Régóta esedékes volt részemről egy Leonard-regény elolvasása, amire sajnos az író halála (RIP!) adott jó ürügyet. Konkrétan azért ezt a könyvet választottam, mert a Hajsza címen futó filmváltozat megítélése némi zavart okozott a kritikuskollégák körében, és mielőtt igazságot tettem volna ez ügyben (irónia!), be akartam fogadni az alapjául szolgáló művet. Megérte. (A film egyébként nem rossz, de a regénynél mindenképpen gyengébb, és önmagában sem túl erős darab.)
Egy újabb év, egy újabb dollár! (Nem jött, hanem ment, de ez most mindegy.)
Előzmények: 2009 (nagy része) és 2010.
Kolléga a célkeresztben! Vagy inkább a figyelem középpontjában, hiszen eszem ágában sincs senkit célba venni, kipécézni, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak érdekel, mit írnak azok, akikkel elvileg hasonló az érdeklődésünk. Ez már minimum a harmadik ilyen eset, de várom a további alkalmakat (Kolozsi László második regénye már csőre van töltve!).
Ez akkor is szíven ütött volna, ha nem Vidámparkot hallgatnék leginkább mostanában. Őz neve talán nem túl ismert, úgyhogy a lényeg röviden: tehetséges zenész, a Vidámpark zenekar mindenese, remek dalszerző, újságíró, író. Először a Wanted magazinban találkoztam a nevével, aztán elolvastam a könyvét, végül eljutott hozzám egy Vidámpark lemez is (Karnevál, akkoriban jött ki CD-n, akárcsak egy remek Ugatha Christie-album, amit szintén merek ajánlani). És mindegyik(ben) jó volt.
Ismeretlen költő... verse?
Lélegző éjszakán nyitottam egy könyvet világomra. Harsány képek nedvdús képzete járta be lelkem pitvarát. Kérlelhetetlenségük megremegtette a függönyt, ódon pincék hangzata váltotta meddőre a kérdőt.
Betűk. Mondatok orgiája. Orgiák mondatai. Rezdülések az éjszakában, becsapódó hűtőszekrények nyögése. Olyan ez a szöveg, mint az esküvő temetés után. Olyan, amilyen én vagyok.
Orosdy kötekszik.Elém áll, nem hagy tova… menni? Agresszív szerelem ez, ha tényleg érzés – talán és egyáltalán. Bepillant a lelkembe, széttép és hatványoz, műveletté leszek magam is a kezei között.
Lehet egy ügy halott, amíg pillangók is vannak a világon? Mert mi is a halál? Talán az élet maga. Heves rejtély és hideg bizonyosság. (Ügyeket nem intézek.)
Orosdy veszekszik.
Feltart, ugrik és jajdul prózája. Ottlik szerint próza az, amit kinyomtatnak. Felsír a tinta, táncol a nyomdagép.
Eszem valamit.
Szatíra vagyok a saját könyvtáramban. Bizarr temploma számtalan halott ügynek. Pandur Ákos vagyok, kezemben fejsze, bűnözök és bűnhődök. Olvasok, mert olvasni jó. Mondatokra lelek, kutatom az igaza a festék mögött. Szavak határozzák meg létem. „Végtelen beszélgetés vállalkozóknak.” – mondja a reklám. Végtelen vagyok. Beszélgetés vagyok. Vállalkozó vagyok.
Orosdy egy pehely. Zabpehely. Vagy tejszínhabkirály a krumplicukorhegyen. Függönyök hűsölnek a fényben. Záródik a varázsbéka. A szertelenség istennője lettem e rémdráma által.
A Halott ügyek nem az élet. Nem is érzés. A Halott ügyek életérzés.
Kép: Peyo
Jófajta antológia, merem ajánlani, de mint a legtöbb antológia, ez sem teljesen egységes színvonalú. Gyújtom a világot!
…avagy néhány könyv, amit mostanában olvastam, és mindössze két dolog közös bennük ezen kívül:
1) egyik sem tartozik a kihagyhatatlan kategóriába (sőt),
2) meglehetősen önkényesen teremtettem kapcsolatot köztük azzal, hogy beleerőltettem mindet ebbe szociológiai-politikai-történeti témakörbe.
Stephen Weir: Encyclopedia Idiotica – Talán éppen az ilyen kiadványok ellensúlyozására adnak ki olyan könyveket, mint a 100 történelmi tévhit? Nem biztos, de azért gyanús... Nem vagyok a téma szakértője, de ez a kötet elég felszínesnek tűnt, és még csak olvasmányosnak se mondanám. Az idióta döntések jó része nehezen értelmezhető, vagy éppen erősen vitathatónak tűnik az "idiótaságuk" (gyakran még a szerző saját logikája szerint is!), és még csak nem is túl érdekesek, ami azért alapfeltétel lenne. A fordítás sem valami jó, a rajzokat pedig kb. én is elkövethettem volna (ennél jobban egyetlen rajzolót sem lehet megsérteni).
Győrffy Miklós: Bagoly nappal – Lejegyzett interjúk egy rég megszűnt rádióműsorból. Néhány húzónév (Vámos Miklós, Závada Pál) miatt vettem meg annak idején, akad benne néhány érdekes rész, de ajánlani csak azoknak tudnám, akiket nagyon izgatnak a XX. század kis és nagy történetei. Meg esetleg Fekete György akkori meglátásai... (Lelövöm a poént: sztem nincs nagy különbség a régi és mai nézetei között. Ezért ne vedd meg a könyvet, max. egy happolást ér.)
Remete Richárd – Weisz György: Rendőrbűnök, bűnöző rendőrök – A rendszerváltás táján más lehetett az elvárás egy populáris témát tárgyaló riportkönyvvel szemben, de ez még ahhoz képest is gyenge. Rosszul megírt fejezetecskék arról, hogy néha a rendőrök is loptak, csaltak, öltek stb., a végén egy rég elévült jogi összefoglalóval. A hokedli rövidebb lába alá tökéletes.
Szegvári Katalin: Egyenleg, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája? – Mondhatnám, hogy ez ma már történelem, de nem az... Többet nem is mondok. Vagy csak ennyit: tanulságos.
Dr. Kellermayer Miklós: A nemzeti összefogás kis kátéja – Valójában ez nem is könyv, inkább füzetke, és nehéz vele mit kezdeni. Persze "magas labda", kiadósat ironizálhatnék egy tanult ember jószándékú esszéjén (a felhívás helytállóbb meghatározás lenne), de erre nem visz rá a szívem. Komolyan venni viszont nem tudtam. Maradjunk abban, hogy a konzervatív gondolkodás, vallásosság és drog kapcsolata összetettebb annál, mint sokan gondolnák.
Ráadásként egy rejtvény a közélet és irodalom határterületéről, avagy MIRE GONDOLT A KÖLTŐ?
Ezúttal nincs bő lé! (Bólé sincs?) Pattogós bekezdések következnek.
Frank Miller: Sin City #4 – A sárga rohadék - Csodálatos, zseniális ésatöbbi. Ahogy a nálam okosabbak már megírták, nem a sztori itt a lényeg, az „csak” túlpörgetett noir, viszont ezekkel az őrült képekkel együtt robbanásveszélyes elegyet alkot. És ez teszi a jó képregényt, nem? De!
Mike Mignola: Hellboy 1-2-3. – Itt azért már vissza kell vennem a szuperlatívuszokból, de azért nem nagyon. Ha Millernél megemlítettem, hogy nem visz sok eredetiséget a narratívába, akkor Mignola kapcsán egyértelműen ki emelnem, hogy… khm… műveit nem a gondos meseszövés emeli az átlag fölé. Érdekes karaktereket alkot? Abszolút! Izgalmasak ezek az okkult, áltudományos, folklórból csent stb. témák? Bizony. No és mi a helyzet a sztorival, cselekménnyel, fabulával, szüzsével, undzóvejter? Mintha csak magát Hellboy-t látnánk: ahogy esik, úgy puffan. Az első kötet még többé-kevésbé kivétel (volt is társszerzője!), a többinél már nehéz félreérteni a dolgot. Szerencsére a képek akkor is kárpótolnák az olvasót, ha a történetek teljesen elviselhetetlenek lennének, ez viszont bőven nem igaz. Szóval Hellboy jó arc, Mignolát szeretjük, és vice-házmester.
Zórád Ernő – Jókai Mór: Névtelen vár - Zórád-képregény a mórahalmi strandon, öccázé? IDE VELE! Ahogy egy derék amerikai kritikus írta A Mississippi szirénje kapcsán: „Always buy brand names.” Ami persze nagy hülyeség, de speciel A Mississippi szirénjére és a Névtelen várra bőven igaz, megérik a befektetést. Fektessen be Ön is!
Aliens: Üvegfolyosó és egyéb történetek & Szemfényvesztés és kísértet - Végül, de legutolsósorban pár szó ezekről a képregényekről TANULT KOLLÉGÁIMTÓL, hehe. Mert eléggé igazuk van, ami azt illeti, akkor meg minek ragozni.
Nemrég összegyűjtöttem a Filmnaplóból mindazt, ami az elmúlt években láttam és osztályoztam (érdemben semmi sem maradt ki, csak az újranézett filmek és 1-2 rövidfilm, esetleg sorozat). És ezt most jól meg is osztom a közvéleménnyel, összes állandó olvasómmal (szia, anyu!).
.
Hogy kinek szánom? Hát mindenkinek, aki örömét leli az értelmetlen dolgokban és perverz hülyeségekben.
.
.
Magyarok, hozzátok beszélek!
A 2009-es (tört)év, fordított időrendben:
Változatlanul elhatárolódom közeli barátomtól, aki ezúttal egy már-már szentimentális, egyszersmind mély férfibánatról tanúskodó poémával lepte meg ízlésficamos rajongóit.
Mészárszékhy Búbánatos Rezső, a költő:
Érzelmes szerelmesvers
(...búsadalommal szívében szerzette...)
Elmondom, mit elmondani nem lehet
Bevettem Dedalont vagy 12 szemet
Úgy szerettelek, ahogy én nőt szerethetek
Gyógyszertárból jövet, vagy oda menet
Alkoholba fojtom bánatom
Erőt vesz rajtam a szánalom
Magány: fűzfáim alatt árva lom
Abszintban ázik borpettyes váll-lapom
Ne gyötörj már, ne kínozzál kínnal!
Nyelved veri a testemet ostorral és szíjjal
Ámor lőtt meg? Bús szívemben nyíl – jaj…!
Fájdalmas énekkel állok én elibéd
fáradt gebe lettem, de voltam már telivér
Vágyott érzelmed, mondd csak, hát ennyit ér?!
Szarjon neked szonettet egy géplakatos.
Kép: Freims (köszi)
Messziről jött ember azt mondja, hogy magyar, pontosabban azt, hogy nem az, illetve kicsit mégis. Érdekes könyv, de ezt nem úgy értem, ahogy egy kollegina az én regényem apropóján használta a kifejezést ("csúnya arcú nő" a stílusom, teccikérteni...), hanem úgy, hogy tényleg érdekes, mit lát belőlünk egy félig-meddig kívülálló. Varga azonban kívülálló létére kétszeresen is magyar, amiből alapvetően csak a származást ismeri el. Hogy ezen túl még a világlátása is hasonló a miénkhez, csak a sorok között érezhető: kevesen kárhoztatták még a magyarok depressziós életszemléletét ennyire depressziós életszemlélettel. Hogy ennek oka az édesapja halála-e (ami okkal depresszióssá tehet bárkit is), vagy alapból is ilyen, nem tudom, mindenesetre a szerző éleslátásával kapcsolatban jogos kritika lehet, hogy a szöveg alapján ő maga sem néz derűsebben és felszabadultabban a világra azoknál, akiket emiatt -- alapvetően jogosan -- kritizál (persze, ha a "depresszió felvétele" az alkotói módszer lényege, akkor én értettem félre az egészet és bocs). A kritikája ezzel együtt többnyire jogos (mínusz tudatos provokáció!), az állításai jelentős részével nem is tudnék vitatkozni, legfeljebb az arányokon és a következtetéseken finomítanék. Azért én a helyében kihagytam volna a kézenfekvő dolgokat és ugyanannak a témának a sokadik kifejtését (Varga néha már olyan, mint a viccbeli Móricka, csak neki nem a *cenzúrázva*, hanem a turul ugrik be mindenről), igaz, akkor még a szűk 200 oldalt se érné el a mű hossza. Így lesz a velős esszéből terjengős könyv... Igaz, esszék ritkán kerülnek a bestsellerlistára, szóval biztosan a szerzőnek van igaza.
Kép: moly.hu (köszi)
Pornó 1. és 2., all in one, éppen csak Havas Henrik nélkül. És ami azt illeti, ez egyáltalán nem baj. Nem tartozom azok közé, akik már a Tanár Úr nevének említésétől is sírógörcsöt kapnak, szerény véleményem szerint voltak/vannak/lehetnek értékelhető húzásai is, csakhogy a pornóról szóló könyvének első kötete sajna nem ezek közé tartozott/tartozik/fog lenni egy oda tartozni által révén. Fuchs könyve viszont igazolja, hogy egy ennyire kényes, egyben komoly bulvárértékkel rendelkező témáról is össze lehet hozni valamiféle korrekt irományt, éppen csak szögre kell akasztani a megalomániát, egót, prekoncepciókat, valamint meg kell próbálni őszintén érdeklődni a téma és a riportalanyok iránt. Ironikus módon a jelek szerint minderre a Fókusz riportere inkább képes, mint a honi újságírás (egyesek szerint) megkerülhetetlen és kőprofi nagysága, de az élet már csak ilyen huncut egy mókamester.
Éppenséggel a Szex, valóság, videó sem a riportkönyvek Háború és békéje, de legalább hiteles képet ad a magyar pornóipar (egykori) állapotáról, ráadásul többé-kevésbé alaposnak is nevezhető (hogy mást ne mondjak, a kérdező mintha nem csak azért beszélgetne az interjúalanyokkal, hogy letudhasson egy fejezetet), amivel gyakorlatilag már le is körözte Havas művét.* Egy olvasást megér, ha nem irtózunk a témától, és még azon sem kell közben bosszankodnunk, hogy egyszerű olvasó létünkre jobban látjuk az összefüggéseket annál, akinek ez lenne a fő feladata.
*Na, megint jól elvertem a port valakin, aki nem feltétlenül végzi rosszul a dolgát, éppen csak megosztó személyiség és nagy nyilvánosságot kap a munkája. Ilyen a szeláví. Öröm az ürömben, hogy ezzel sikerült egy platformra tennem Havast Esterházyval, ami azért mutatvány!
Kép: moly.hu (köszi)
Klasszikusnak számító képregény a képregényekről, amely maga is bizonyíték egyik legfontosabb tételére: a comic(s) bizony nem (csak) gyerekek és kiskamaszok bugyuta szórakozása, hanem annál sokkal összetettebb és értékesebb valami. Adott esetben egy esztétikai kérdéseket boncolgató esszé avagy tanulmány is lehet, ugyanis McCloud éppen ebben utazik, A képregény felfedezésével konkrétan építőelemeire bontja a műfajt, hogy megmagyarázza a működését. Mindezt példás intelligenciával, alapossággal és sok humorral. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy időnként nem volt elég az elvontságból és az elméletből, de max. 1-2 olyan részt (oldalt) tudnék megjelölni, ami tényleg "soknak" tűnt. A maradék -- és tulajdonképpen az egész -- színtiszta arany. Okos, kedves, vicces. És csak úgy mellesleg engem is igazol néhány helyen, ld. 148. oldal utolsó képsora, többek között.
Kép: moly.hu (kösz)
Illetve nem is teljesen interjú, de most ne bocsátkozzunk műfaji vitába.
Esténként a szépirodalomé a főszerep Orosdy Dániel életében. Első kötete alig egy esztendeje látott napvilágot.
Él Pécsett egy fiatalember, aki napközben a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Baranya Megyei Adóigazgatóságán dolgozik mint jogász. Munkaidejének lejártát követően azonban az irodalom veszi át számára a számok, paragrafusok helyét - könyvet ír.
A krisztusi korban járó Orosdy Dániel egész életét egyfajta kettősség jellemezte mindig, amit egy kicsit otthonról hozott, ugyanis közgazdász szülei vonzódtak az irodalomhoz, művészetekhez.
- Előbb voltak számomra fontosak a könyvek, a zene, film és általában a művészetek, mint a jogszabályok, pénzügyek – kezdi beszélgetésünket Orosdy Dániel, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Baranya Megyei Adóigazgatósága Felszámolási és Végelszámolási Osztályának tanácsosa. – A Babits Gimnáziumba jártam, ahol emelt óraszámban tanultam angolul, s ebben az osztályban a humán tárgyak is kiemelt szerepet kaptak. Már akkoriban megpróbálkoztam az írással, többek között filmkritikákat is írtam. Az érettségi közeledtével egyre inkább előtérbe került a kérdés, hogy bölcsésznek menjek, vagy jogász legyek. Végül a szüleim rábeszélésére döntöttem a jogi egyetem mellett, mert úgy gondoltam, a humán érdeklődésemnek ott is hasznát veszem, meg ott is vannak izgalmas területek.
Mint mondja, az egyetemen sem hagyta abba az írást, de igazán a diploma megszerzését követően kóstolt bele a média világába, ugyanis a sorkatonáskodás helyett választott polgári szolgálatot az Univ TV-nél töltötte. Ekkor már nemcsak az egyetemi lapba írt filmkritikákat, de az interneten is megjelentek esszéi. Később már szaklapokban is publikálta az írásait: több tucatnyi filmes témájú esszét és kritikát jegyez, melyek többek között a Filmvilágban, a Filmvilág blogon, valamint a Mozinetben láttak napvilágot, ahol ő volt a Director’s Cut rovat vezetője is. Két és fél éven át oktatta a Filmkritika tantárgyat a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán. Két esszét írt a Grindhouse – A filmtörténet tiltott korszaka című kötetbe, szerkesztője volt többek között Az 501 legfontosabb film, amit mindenképpen látnod kell és LOST – Az eltűntek krónikája című könyvnek. Hiába volt diplomája, tanított egyetemen, mégis rövid ideig munkanélküliként élte mindennapjait. Az irodalomhoz való vonzódásának köszönhetően egy könyvkiadótól időnként szerkesztői megbízásokhoz jutott.
- Közben kerestem a végzettségemnek megfelelő munkát is – folytatja tovább beszélgetésünket. – Jelentkeztem többek között az APEH-be is, ahol nagy szerencsémre két osztályhoz is behívtak interjúra, és végül a felszámolással foglalkozó állást kaptam meg. Ennek hat éve, azóta letettem már a szakvizsgámat is. A döntésemet azóta sem bántam meg, jól érzem magam az osztályon, jó a közösség és a viszonyom a kollégákkal, amire szükség is van, annyi üggyel kell foglalkoznunk az utóbbi években, ráadásul a jogszabályi változásokat sem könnyű folyamatosan követni - a diplomám megszerzése óta szinte csak egy, két jelentősebb jogszabály nem változott meg alapjaiban.
Igazán nem panaszkodhat arra sem, hogy egysíkú lenne a munkája, hiszen határozatokat, hitelezői igényeket és felszámolási kérelmeket is ír, kapcsolatban áll a bírósággal és a végrehajtókkal, az adótartozás megfizetésének lehetőségeiről tárgyal a cégek vezetőivel, képviselőivel, a párszázezres adósságot görgetőktől kezdve egészen a sokmilliókkal tartozókig.
- Az utóbbi időszakban jelentősen megnőtt az ügyek száma, feszítettek a munkanapjaim, nagyon sok a bonyolult ügy, nem igazán lehet hátradőlni, de a munkaidő után jól esik egy másik világban élni tovább – hangsúlyozza Orosdy Dániel. – Délután négy után kezdődik a másik életem, a készülő könyvem cselekményének továbbgondolása, s hát a filmkritikák írásának sem fordítottam hátat, csak arra egy kicsit kevesebb idő jut. Az írás nálam a hobbi és a munka sajátos elegye.
Kitért arra is, hogy az egy évvel ezelőtt megjelent Halott ügyek című könyve nem az első a sorban. Korábban két esszéje már megjelent egy tanulmánykötetben, amiket még a Mozinet kérésére készített az úgynevezett grindhouse filmekhez kapcsolódó egyes témákról. A szépírói munkásságára inkább a szatirikus megközelítés, az abszurd és a groteszk alkalmazása a jellemző.
- Mindez felfedezhető az első könyvemben, amelynek megjelenése életem egyik fordulópontja is volt. Az első sorait még évekkel ezelőtt vetettem papírra, amikor megpróbáltam megfogni az irodalom eszközeivel a körülöttünk zajló abszurd világot – állítja. – Nem írható le szavakkal, mit is jelent, amikor az ember végre nyomtatásban látja viszont az általa írt regényt. A Halott ügyek műfajilag „fekete kabaré”, egy fekete humorú, harsány eszközöket is alkalmazó szatíra. Olvasója egy abszurd, de szórakoztató krimi-utazásban vehet részt, amely bővelkedik akciókban, s olyan helyszínekre viszi el, ahol nem úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kéne, sőt talán még az a legjobb, ha nem is mennek sehogy.
Mint mondja, elsőkönyves íróként végigjárta – a többi sorstársához hasonlóan - a hadak útját. Nehezen talált kiadót, bonyolult volt a mű megjelentetése, megannyi nehézséget kellett leküzdenie, de vallja, a sok fáradság megérte, az olvasók jól fogadták a könyvet, s a szakma is kedvezően nyilatkozott róla.
- A kedvemet egyáltalán nem vette el a sok utánjárás, már készül a következő könyvem, amelyben szintén van nyomozás, de a groteszk helyett a szereplők közötti lélektani kapcsolat játssza a főszerepet. Az eleje már elkészült, de a nagyja még hátra van. E mellett Lucio Fulci, az olasz rendező filmjeiről is szeretnék publikálni egy kötetet. Őt elsősorban horror-rendezőként jegyzik, pedig a nagy olasz neorealista rendezők asszisztenseként kezdte a pályát, és remek westerneket, vígjátékokat, thrillereket, kosztümös filmeket készített, mielőtt az első rémfilmjét elkészítette volna. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az első könyvemhez nagyon sok segítséget kaptam a barátaimtól a kiadás körüli mizériában, aztán pedig profi szerkesztőkkel dolgozhattam együtt, velük végezhettem el a végső simításokat – fejezi be beszélgetésünket, mert mennie kell, ugyanis megérkezett az ügyfele.
EXTRA!
Egy interjú a méltán népszerű szakmai orgánumból, az STB magazinból (2012. téli szám). Készítette: dr. Gyarmati Mária.
Másodközlök.
http://filmvilag.blog.hu/2013/07/10/scott_turow_artatlan_350
Hogy egy filmhez miért készítenek folytatást, nem nehéz kitalálni: az esetek túlnyomó többségében a pénz áll a háttérben. Egy könyv esetében már nem ennyire egyszerű a képlet, főleg ha olyan íróról beszélünk, mint Scott Turow. Egyrészt egy ilyen kaliberű alkotót valószínűleg más motivál, mint a producereket (ha gyorsan akarna nagyon sok pénzt keresni, hatékonyabb módszert is találhatna az irodalomnál), másrészt első könyve, a nagy sikert aratott Ártatlanságra ítélvevalamiféle folytatásait már régen elkészítette (hiszen minden egyes regénye a kitalált Kindle megyében játszódik, és ugyanazon személyek tűnnek fel bennük fő- és mellékszereplőként).
Az alapvető kérdés tehát: miért várt a szerző bő 20 évig azzal, hogy nyomdába adja első műve „igazi” folytatását?
Az első kellemes meglepetés, hogy nem kell találgatnunk a válasszal, még a könyvet sem kell hozzá végigolvasni – Turow rögtön a bevezetőben leírja, mit gondol a folytatásokról és miért döntött az Ártatlan megírása mellett. Őszintének tűnő, szerény szöveg, és az elolvasása után (illetve az első regény ismeretében, ld. Ártatlanságra ítélve-kritika) már tényleg csak annak a kérdésnek marad létjogosultsága, hogy minden nemes szándék ellenére érdemes volt-e az írónak energiát ölnie Rusty Sabich újabb nagy perének megírásába.
A rövid válasz: igen.
A hosszabb válasz:
Nemrég azt írtam ittend, hogy egy ideig nem olvasok "ilyen szarokat", azaz mindenféle bulvármocskot, de nem bírtam a véremmel. Mentségemre szóljon, ez tanulságos és nem is teljesen érdemtelen olvasmány volt, és időközben azért befogadtam egy Szabó Magda-könyvet plusz elkezdtem Scott Turow Ártatlanját is.
Szóval: Kacsa magazin. Tetszenek rá emlékezni? Én emlékszem, főleg a reklámjára (maga a sajtótermék talán soha nem is járt a kezeim között): a könyv címlapján is látható római katona, azaz maga a szerző szaladt benne hangzatos hülyeségeket kiabálva. Sokáig azt hittem, őt verte meg a Nagy Bandó -- ez ugyanis a másik, amire emlékszem a Kacsával kapcsolatban. Pedig nem, a verés tárgya Menyhért Mészáros László, az első főszerkesztő volt, és már azt is tudom, pontosan miért tört el a hátán egy seprűnyelet Nagy Nati apukája. Nem mintha ezek közül bármire is érdemes lenne emlékezni, de mindegy. Valamiért érdekelt a Kacsa magazin, megvettem egy százasért a róla szóló könyvet, és nem is bántam meg különösebben.
Egyrészt mert ha önértéke csekély is, remekül idézi fel a rendszerváltás korszakát. Nosztalgia, yes. (Mókás: az akkor közfelháborodást keltő közéleti történések és "stílusromlás" a mai viszonyok között legfeljebb kedvesnek és bájosnak tűnne, pedig egyébként nem volt ez egyszerű időszak, ld. Menyhért Mészáros esetét, akivel Bandó viszonylag korrektül és kedvesen bánt el a későbbi ellenségeihez képest.)
Másrészt -- és ez a durva! -- Hadnagy stílusát olvasva könnyen déja vu-nk támadhat. Honnan ismerős ez az erőltetett viccelődés, a "beleszarok" hangvétel, a folyamatos cinkelés? Nos, igen, mindez meglepő módon a ma már "indexesnek" nevezett stílre hajaz erősen, amin az érintettek (azaz a gonoszok szerint főleg a 444.hu, a cink.hu és a hvg.hu, huhu... pontosabban: haha) biztosan megsértődnének, pedig nem érdemes. Azt én sem állítom, hogy az Internetto annak idején a Kacsa köpönyegéből bújt elő, de az előzmények között azért legalább Hadnagyot és az ő könyvét megemlíthetjük. Aki nem hiszi, járjon utána: ilyen lett volna az Index, ha a csatorna legaljáról jelentkezik. (Persze sokak szerint ez már jó ideje megtörtént, ebbe már bele se menjünk.)
Érdemes beszerezni és elolvasni ezt a könyvet? Semmiképpen. Jól el lehet ütni vele egy délutánt, ha érdekel minket a rendszerváltás mocsara, Kiszel Tündi munkásságának ma már ritkán emlegetett korai korszaka, és néhány nem is feltétlenül rossz poén? Mindenképpen. Hadnagy politikával kapcsolatos meglátásai (amelyek a jelenből visszanézve felváltva sokkolóan naivak és ijesztően pontosak) akár külön vizsgálatra is méltók lehetnének, de ezt már biztosan nem én fogom megírni.
Kép: moly.hu (köszi)
Mit is írhatnék erről a könyvről? Valószínűleg már minden leírtak vele kapcsolatban. Talán csak két kivétel akad: 1) senki nem írta még le az ÉN véleményemet 2) senki nem írta még le, hogy személy szerint NEKEM mi közöm lehet ehhez a könyvhöz. Lássuk.
1) Ez egy nagyon jó könyv. Maga az írás, az írói munka színvonala olyan magas, hogy arról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, és ez persze még nem minden. (Fun Fact: Ezzel talán még Szabó Magda sem volt tisztában, egyes rajongói pedig talán még tagadnák is, de az egyik [kiválóan!] alkalmazott írói technika az "alantas" krimikből lehet ismerős: az elbeszélő belenget valamit, tipikusan valamilyen rejtélyt vagy fordulatot, hogy növelje a feszültséget, aztán persze előbb-utóbb felfedi a kártyáit, de csak azért, hogy egy újabb "lengetéssel" rögtön még magasabbra emelje a tétet.)
2) Látszólag kevés dolog állhat tőle távolabb, mint szerénységem, illetve szerénységem első publikált regénye, pedig van kapcsolat. Durva, de ez is tény: Szeredás Emerencet én is ismertem, és én is megírtam az ő valamiféle "irodalmi változatát". Persze nem teljesen ugyanarról a személyről van szó, de a lelki rokonság egyértelmű, legalábbis számomra. És ez legalább annyira kísérteties, mint amennyire felvillanyozó.
Kép: moly.hu (köszi)
Baj van, baj...
Jönnek, jönnek a bulvárhuszárok!
Itt van még egy, ómájfaszom. Feltalálta Mikszáthot 2012-ben, pedig már Kálmán bácsi is csak a jól megírt prózát művelte, tisztelet a kevés szépirodalmi művének. Nekrofíliát ejt meg tehát szemünk láttára (mit szemünk láttára, a tekintetünk előtt!) a gyanúsított (mit gyanúsított, tettes!), amikor szexuális indíttatásból (mit indíttatásból, célzattal!)) halottak (mit halottak, lektűrklasszikusok!) gúnyáját (mit gúnyáját, egész ruhatárát!) ölti magára, akár Hans Castorp Madame Chauchat testén. (Itt kérek elnézést Thomas Manntól, ő azért még író volt, bár a jobb gusztusúaknak kicsit puha és kommersz.) Hát, nem ilyenekről beszéltünk annak idején a szemináriumon...Az elkövető: Orosdy Dániel – ha ez nem álnév, márpedig annak tűnik, épp oly erőltetett, mint az összes többi név, amit a titokzatos dilettáns a regénye szereplőinek adott. Pandur Ákos...? Mekkora MACHE, könyörgöm! És ezen még az Európa Kiadó emlegetése sem segít, bármekkora haverom is nekem a Menyus Jenő.
Nevezett Pandur a szintúgy felkérődzött nevű Sárványhahota kisvárosának valami hivatalnoka, bár azt nem hiszem, hogy eddig a részig túl sok olvasó eljut, én is csak a honorért folytatott küzdelem jegyében gyűrtem le 100 oldalt, aztán elég volt, erre semmi pénz sem lehet gyógyír.
Én kérek elnézést, de újfent és megiscsak (hogy azt ne mondjam: hovatovább):
ízlés?!
Ami nem megy, Orosdy uram, drága vidéki ismeretlen ismerősöm, azt nem kell erőltetni! Márpedig az irodalom nem megy, pedig nem céloz Ön túl magasra onnan a szénakazal mellől, mint említettem volt, éppen csak Mikszáth és Örkény „Túlértékelt” István szintjéig, akit mellesleg ugyancsak volt szíves meglopni. Szerző és író nem ugyanaz, tetszik tudni, Kegyed meg leginkább egyik se. Mondanám, hogy olvassa el Bársonybalalajka és a húgycsatornák című munkámat (melynek címe tényleg csak véletlenül emlékeztet Ezredvéghy Pál Solymoska és Faszkabátjára), ha tudni akarja, milyen az a szépirodalom, de tartok tőle, hogy nem akarja tudni, meg aztán maga valószínűleg még olvasónak is kevés, nem hogy írónak. Inkább csak adja fel, hadd maradjon meg az a kevés méltósága, ami nem volt tán sose. Legközelebb gondoljon arra, hogy a papírra nem kell feltétlenül írni, ha nincs más, tüzelni is lehet vele, ha pedig számítógépen terjeszti ezt a dögvészt, hát jusson eszébe a villanyszámla! Amíg nem növeszt némi jóízlést magára, ezek is remek megoldások, basszameg! (Jut eszembe: káromkodni se kéne annyit egy könyvnek látszó tárgyban, édes fiam!)
Bárcsak masszívabban részt tudtam volna venni a rendszerváltásban és bárcsak ne olvastam volna el félig a Halott ügyeket! Mást nem is bánok én már az életben, bulvárkommersz lektűrgyáros egyetlen kis barátom.
Andor Béla Gábor Okvetetlenkedő könyvkritika helyett írott nyílt levele (állítólag gonzo, de ezt nem tudom, szerintem csak drogozott)
Itt van a Gordon, itt van újra... És milyen jól áll neki!*
Bizony, kedvenc fiktív fizikatanárom, Kondor Vilmos nem állt meg a méltán sikeres Budapest Noirnál, elkészítette az ugyancsak népszerű folytatást is, és nem adott alább a színvonalból. Vagyis...
A színvonal legalább olyan magas, mint az első részé, sőt a Bűnös Budapest talán még egy fokkal olvasmányosabb is, de mégsem "ugyanaz pepitában", az írói módszer ugyanis némileg megváltozott, és nem (csak) az előnyére. Ismét két -- kisebb -- gondom volt a művel:
1) Utcanevek, földrajz, közlekedés, hjaj... Néhány oldalnál kifejezetten olyan érzésem volt, mint Herr Kondor bónuszt kapna minden utca, tér stb. megnevezése, illetve a közlekedés lehető legrészletesebb leírása után. Nem nagyon zavaró ez, csak fölösleges. A szereplő induljon el, érjen oda, ennyi éppen elég.
2) Az olvasmányosságot elsősorban a tempó adja, amivel a jeles szerző a cselekményt görgeti, csakhogy ezúttal valami elveszik félúton. Egy remek film, a Kánikulai délután kapcsán írta egyszer egy kritikus, hogy a filmkészítés színvonala feledteti a tényt, miszerint összességében az egész mozi "sok hűhó semmiért". A Kánikulai délután esetében ezzel a kijelentéssel nem tudok egyetérteni, de a Bűnös Budapestre furcsamód illik: elindulunk valahonnan, egyre magasabb fokozatra kapcsolunk, élvezzük a tájat, még néhány elgondolkodtató részletet is kiszúrhatunk, de a végállomás majdnem ugyanott van, ahonnan elindultunk. A fő cél nyilván a sorozat újabb (fő?)szereplőinek bevezetése volt, csakhogy emiatt mintha elmaradt volna az igazi "payoff". Túl messzire jutottunk az eltűnt kocsik rejtélyétől túl gyorsan. Persze nem kizárt, hogy tévedek, de emiatt (egyelőre) biztosan nem fogom újraolvasni a könyvet.
Ezzel együtt egyértelműen merem ajánlani a Bűnös BudapesT. Főleg ha a Kedves Olvasó szabadidejében várostérképekkel szeret bíbelődni. Ha pediglen ezek lejárt szavatosságú várostérképek, akkor a Kondor-életmű első két darabja egyenesen KÖTELEZŐ!
*Aki ennél a résznél a politikára gondolt, ne gondoljon má' mindig a politikára!
Kép: moly.hu (köszi)
Még kapható! (Mármint a Filmvilág, amiben a könyvről írtam. Persze maga a könyv is kapható még, de feltehetőleg nem csak pár napig. Egyébként tudom ajánlani.)
Kép: Bookline (köszi)
Jaj.
Havas Henriket ugyan jogos feddésben részesítettem korábban, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy értékelhetetlen művet hozott össze. A Fábry-könyv esetében viszont egyszerűen nincs miről beszélni. Botránykönyvnek álcázott médiahack, ráadásul nem csak reklámozta az immár megboldogult show-t, de -- az igen gyenge "leleplező" álarc mögül -- még kőkeményen be is nyalt a fő alkotóknak. Azt a keveset, amit érdemes tudni a nagy műről, itt írta meg egy neves kolléga.
Egy dologról nem ír, de arról akkor még nem is írhatott, plusz annyira nem is érdekes: egy rövid leírás erejéig Gauland szóba hozza, hogyan képzelte el anno Fábry a nem kereskedelmi tévés, közszolgálatibb és szofisztikáltabb Esti Showdert. Ez időközben megvalósult, konkrétan a közszolgálatin, és ha minden igaz, elég gyenge nézettségnek örvend. Jó tudni, hogy Sanyi következetes személyiség. Jó tudni, hogy a sikerhez ez nem elég, a kultúra pedig talán még árt is.
És én most egy ideig hasonló szarokat nem olvasok, az is biztos.
Ui. Értelmezési segédlet a címhez: A könyvben tényleg cenzúrázatlanul szerepel minden, ami viszont összességében majdnem semmi, és fel se nagyon merülhet vele kapcsolatban az igény, hogy bármiért is cenzúrázzák. Hacsak a producer és a sztár nem akart kihúzatni olyan részeket, melyekben ők kőprofi zseniként, illetőleg zseniális kőprofiként vannak jellemezve. Szóval ha van ellentéte az oknyomozó újságírásnak, akkor azt ez a garantáltan cenzúramentes mű feltalálta.
Kép: moly.hu (Köszi!)
Se könyv, se képregény, leginkább dúsan illusztrált antológia-füzet. Viszont jó! Zórád Ernő műveiről egyébként is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, és ezúttal az irodalmi alapanyag is (többé-kevésbé) méltó a remek grafikus tehetségéhez. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy Alekszej Tolsztoj, G. A. Becquer és Jakumo Kojszumi horrortörténetei a zsenialitás határát súrolnák, de utóbbiak novellái kifejezetten aranyosak, mai szemmel olvasva is szórakoztatóak, a jóval híresebb Leo távoli rokonának írása pedig akkor is erős anyag lenne, ha nem csináltak volna belőle pöpec filmeket a gondos olaszok (konkrétan Mario Bava és Giorgio Ferroni*).
Minden szempontból a nosztalgia itt a kulcsszó, de ez egyáltalán nem baj. Ajánlott olvasmány a Fantasztikus történetek-sorozat 1. (?) darabja, főleg Vurdalakék miatt.
*Na ki szerepel (persze a stáblistán nem jelölve) Ferroni itthon több címen is futó Alekszej Tolsztoj-adaptációjában? Természetesen a Könyvnapló eggyel korábbi sztárja, Tom Felleghy, méghozzá kenyeres pajtása, John Bartha, azaz Bartha János oldalán! Ennyire kicsi ez a világ.
Kép: moly.hu (köszi!)
K ö z k í v á n a t r a !
Igen, eljött ez a pillanat is, a régi (Sokk Magazin? emlékszik rá valaki? UPDATE: A cikk valójában a Kistangón jelent meg, sebaj.) időkre visszatekintő sorozat, alias Levéltár első darabja olvasható alant (UPDATE: azóta a sorozat átkerült a Filmvilág blogra, az írások a Filmek az alsó polcról és az Eltűntnek nyilvánítva rovatokban olvashatók.). Tekintettel arra, hogy ez tényleg közkívánatra kerül ki (értsd: Ash kérte), az időrend finoman szólva borul, vagyis nem a legrégebbi cikkel indul a széria, de sebaj. Úgysem emlékszem már igazán ezekre a dolgokra, más pedig még annyira sem. Száz szónak is egy a vége: ezt Michael Winner csudálatos filmjéről írtam kb. 1000 éve, jó szórakozást!
