából is könnyen összekapcsolható thrillerekben már annál inkább.
A nagy kérdés: hányféleképpen lehet felvenni egy jelenetet? Mármint olyat, amiben kb. ugyanaz történik, mint annyi más filmben korábban (és később), pl. lecsap egy rém. Elvileg persze végtelen+1 a lehetőségek száma, különbözhet a színészek instruálásától a kamera beállításán át a vágásig kismillió dolog, gyakorlatilag viszont annyira sokat azért nem lehet variálni, legalábbis ha ugyanazt a hatást kívánjuk elérni (az igazán hatásos beállítások és vágási technikák száma azért mégiscsak véges, és a kiválasztásuk nagyban függ attól, rémiszteni, nevettetni stb. akarunk-e).
Guillermo del Toro úgy döntött, nem bízza a véletlenre a dolgot, és ha már olyan filmet rendez a Mimic - A júdás fajjal, ami nagyban támaszkodik Ridley Scott klasszikusára (A nyolcadik utas: a Halál) és folytatásaira, hát a rém első támadását is egészen konkrétan megidézi, pontosabban lemásolja. "A hatás garantált, a kalapot megemeltük a nagy előd előtt, esetleges panaszaikkal forduljanak Scott direktor úrhoz." Nincs is ezzel semmi baj, ahogy egyébként a Mimic-kel sincs, jó kis sci-fi-horror az a maga módján. Ha pedig del Torót szembesítenénk a "lopással", valószínűleg büszkén ismerné el, hogy tényleg az Alien ominózus jelenete járt a fejében akkortájt.
A tévedés lehetősége ugyanis ezúttal kizárt.
Hogy miért juthat eszünkbe a Lizard in a Woman's Skin című Fulci-giallóról John Carpenter sci-fi-horror klasszikusa, A dolog (alias A valami)? Képekkel vagy akár gifekkel nehéz ezt szemléltetni, igazából egymás után kéne megtekinteni a két film vonatkozó jeleneteit... Azért megpróbálom.
Mármint képekkel.
(Szemléltetni.)
Nem csak Kubrick, ugye. Az alábbi gifek magukért beszélnek. A végén még kiderül, hogy a szexkomédiák állnak minden magyar és nemzetközi klasszikus mögött?! (Nem.)
Itt van az Őz, itt van újra... (Ezt a poént asszem már ellőttem egyszer, de sebaj, a "mindig légy aktualitás" követelménye mindent felülír.) Ezúttal a Wanted 2001/01. számából scanneltem be a jeles szerző írásait: egy Másfél-interjút és egy disznótoros elmélkedést. Tessék olvasni, művelődni.
Köszönöm a kattintást, a cím természetesen... ööö... nem közöl egészen pontos információkat e poszt tartalmáról. De lesz benne Kubrick és szexvígjáték is, ezt garantálom, csak odáig még el kell jutni. Kezdjük a végén, azaz Kubrick remekművénél, a Ragyogásnál, melynek leghíresebb jelenete sokakban keltette már déjà vu érzését. A Deliria blog gazdájának meggyőző érvelése szerint a baltás huncutkodásban Duccio Tessari egy művének emlékét tisztelhetjük, mások szerint Stanley-ben klasszikus némafilmek hagytak nyomot, pl. az alábbiak:
Az igazság azonban olyan, mint a slusszkulcs, mindig máshol van! Ezúttal nálam, és higgyék el, amikor én azt állítom, hogy az igazság csakis nálam van, akkor azt úgy kell érteni, hogy finom erőszakot tettem a tényeken állításom megalapozottságát erősítendő!
Az állítás maga pedig: Stanley Kubrick, a körberajongott (naddolog) rendező a legendás Alois Brummer Graf Porno bläst zum Zapfenstreich című erotikus komédiáját zsebelte ki, mi több, erőszakolta meg horrorfilmje híres jelenetének elkészítésekor!
Hogy van-e bizonyítékom? Nem is egy!
A tényállás nagyon egyszerű, akár rejtvényként is megfogalmazhatnók: az alábbi "rémszemek" (a könyvben: "argentós rémszemek") közül melyik látható Dario Argento-filmben és melyik Lucio Fulci-filmben? További kérdés haladóknak: pontosan melyek ezek a filmek?
Kis segítség: természetesen három különböző filmről beszélünk, de hogy ezek hogyan oszlanak meg a két rendező között, sajnos nem árulhatom el!
Na jó, elárulom: Argento-filmből van kettő.
Google-t és Deliriát igénybe venni nem ér! A puskázók azonnal egyest kapnak és automatikusan kimaradnak a következő játékból!
A helyes megfejtők között a nagyrabecsülésemet sorsoljuk ki.
A Fulci & Romero köteT jól ismerőknek bizonyára feltűnt, hogy az egészen véletlenül kis hazánkban is elérhető A Vatikán hadművelet (Fulci, 1967) apropóján Louis de Funès népszerű Csendőr-sorozatát emlegettem, konkrétan A csendőr nősült (1968) és A csendőr nyugdíjba megyet (alias A csendőr nyugdíjban, 1970), méghozzá a hasonló kaszkadőrmutatványok és autós gegek okán. Hogy pontosan mire gondoltam? Többek között a klérus felkészülten -- motoron és félbevágott (!) autón -- hajtó tagjaira, valamint egy látványos ugratásra, amihez még gifeket is hegesztettem utólag (és nem kevés szerencsétlenkedés keretében).
Hogy pontosan mi a kapcsolat a filmek között (azaz a Csendőr-filmeket jegyző Jean Girault lopott-e Fulcitól, vagy csak ugyanazokkal a szakemberekkel dolgozott, esetleg vakvéletlenről van szó), nem tudom, mindenesetre , azt a kiváló Deliria blog gazdája nemrég elárulta nekem: a két Csendőr-filmben trükkös módon a "speciális effektus"-okért felelős személyként feltüntetett Rémy Julienne állhat a különös eset hátterében, aki nem mellesleg olyan filmeken is dolgozott (autós-motoros) kaszkadőr(koordinátor)ként, mint A profi, Az erőszak városa, A betörés, a Különben dühbe jövünk, Bond-filmekről és egyebekről (pl. A Da Vinci-kód) nem beszélve.
Íme tehát néhány Rémy Julienne újrahasznosított gegjei és ötletei közül:
Második kiadás ugye készült már a Fulci & Romero könyvből, könyvbemutatóval, mindennel, ám a harmadik kiadásra -- ami a szöveg újabb alapos átnyálazását és kiegészítését jelentené részemről... -- egyelőre nem látok sok esélyt. Az anyag viszont már csak olyan, hogy gyűlik. És miért tartanám magamban, ha másokat is érdekelhet, nem igaz? De. A TOVÁBB után tehát jórészt olyan dolgok következnek, amik jóval alaposabban kibontva helyet kapnak majd a harmadik kiadásban (ha lesz), de addig is elmélyedhet bennük a Kedves Érdeklődő, amennyiben van hozzá kedve.
Jelige: "Ami még az Orosdynak eszébe jutott Fulciról, de nem terhelt vele másokat nyilvánosan."
Na jó, nem nagyon, kicsit, de bizony eltévedt ez a Poirot, amikor a Gyilkosság az Orient expresszen borítója helyett a Gloriett a hullánakén bukkant fel. Miért is?
A könyvbe már nem fért bele (volt, aki hiányolta is, kár, hogy arrogánsan), de most itt van:
Blogunk büszkén mutatja be
című produkcióját!
Rendezte: Orosdy Dániel
Írta: Orosdy Dániel és Schreiber András -- Lucio Fulci és George A. Romero művei alapján
Dramaturg: Baski Sándor
Főszereplők: Lucio Fulci, George A. Romero
Producer: Orosdy Dániel
Executive producer: Hámori Máté
Fényképezte: Merényi Dániel
Vágó: Gyenge Hajnalka
Zene: Goblin, Fabio Frizzi, Captain Beefheart, W. A. Mozart, és Lajcsi, hegedűs
Gyártó-forgalmazó: Kontraszt Plusz Kft.
A tizedik emlékező poszt alkalmából prezentálom egyik kedvenc Őz-idézetemet, melyet alig kellett átírni, hogy általános érvényt szerezzen, így már valamiféle ars poetica-szerűségként is merek hivatkozni rá. Pontosan ilyen egy kristálytiszta látlelet, én mondom, és már 15 éve igaz minden szava, de a lényege sajnos & valószínűleg még 15 év múlva is az lesz.
A felkapott helyeken drága teát szürcsölő, egymást fúrogató, megfellebbezhetetlen ítéleteket hozó, trendeket és művészeket hirtelen a köztudatba emelő, majd onnan szívfájdalom nélkül lepottyantó, divatteremtő és pusztító, sznob szubkultúra belterje rombol, annak minden hamis elitizmusával, kiválasztottságérzésével, a kívülrekedt vagy bekerülni nem is óhajtó csendes lefitymálásával. Kívülről átláthatatlan erőviszonyok, a plebejus "attitűd" megvetése teszi ezt a kört a tágabb világ (na jó, legyen csak az ország maradék része) számára érthetetlenné és érdektelenné, egy önmagába forduló, és ott sziszegve dagonyázó massza képviselő fontoskodnak és fölözik le a nem csekély hasznot.
Ami máshol valódi életforma, az élet megváltoztathatóságába vetett hit, aminek elengedhetetlen része a másik megbecsülése, a más életfilozófiát vallókkal fenntartott kommunikáció, az itt szédelgés.
Ami tegnap magasművészet volt, ma ciki. Egyszerű halandó mire kiismeri magát, már veheti virtuális munkakönyvét, vagy gyorsan utánanéz, milyen az új trend, és a hangadók nyomába veti magát.
Sznobok és kékharisnyák nem pótolhatják a valódi nyilvánosságot, még akkor sem, ha ők magukról azt hiszik, hogy ők az egyetlen és létező nyilvánosság, így, egyes számban.
És most a Wanted 2000/12. számának nem szerény mennyiségű Őz-cikke, illetve két erősen gyanús rövidke darab, melyeket egyrészt a szerző álneve, másrészt a stílus, harmadrészt a lejegyzett anekdoták ismerős volta (a Rakenroll című könyvből) miatt helyeznék el a művész életművében. Íme:
De mi örüljünk inkább a régi ismerősnek! Nem, nem a viccesen megilletődött idősebb hölgy az, hanem a szigorú fiatalabb a bal alsó sarokban. Mutatom:
