Orosdy Dániel blogja

avagy a "gyökérok" a megmondók szerint (bár "már a szó is rémes, elnézését érte")

A „könyvnek látszó tárgyakat” az ún. komolyabb médiák is könyvnek tekintik. (...). A liberális középosztály megroskadt médiabástyája, a Klubrádió a legalantasabb ponyvát népszerűsíti „könyvrovatában”, kulturális interjúiban az egymástól megkülönböztethetetlen alanyi költők, popzenészek, „regényírók”, áltudósok és blogoló anyukák versengenek lazaságban és az „anything goes” gondosan ártalmatlanított és méregtelenített, hányaveti változataiban. De kár volna a 67%-os zeneszolgáltatással sújtott, pénztelen dumarádiót nyüstölni, miközben a mobilinternetes csipcsiripnek köszönhetően a jófejség és a kúlság újabb s újabb csimborasszóira hág, az eredetiségnek az az alfaja ez, amelyben az arcélek tök egyformák.

Sőt:

"De legalább olvasnak" - szoktuk hallani a védekezést, ha valaki egy-egy, időlegesen népszerű, ámde nem éppen minőségi könyv sikerét szóvá teszi. A keserű kultúrpesszimistákkal és a színvonal alászállása fölött dohogókkal szemben ilyenkor rendre felhozzák, hogy a nem túl nívós kötetek olvasása is olvasás. Ezzel szemben a valóság az, hogy a könyvtúltermelés által kibocsátott silány minőségű kötetek valójában lejáratják és kiüresítik a könyvkultúrát. A könyvplázák, a könyvek eme hamis templomai arra szolgálnak, hogy bennük celebrálják a kultúra fekete miséit. "

Legalantasabb ponyva, idézőjeles regényírók, blogoló anyukák, hamis templom, fekete mise (avagy a nekünk nem tetsző beazonosítása a sátánistával), silány minőség, tök egyforma jófejek...

Miközben maga az olvasás kezd kimenni a divatból, és ezt a fenti idézetek szerzői is jól tudják.

Azért nemes dühvel tomboló véleményalkotó és tényelemző nagyjaink helyében én elgondolkodnék rajta, hogy vajon nem az ő elitizmusuk-e az egyik ok, ami visszatartja a fiatalokat és nem annyira fiatalokat az olvasástól. El lehet verni a port A szürke 50 árnyalatán (Harry Potteren, Rejtőn, az e-bookon [!] stb.), lehet az ilyen műveket és íróikat aljairodalomnak, értéktelen ponyvának, szennynek, "könyvnek látszó tárgynak" minősíteni, csak éppen akkor azokat támadjuk, amik/akik visszatartják a még/már olvasókat az irodalomról való teljes lemondástól, illetve amik/akik még egyáltalán esélyt adnak rá, hogy valaki elkezdjen élvezetet lelni az olvasásban, és továbblépjen abba az irányba, ami "nagyjaink" szerint üdvös ("igényes irodalom", hogy verje ki a ragya a sznob fejeteket).

Hogy miről is van szó? Erről:

A: Olvasol?
B: Igen!
A: Mit? Ezt a szart?!
B: ...

A nézete szerint "Szégyellje magát, nem azt olvassa, amit szerintem kéne! Rossz kutya!"

És B már nem is olvas, hoppá. Így harcolunk mi a funkcionális analfabétizmus ellen. Döglődik a tehenem? Akkor ne csak a szomszédé dögöljön meg, hanem az ÖSSZES! (Mellesleg valami azt súgja nekem, hogy TGM se Heidegger műveiből tanult meg olvasni, de természetesen tévedhetek.)

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egy könyv nem-könyvnek minősítése nem sokban különbözik attól, ahogy a nácik pl. a zsidókat nem-embernek minősítettek, hogy aztán elvigyék őket a haláltáborokba. Számíthatunk rá, hogy az ún. igényes irodalom felkent vitézei is egyszer csak könyveket fognak égetni, védendő a szellemileg kiszolgáltatottakat saját butaságuktól?

Aztán van itt még valami, kedves elitisták: a történelem. Ti. az a rövid korszak, amikor a köldökszösz elemzése nemzeti sport lehetett, véget ért, méghozzá normális országokban kb. 40 éve, ahogy talán az a max. pár évszázados szakasz is lecsengőben van, amikor magát az irodalmat tömegek fogyasztották (én sem örülök neki, de ez van). Úgyhogy az irodalom már a legkevésbé sem a bölcsészek magánügye, még ha Magyarországon (hála pl. a képzési anomáliáknak) ez úgy is tűnik. Lehet gyalázni azt, amit szarnak gondolunk, lehet joggal és okkal kritizálni a magyar "irodalmi életet" (sajnos a halálhoz több köze van) és a kiadói-terjesztői gyakorlatot (én is tudnék mesélni), de akit a nem-olvasásban csak az zavar, hogy azt nem olvassák, ami NEKI tetszik, az megérett a golyóra (csak hogy én is "fekete mise-kompatibilisen" fogalmazzak).

Mondom mindezt úgy, hogy nem olvasom se E.L. James-t, se J.K. Rowlingot, és azt se várom el, hogy bárki támogassa őket, ha elvei ellen való. Éppen csak ezeket az elveket kéne már kicsit rendbe rakni a morál és ráció alapvető szabályai szerint.

Ui. Az hogy van, hogy valaki a szavak szintjén a tömegek felemeléséért küzd, de közben masszívan le is nézi őket, ráadásul mindenféle mondvacsinált szempont alapján? A tömegekkel együtt jár az ő kultúrájuk is, teccik tudni, a tömegkultúra. Nehéz lesz úgy szót érteni az "egyszerű emberrel", hogy közben az arcunkat már a térképeken is feltüntetik, hátha akkor kényelmesen ki tudják kerülni a repülőgépek...

Ui. 2. Bradbury vajon megúszná, megmondók?

U P D A T E !

Sokadszorra is bebizonyosodik: van, amiben teljesen egy hullámhosszon van a hvg.hu és a Mandiner. Részletek egy ún. korrekt, okos írásból:

Olcsó, ám kétségtelenül szórakoztató tevékenység az önjelölt, kóros feltűnési viszketegségben szenvedő magyar Paulo Coelho-hasonmások álbölcsesség gyűjteményein, a propaganda- és a pénzcsináló gépezetet olajozó értéktelen celebkönyveken, ábrándos lelkű tinilányok és az unatkozó háziasszonyok szexuális kíváncsiságát kielégítő vadromantikus puha fedeles irományokon, és más, szépirodalomnak csúfolt végtermékeken élcelődni.

(...) Dosztojevszkij a barátom után a második férfi az életemben (...)

A többi szerencsétlen analfabétával ellentétben – akik egy viszonylag jól fogyó irodalomnak csúfolt nyomdai hulladék után minimum az irodalom felkent papjának érzik magukat (...)

Végtermék, dosztojevszkijezés, analfabéták, nyomdai hulladék...

Most komolyan: ettől jobb? Mert a kritika, ha jól látom, abszolút jogos pl. Oravecz Nóra apropóján is, de a lényeg a szemét szapulása mögött mintha mégiscsak az lenne, hogy "itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter". Ami persze még igaz is lehet, csak éppen a levezetés nem túl meggyőző.

Tom Felleghy, azaz Fellegi Tamás magyar-olasz filmszínész könyvei kapcsán elég könnyű helyzetben vagyok, ugyanis tanult kollégám már évekkel ezelőtt remekül összefoglalta a lényeget a méltán népszerű Deliria blogon. Tessék elolvasni!

Tom Felleghy: Háromezer kilométer spagetti

Mindössze két kiegészítést szeretnék fűzni ehhez a remek íráshoz:
1) Bár a "pestiesen bugyuta" is találóan jellemzi Felleghy írásmódját, szerintem azért összességében kicsit gonosz. Olyasvalaki könyvéről beszélünk, aki nem különösebben tehetséges író, viszont kiváló mesélő: jó sztorijai vannak, amiket ügyesen fűz össze. A néha valóban megmosolyogtató modorosságokat leírtva egy igazán olvasmányos memoárkötetet kapnánk, de míg így is bőven van mit értékelni ezekben a könyvekben, főleg ha összevetjük őket a so-called profik hasonló munkáival (nemrég kezdtem el a Fábry Show-ról szóló "botránykönyvet", melynek írója már az első oldalon "az ember lánya"-ként utal magára, majd nekiáll regényesíteni az elvileg leleplezés tárgyává tett, valójában inkább körülajnározott főszereplők válogatott kalandjait. De erről máskor.)
2) Sajnos mélységesen igaz, hogy a könyvből éppen az nem derül ki, ami miatt a magunkfajta filmbuzirajongó kézbe veszi, magyarán az egyes mozikról és alkotóikról tudjuk meg a legkevesebbet. Felleghy tudtommal pornóban nem, "csak" erotikus filmben szerepelt, és a Ben Hurban, illetve Cleopatrában előadott apró szerepeiről sem tud az Imdb (pedig képekkel tudja igazolni!), de még így is bőven akad izgalmas tétele a minimum 200 filmet számláló filmográfiájának - amikről sajnos alig árul el valamit. Ez már túlmutatna az anekdotázáson, márpedig a Mester fő célja ez volt, és gyakorlatilag csak ez. Nagy kár.

Érdekes egyébként, ahogy az írásai alapján egyértelműen rokonszenves Fellegi következetesen a "jó balek" szerepében tetszeleg, akit mindig mindenki kihasznál, de aki közben valahogy mégis boldogul, méghozzá többnyire egész jól. Nem tartom kizártnak, hogy Tom bá tényleg ilyen figura, de azért egy-két homályban hagyott történet és éppen csak megpendített téma alapján érdekelne, mit gondolnak róla mások, főleg a történetei visszatérő főszereplői. Talán árnyalná a képet, ami így csak egy csetlő-botló, de aranyszívű és többnyire sikeresen érvényesülő figurát mutat.

Akárhogy is cifrázzuk: Felleghy művei a maguk módján jó könyvek, érdemes elolvasni mindkettőt. Na.

Kép: moly.hu (köszi)

Hanula Zsolt írása a Kikötő Online-ról.

Filmkritikus kolléga első regényéről ajánlót írni mérsékelten hálás feladat, ha az ember irigy, örül a hibáknak, ha praktikus, akkor is, csak másként, reméli, hogy tanul belőle. A Halott ügyeknek ugyanakkor látszólag a világon semmi köze nincs a film világához, de hát az ember nehezen bújik ki a bőréből, és időről-időre előkerülnek jelzők, hasonlatok miegymás, ami konkrétan egy – szerintünk – közismert mozira utal, azon keresztül értelmez.

Ez olyan, mint a dohányzás, néha eszünkbe jut, hogy tán nem a legjobb ötlet, de akkor sem mindig tudunk tenni ellene.

Orosdy Dániel regényének színtere egy képzelt falu, amelybe belefér az egész, nos, nagyjából 2002-2010 közötti Magyarország. Az a rettenetesen nevetséges kettéosztottság, amin akkor kevéssé röhögtünk (mára meg felváltotta valami más,nem sokkal jobb izé), az író azonban épp azt kerekíti ki, ami ebben az egészben röhejes. (Nagyjából az egész.) Kezdetben ez nem olyan egyértelmű, sőt inkább tűnik úgy, mintha az elbeszélő mindenről akarna mesélni, csak a nagypolitikáról nem, ezért is lesz belőle falusi kispolitika, de aztán ahogy a filmes hasonlatok terén, itt is hamarosan térdig gázolunk a témában. A Halott ügyek szatíra, nem annyira keserű, mint amilyet a téma valamiféle általánosan elfogadottnak tűnő vélekedés szerint megillet, hanem konkrétan kabaré, mert hát még ilyen hülye emberek hol élnek, te jó isten? Még akkor is, ha a regényben a sokat félt hideg-polgárháború át is csap konkrét lövöldözésbe, így simán előfordulhat, hogy a káoszbrigádok egy tagja napokig tartó puffogtatások után jön rá, hogy nem is az övévivel harcol. Ennél a résznél például konkrétan Monty Python jutott eszembe.

Orosdy íráskészségéhez nem fér kétség, viszont akármennyire is tisztában van/lehet a sokszor emlegetett első filmes, vagy mi a frász, első regényes írók vehemenciájával és típushibáival, mégis sikerült belemennie néhányba. Rendre túlírja a szituációit, mindent ki akar préselni az ötletből és bizony ez ritkán jó. Cserébe viszont remekül karikírozza ki a 19. században ragadt urambátyámozást, a polgármesterré lett ostoba parasztokat, az urukat s parancsolójukat kritika nélkül szolgáló tömegeket.

Komoly, hosszútávú projekten vagyok túl. Szőnyei könyvét szinte azonnal megvettem (pontosabban: -kaptam), ahogy boltokba került, és rögtön el is kezdtem olvasni. Bő 2000, sűrűn teleírt oldalról beszélünk. Sehol egy párbeszéd, kép is éppen csak ízelítőként („Szerény gyűjtés a háromperhárom Robert Capa-inak munkájából”), viszont minden lapra jut pár lábjegyzet a sokbekezdéses fajtából. Nem egy laza képregény, na. Viszont (és ez a szerző tehetségét dicséri) virtigli tudományos munka létére meglepően olvasmányos – feltéve persze, hogy a K. Olvasót érdekli a téma, márpedig engem érdekel (ld. korábbról Micsinay és tsai). Azt nem merném állítani, hogy minden egyes fejezeten ugyanakkora lelkesedéssel rágtam át magam, ez viszont már a teljességre törekvés (egyébként igen nemes cél!) átka: 20 oldalnyi Örkényhez 60 oldalnyi Illyésen át vezet az út. Szívem szerint fordítanék az arányokon, de ez van: Gyula bácsit jobban megérte vizsgálni, és/vagy Pista túl óvatos volt. Erénye viszont a teljességre törekvésnek, hogy túlzás nélkül egy alternatív irodalomtörténetet tehetünk magunkévá a XX. század második felének irodalmáról, avagy „Nagyjaink alulnézetből – Így látták a besúgók”. Izgalmas morális problémák tömege, életrajzi adalékok, érdekes magánéleti vonatkozások révén válik időről-időre lenyűgözővé a gyakran sajnos (óhatatlanul) száraz szöveg (ha érdektelen szerzőről érdektelen jelentések születtek, nincs mit tenni, ennek feljavításához talán még a rendre óvatlanul nyilatkozó-levelező-telefonáló-barátkozó írózsenik tehetsége is kevés lenne).

Bár Szőnyeinek biztosan nem ez volt a célja a könyvvel, a kortárs magyar irodalom működésére vonatkozóan is vonhatunk le tanulságos következtetéseket a szöveg alapján, nevezetesen és sorban:

1) A rendszerváltással a biznisz kapott egy kiadós (hehe), de nagyjából megérdemelt gyomrost a vadkapitalizmustól. Magyarán nem csak az állami szar, hanem bármiféle szar is boltokba kerülhetett, immár tömeges mennyiségben, gyakorlatilag bárkitől. Vivát.

2) A kiadókon belül már nem a megbízható e’társak hozzák a rossz döntéseket, hanem egy másik belterjes rendszer kontraszelekciója által kitermelt bagázs (szemináriumunk címe: Az elitizmus és a javak újraelosztása). A döntési szempontok között mellékes lett a politika, a helyét átvette a bulvár, de a mechanizmus alapvetően maradt a régi.

3) Hogy az irónia köre teljes legyen: a belterjesség olyannyira nem változott az eltelt évtizedekben, hogy az egykori megfigyeltek és jelenlegi pöffeszkedők között jelentős átfedés van, éppen csak az érvényesített értékrendben vannak (minimális) eltérések a korábbi pöffeszkedőkhöz képest. A Kádár-rendszer nem vész el – átalakul: sok „ellenállónak” nem is a működési elvekkel volt baja, hanem csak azzal, hogy nem ő hozza a döntéseket. Sebaj, a lóf*sz másik végén lenni biztosan jobb (és főleg egyszerűbb!), mint kidzsuvázni az istállót.

Tanulság a tanulság mellé: mivel a piac elsősorban nem értékalapon válogat, a helyzet nem is fog változni. Hát ezért fázok én a „profi” szerkesztőtől, kedves kritikus, nem azért, mert nem tudom megfizetni, vagy nem akar foglalkozni velem. Krumplileves János mindenesetre elégedett lenne, bőven akadna oka egy jó koccintásra Jegesmedve elvtárssal.

 „Leonyid, megérte küzdeni.”

Ezt is megértük! Állítólag egy készülő szakdolgozat része, a szél fújta be az ablakomon:

Fájdalomregényként olvastatta magát velem Orozsdi Dávid könyve, persze a Tamlay-féle értelemben gondolom ezt. Fájdalomregény ez tehát, méghozzá a tétova vágyakból fakadó fájdalmak könyve. Mikor kezeim közé vettem, rögtön feltűnt a már-már hívalkodó geneziskritika, amellyel a szerző megtagadja, mi több, dehonesztálja saját struktúráját alkotói energiák hálózataként - ebből fakad a fájdalom, melyet felerősítenek az álnéven, Reményi Dezső perszónájában jegyzett karikatúrarajzok.
Tamlay, fájdalomkönyv és lektűr. Kizárják ezek egymást? Közös intellektuális mezőt hoznak létre? A szenzibilitás új derékszögeit zárják ki a kreatív térben, ahogy Mont Alben is írja egy helyütt? Nyilvánvaló értéktelensége és hatásvadász egzisztencializmusa ellenére el tudtam helyezni a Halott üzletet a Nádasi dimenziók mezsgyéjének metszetében. A kín kettős hajlatú: részben a recepció közönye, részben a befogadói attitűd generálása okozza. A félművelt szerző a nyilvánvaló proust-i áthallásokkal sem képes leplezni dekonstrukciós alapállását, azaz a teológiai értelemben vett "veronage" transzhumanista kritikáját. Madeleine és a hamburger nem létezhet egyetlen periférián, mondhatni kényszeres ez a vágy, amely -- ironikus módon! -- újabb fájdalmat generál a mű szövetében.
Páfránykabóca, a bulvárihletű "történet" (nevezhetjük egyáltalán történetnek, ami leírható?) színhelye metaforikus tér, nyilvánvalóan az "írói" (nevezhetjük egyáltalán írónak azt, aki nem irodalmat ír? ld. Braunstern) és illusztrátori anya-élmény szürreális megkettőzése, egyfajta földrajzi kiterjesztése az Ödipusz-komplexumnak. Persze nem kívánom pszichológiai vagy feminista olvasatában még kínosabbá (ismét a fájdalom!) tenni mindazt, ami már az eredeti intenció szerint is egyszerre bűn és erény terrorja, azaz konzekvensen mizantrópikus. Orozsdi, aki a főszereplő, Kontúr Áron alakjában nyilvánvalóan saját nőgyűlöletét teszi témává egy merészen pornográf aktussal, túl kommersz hozzáállást tesz magáévá, amikor gondolatait könyvvé archiválja. Ezen gondolkodtam, miközben archívumát, a szadista vágyak e szürreális tablóját lapozgattam.
Pontomhíddal van dolgunk. Tüzetes vizsgálatok ellenére sem találtam rá bizonyítékot, hogy a materiális képek (vö. a sokat emlegetett Tamlay múzeumfinanszírozási javaslatának II. fejezetével) és az immateriális, de elvontnak csak jóakarattal nevezhető nüanszok képlékeny elegyet alkotnának, és reagálnának a tudati hordozókra. Pontomhíd képződik a szövegben, de méginkább a szöveg által.
A befogadást nem könnyítette meg a szerző kényszeres párbeszédalkotói alapállása, de nem is nehezítette meg annyira, hogy szépirodalomnak tekinthessem. Őszinteséget várunk, ha ponthídakkal végeznek rajtunk viviszekciót a dilettánsok? Álomnak ez túl irreális, a valóság viszont a pénz nyelvén beszél, ezért is van sikerre kárhoztatva minden "forradalmár", aki talán még írótáborban se járt soha. Igazságérzettel dobálózni, a fájdalmat kretének üvöltésévé degradálni abban a világban, ahol egy Béry Béla is csak két ösztöndíjat nyer egy évben, merő szemantika, demagóg dadogás. Lapot lapra hajtottam Orozsdi fájdalomregényét, és a szöveg lenyűgözött, hisz NYŰG volt minden sora. Katartikus kontármunka a Halódó ügyek, üzleti alapon elkövetett nemi erőszak a fájdalom birodalmának árnyékában.

Pontomhíd a fájdalomba.

Bugris-Pendely Wagina: Perverz és penetráns - Bűz árad a ponyva halott testéből (IV. fejezet)

Kép: lenolaj.hu (köszi)

Nincsenek illúzióim e blog olvasottságát és népszerűségét illetően, de egy próbát talán megér a Filmvilág blogon közzétett felhívás további reklámozása. A "honi filmelmélet" sokkal gyengébb hívószó a "magányos kiskutyánál" és "beteg gyereknél", a "honi filmkritika" pedig szinte már sértő kifejezés, de a cél mindenképpen nemes: a Filmvilág (és általában a kultúra) megérdemli a támogatást, rá is fér, és a folyóiratnak sincs sok köze ahhoz az előítélethez, amivel időnként (sajnos) találkozhatunk vele kapcsolatban. Szóval aki teheti, adjon bátran, jó helyre megy.

Kérjük olvasóinkat, legyenek a honi filmelmélet és filmkritika mecénásai, személyi jövedelemadójuk 1%-val támogassák a Filmvilágot. Bármilyen meglepő: sok kicsi sokra megy.

A tavalyi évet nem éltük volna túl az 1%-ból befolyó félmillió forint nélkül.

FILMVILÁG ALAPÍTVÁNY 19019037-2-41

Köszönjük, ha ránk gondol!

A titokzatos, de nem ismeretlen kilétű verespalne gondolatai a KönyvesBlogról. A könyv minősítése: B.

Orosdy Dániel hiába házalt a kiadóknál Halott ügyek című első regényével, végül magánkiadásban jelentette meg, ami egyrészt szakmai bravúr, hiszen a megrendelés alapú könyvkiadás valós megoldást jelenthet számos kezdő szerző számára, akinek minden vágya, hogy nyomtatott formában tárja az olvasók elé irományait. Másrészt viszont az is látszik, hogy a kiadott szöveg nélkülözte a profi kiadókban elvégzett szerkesztői és stilisztikai munkát, amellyel minden bizonnyal jobb és erősebb lehetett volna.

Orosdy Dániel első regénye egy teljesen tipikusnak ábrázolt, Sárványhahota fantázianevű településen játszódik, ahol sok furcsa szerzet él, mindenféle simlis dolgok történnek, közbeszerzés, Tourette-szindróma és sok érdekesség, amikor a hétköznapok nyugalmát váratlanul egy különös gyilkosság borzolja fel, amelynek nyomába egy egyszerű aktakukac ered. A szerző egyébként megélhetését tekintve jogász, aki történetesen a pécsi adóhivatalnál dolgozik, de Orosdy egyébként nem az írói pályával kacérkodó jogász, hanem tapasztalt és gyakorlott kulturális újságíró, több helyen is publikált már, elsősorban filmes témákban.

Van stílusa a szövegnek, de inkább olyan értelemben, amikor a csúnya nőket megítélve úgy fogalmazunk, hogy “érdekes arcú”. Ígéretesnek is mondhatnánk az egész vállalkozást: fiatal pályakezdő író csakazértis kiadott első regénye, ha nem lenne az egész meglehetősen túlírt, és ebből kifolyólag számos helyen fárasztóan szellemeskedő. A cselekmény és vele együtt a főszereplő is, úgy nagyjából a századik oldalra áll fel, és derül ki, hogy miről is fogunk itt valójában olvasni, mert előtte inkább csak zavaros mozaikokból épül a helyszínrajz, amelyek között van kifejezetten szellemes, szórakoztató és sajnos kellemetlen rész is.

A szövegnek mindenképpen hátránya a túlbonyolítottság, a szerző sokszor feleslegesen cifráz egy-egy fordulatot a szellemeskedés javára. Pedig az egyenetlenségek kikalapálásával ugyanebből az alapanyagból akár egy szórakoztató kisvárosi krimi is lehetett volna, igaz, akkor nem derült volna ki, hogy Orosdy több műfajban, hangnemben is tud érvényeset írni - a műfaji megjelölés szerint ezúttal a mindent mindennel egyesítő fekete kabarét próbálta ki. Lehet hogy inkább a regény műfaja volt túlvállalás egy hangját még kereső író számára, és testhezállóbb lett volna különálló novellákat kiadni. Az minket érdekelne, miért nagyprózában gondolkozott az alkotó, amikor alapvetően a részletekkel való bíbelődés, azoknak a részletes kifejtése, és az elkalandozás szemlátomást jobban leköti, mint a cselekmény vezetése. Ez különösen érdekes akkor, ha figyelembe vesszük, hogy Orosdy kritikusi munkásságára éppen az ellenkezője jellemző: a tömör fogalmazás és a lényeglátás.

A Halott ügyek azonban pesszimista címével ellentétben nem reménytelen vállalkozás: kifejezetten szimpatikus, hogy 2500 forintért 200 oldalnyi színes rajzokkal illusztrált kötetet kaphat az olvasó, amellyel közvetlenül támogat egy fiatal, pályakezdő írót, és illusztrátorát. A könyvet ugyanis a Napirajz alkotója, Merényi Dániel, azaz Grafitember díszítette, a tőle megszokott stílusban. A Halott ügyek egy olyan kereslet alapú, új könyvkiadás előfutára, amelynek segítségével sokszínűbb és változatosabb lehet a kínálat, és reméljük, Orosdy következő könyvében már szerkesztői munkára is futja majd.

FELADVÁNY MÁRA:

Melyik neves író borítón (is) olvasható könyvajánlójából származik az alábbi idézet?

Vigyázat! Ha elkezdi, nem tudja abbahagyni.

A) Stephen King, lektűrkirály

B) Esterházy Péter, a magaskultúra non plus ultrája

C) Giuseppe Pampallini, fickó

Megfejtés a hajtás után.

Önök azt hitték, drága barátaim, hogy minden idők legjobb az egyik kedvenc filmem nem hatott senkire, csak a verekedést imitáló 6 éves gyerekekre, no meg Kovács Katira??

"My friend, can your heart stand the shocking facts?!"

Hát Önök tévedtek, drága barátaim, mert egy legendás magyar sorozat, a Szomszédoknál éppen csak egy hajszállal kevésbé kínos Nyolc évszak felvilágosult alkotói résen voltak, figyeltek a modern filmművészet minden rezdülésére! Száz szónál is többet ér egy kép, úgyhogy következzenek a screenshotok, melyek bebizonyítják, hogy Bubik István és Bud Spencer igenis egy húron pendül! (a hajtás után)

Tanár Úr (már akinek...) megírta, én elolvastam. Sok gondot nem okozott, ez ugyanis pont az a bulváros, felszínt karcolgató riportkönyv, amit egy délután magáévá tesz az ember, akár Csoky Ice Michelle Wild-ot a tengerparton. Kategóriájában korrekt, éppen csak a kategóriával van a gond. Több szót nem is érdemelne Havas műve (illetve a strómanjaié, amennyiben hiszünk a gonosz pletykáknak), ha nem lenne annyira bájosan amatőr pár helyen (vö. felszín karcolgatása). Két szép példa, egyik viccesebb a másiknál:

1) A könyvben bizonyos Gyuri bácsi nagy örömmel újságolja el többször is, hogy megvolt neki filmen Kelly Tramp, a jeles pornósztár. Ami önmagában igazán derék, tényleg. Éppen csak a nő neve lehet gyanús bárkinek, aki angolból alapfokú nyelvismerettel rendelkezik. Mint az közismert, a pornósok imádják a beszélő neveket, minél mókásabb és/vagy kétértelműbb valami, annál nagyobb örömmel harapnak rá (hogy messzebbre ne szaladjunk, ott van pl. az állóképességére méltán büszke Erik Everhard). Mint az ugyancsak közismert az angolul valamennyire értők körében, a "tramp" jelentése magyarul "csavargó", nők esetén a kifejezetten közönséges, elhasznált példányokra személyekre utalnak így (hogy mást ne mondjak, az itthon "ribancrendszámnak" nevezett tetkófajta neve angolul tramp stamp), magyar megfelelője is ez esetben a trampli, ugye. Ezek után felmerül a kérdés, mi a sz*rért akarná felvenni a "Trampli Kelly" nevet egy önmagát kívánatos, nagyvilági nimfaként eladni kívánó, a szöveg szerint is világszínvonalú és igényes pornósztár... Hát mert nem vette fel, illetve nem ezt a nevet. Ő inkább célirányosan a világ leggazdagabb emberének tartott Donald Trumppal kívánt névrokonságba kerülni, ezért is hívják Kelly Trumpnak.
Ennyit a szakértelemről.

2) A műben nyilatkozik a nagyközönségnek Imre, a berendező is. Megemlíti, mennyire büszke volt rá, hogy egy "rendes" filmen, Az operaház fantomján Robert Ludlummal dolgozhatott együtt... Nem fura valami? Segítek. A Magyarországon forgatott Az operaház fantomja egy 1989-es, amerikai horrorfilm, Dwight H. Little rendezte. Robert Ludlum a Bourne-sorozat szellemi atyja. Nem gyanús, hogy egy kémregényíró kevés eséllyel bukkan fel horrorfilmek stáblistáján, hogy a forgatási helyszínről már ne is beszéljünk? Nekem igen, csakhogy én csalok, mert tudom, ki lehetett az, akivel Imre bratyízott. Robertnek Robert, de nem pont Ludlum, csak valami nagyon nagy jóakarattal hasonlónak nevezhető: Englund.
Azaz Freddy Krueger maga, hiszen ő volt Az operaház fantomja címszereplője, mellesleg igen jelentős sztár a horror műfajában.

Azért Englundot Ludlummal összekeverni! Ezt majd inkább ne feszegessük a jelentésben...

Köszi a képekért:
moly.hu
Nyomás utána

Reggel egy rózsaszín töltényt találtam a postaládában, úgyhogy következzék Mészárszékhy Búbánatos Rezső költeménye. Ha nem tudok megfizetni egy többmint kevincostnert, valószínűleg más poénák is követni fogják.

Mészárszékhy Búbánatos Rezső, a költő:

Kedves Medve!
(…Bear Grylls-nek és Attilának ajánlja…)

1.ső strófa

Be szeretnék Bear Grylls lenni,
éjjel-nappal dögöt enni,
nyakighóban gyalog menni,
bőrkulacsba hugyot tenni,
jeges vízben fürdőt venni,
nyílt sebemre lószart kenni.

2. strófa

Ha én egyszer Bear Grylls lennék,
éjjel-nappal beargryllskednék.
Zaklatnám az operatőrt,
szétrágnám a viperabőrt,
a túlélésért meg is halnék,
jól fizetnek az ilyen balhék!

Nagyjából a meglehetősen egyoldalú „főzelék-vita” idején kezdtem neki Rubin Szilárd művének, és be kell vallanom, eleinte igen erősen élt bennem a gyanú, hogy ez a mindenhol kultikusnak, újra- és újrafelfedezettnek titulált könyv sem több egy ilyen-olyan okok miatt különleges „főzeléknél”, magyarán túl sokat hordoz magában abból, ami miatt a kanonizált magyar irodalmat csak fokozott óvatossággal merem megközelíteni. Valószínűleg az sem segített, hogy a Megvető Esterházyval és Szentkuthyval próbálta eladni, vö. „Ölesse meg magát Tóth Józsival, Hasfelmetsző Jack is őt ajánlja!” (Szegény Esterházy, már megint őt cinkelem, pedig nincs is vele különösebb bajom. Sebaj, azért ráfér.)

Meg az ajánlás módja is, ugye... A marslakó még hagyján, de Werther emlegetése a magamfajta bunkó proli számára komoly aggályokat vet fel, ugyanis éppen ez a mű képviseli a legjobban az iskolai tananyagból mindazt a – jobb szó híján nevezzük így – szenvelgést, ami számomra a kortárs hazai irodalmat is nehezen befogadhatóvá teszi, és ezzel vissza is tértünk a főzelékhez, az ún. szövegközpontú, de leginkább csak a lírát a prózával következetesen (valamint feleslegesen és nagyon idegesítően) keverő, öntetszelgő, túlzottan szubjektív, az elvontságot önértéknek beállítani próbáló, a pontos és éles mondatoktól szó szerint irtózó irodalmi hagyományhoz. Száz szónak is egy vége: bár mindig teljesen elfogulatlanul próbálom befogadni a (nekem) új műveket, előérzetem azért van, és ez eleinte nem volt pozitív a Csirkejátékot illetően. A regény első harmada csak erősítette ezt az érzést, úgyhogy összességében sajnos nem tudok mást mondani:

"[Nádas Péter m]ár csak azért is biztos benne [hogy nem olvasta Rubin Szilárd Római egyes című könyvét], mert a Rakéta Regénytár borítói annyira rondák voltak, hogy a kezébe nem vette volna ezeket a könyveket (...)."

(Dunajcsik Mátyás)

Vajon Nádas Péter mennyire lenne meglepve, ha a könyvei borítójára rá se pillantva, pusztán az ilyen kijelentések miatt nem lennénk hajlandóak kézbe venni könyveit? Vagy ő csak embernek ennyire felszínes, művésznek már mély, mint a Mariana-árok? (Vicces, amikor Nobel-esélyes nagyjaink feleannyira sem bölcsek, mint pár rosszarcú fekete férfi [irónia!] 60 évvel ezelőttről...) Egyébként a Rubin-könyv borítóján fekete alapon egy égő gyertya látható, és távolról sem annyira szörnyű, mint Nádas kijelentése alapján hinnünk kéne:

Összehasonlításképpen itt az Egy családregény vége két régebbi kiadásának borítója, szintén a remek moly.hu-ról. Szabályosan ordítanak utána, hogy kézbe vegyük őket, nem...?

UPDATE!

Még néhány Rakéta Regénytáras szerző Rubin Szilárdon kívül, akinek munkáit Nádas Péter következetesen kerülte, tekintettel a csúnya borítóra:

Mándy Iván
Heinrich Böll
Joseph Roth
Alfred Döblin
Páskándi Géza
Ember Mária
Hernádi Gyula
Dalos György
Peter Handke
Dobai Péter
Thornton Wilder
Arthur Miller
John Fowles
Saul Bellow
Julio Cortázar
Örkény István
Gabriel García Márquez
Ödön von Horváth

Nem elég, hogy dúlt a diktatúra, még a könyvek se voltak szépek...

Magócs Dávid maximális elismerésemet kiváltó recenziója a Geekz blogról.

Sárványhahota. Pandur Ákos. Rezső, a traktorvezetőből lett portás, aki leszázalékolása után nem lévén más, rászokott a krimikre, és most rendőrnek képzeli magát. A mikszáthi kör még csak most kezdődik, közben Örkény egypercesei villognak a retinánkon, a kép mégis fordítva keletkezik a fejünkben, mint kellene, nem, nem az Ön látásával van gond, kérem szépen. A proletár szatíra neonoirba nyúlik, fantazmagória az egész, mondod te, közben ez már megtörtént egyszer, és most megtörténik megint. És nem csak Orosdy Dániel fejében.  

A pécsi illetőségű, civilben jogászként dolgozó filmkritikus első regénye igazi sziporka a magyar kortárs krimi fel-felcsillanó egén. A Kádár rendszert már kiröhögtük egyszer Hofival, most kinevethetjük magunkat még egyszer, az idő ismét alkalmasnak találtatott rá. Az elszigetelt kisváros legalábbis ezt a látszatot kelti, bár a végére semmi hahota nem marad, happy end ide vagy oda. Az első pár fejezet alapján egy furcsa tabló rajzolódik ki előttünk, sajátos tragikomédiákkal, beszélő nevekkel. A második fejezetben megkapjuk a beígért gyilkosságot is; kezdődik, visongat a bennünk élő kisgyerek.

A zöldfülű hivatalnokból avanzsált nyomozó megkezdi az ügy felgöngyölítését, én pedig azt veszem észre, hogy egyre több popkult utalás talál be. A szerző le sem tagadhatná filmkritikusi múltját, jelenét, ismeri Hollywood minden bugyrát kívülről befelé, és nem csak annak halhatatlan karaktereit, hanem eszközeit is parádésan használja. A vágások remek elhelyezése teszi filmszerűvé a cselekményt, a beállításoknál sokszor volt olyan érzésem, mintha egy forgatókönyvet olvasnék. A regény sajnos itt feneklik meg kissé, pont abban, ami miatt egy geek igazán élvezné. A rétegzettség sok helyen már túlzás, a poénok sem ülnek úgy a végére, a szatíra műfajának kereteit az író itt-ott túllépi.

Sebaj, a filozófiai körömrágás gyönyörködtet helyette, a modern, minden ízében fiatalos látásmód azonosulásra biztat, a hallucinogén ámokfutás pedig nem enged szabadulni a végéig. Nyugi, nem hosszú, röpke kétszáz oldal az egész, és közben igazi kincsekre is bukkanhat az ember. Egyes oldalakon ugyanis a Grafitember rajzaival találjuk magunkat szembe, nem is ugrik be hirtelen más, mint a napirajz.hu megalkotója, aki képes munkáinak kegyetlen egyszerűségével és humorával a regényt még jobban feldobni.

A Halott ügyek így egy csiszolatlan gyémánt, ami elsőkönyves hibái ellenére is teljesíti a célt, amit az író látszólag kitűzött. Fekete komédia egy filmkritikus tollából, kabaré hollywoodi eszközökkel, ami szórakoztat, rávilágít a rendszerben lévő hibákra, de okosan nem foglal állást, nehogy önmaga paródiájává váljon.

Melankólikus interjú a Halott ügyek írójával.

Egy író, egy költő. Pálinkáznak, bratyiznak, aztán megosztják az olvasóval. Így a szép. Még tehetséges emberek is művelnek ilyet anyagi haszonszerzés és önpromóció végett, de mi kizárólag szeretetből. Orosdy Dániel barátommal ültem le beszélgetni.
(Mészárszékhy Búbánatos Rezső cikke eredetileg az Irodalmi Lépegetőben jelent meg.)

Késve érkezek, de ő most is pontos. Délcegen ül kávéja felett, tekintetében egy benzinkutas törődöttsége, egy varrónő önbizalma, egy kertész vehemenciája. Nem kertel sokat, nem kenyere a félrebeszéd. "Késtél." - ez az első szava. "Igen." – felelem beismerőn. Míg az asztalra helyezem archaikus hangrögzítő-berendezésemet, egy Szikra márkájú szalagos magnót, ő szivarra gyújt. Érzem magamon fekete szemei metszően égető súlyát. Évtizedek óta barátok vagyunk, mégis olyan szigorú velem, mintha a tanítványa lennék. Egyszer tanúja voltam, ahogy lerúgja egy pincérnő veséjét, mert tejszínt hozott ki tej helyett. Kemény és következetes, akár egy favonalzó. Kifújom magam, rövidet rendelünk. Gyorsan lehúzzuk, és már indítom is kérdésbombázóimat az ő válaszországa felé.

Másodközlök.

http://filmvilag.blog.hu/2013/03/21/scott_turow_artatlansagra_itelve

Két vallomással is tartozom e kritika Nyájas Olvasóinak:

1) Nem vagyok, nem is lehetek teljesen elfogulatlan e könyvvel, mivel a belőle készült film régi kedvencem. Ugyan az öntörvényű alkotóiról elhíresült Új-Hollywood jelesei dolgoztak rajta – Alan J. Pakula rendező, Sidney Pollack producer, Frank Pierson író, John Williams zeneszerző, Gordon Willis operatőr (Pakula, Pollack és Pierson sajnos már nem él) –, mégis a „régi” Hollywood legszebb hagyományait eleveníti fel, méghozzá olyan erővel, hogy együtt emlegethetjük pl. A vád tanújával (Billy Wilder klasszikusa Agatha Christie műve nyomán) vagy Hitchcock műveivel (aki előszeretettel foglalkozott az ártatlanság problémakörével, elsősorban a „tévedés áldozataival”).

2) Nehezemre esik olyan könyvet elolvasni, aminek már láttam a filmváltozatát. Az ilyen művek általában nem okoznak csalódást a szó szoros értelmében, mégis nehéz úgy befogadni őket, mintha nem ismerném a szereplőket, a sztori összes részletét, a fordulatokat. Utóbbiakban ráadásul bővelkedik az Ártatlanságra ítélve, ezért félve vettem kézbe az írott változatát, hátha nem tudja megismételni azt az élményt, amit a mozi okozott.

A nagy sikerre való tekintettel... Na jó, nem, ezt úgysem hiszi el senki. :D

Szóval olvasgattam Cserna-Szabóval egy másik interjút, ami alapján még annyi bajom sincs vele, mint eddig. De azért ez a beszélgetés sem mentes néhány tanulságtól.

1. részlet...

Egyébként jellemző a magyar sznobizmusra egy gyerekkori élményem: nagyanyám falta ezeket a[z Albatrosz-sorozatban kijött] krimiket, de nem tette fel a könyvespolcra, Balzac és Jókai mellé, inkább diszkréten a konyhaszekrénybe dugdosta őket. Biztos olvasta Szerb Antal dörgedelmes szavait A világirodalom történetében, melyek szerint ugyanannyira méltatlan a szellemi ember számára a detektívregények olvasása, mint utcagyerekekkel hógolyózni az utcán. Írta ezt a talán leginkább "emberarcú" magyar irodalomtörténész és a világ egyik legzseniálisabb krimijének szerzője...

... melyben a Művész - nagyon helyesen - megmosolyogja a sznobizmust és a kettős mércét, melyek még a hozzánk vér szerint (nagymama) vagy szellemi szempontból (Szerb Tóni bá) közel állóktól sem voltak teljesen idegenek.

2. részlet...

...emellett a regényemben is rengeteg popkulturális elem van, a westerntől a krimiig, a metáltól a punkig, és hát valljuk meg, néhol még a horror és a pornó sem áll távol tőle.

- Hát nem is tudom...

... melyben a Művész "bevallja" (ilyet is csak felénk kell ma már bevallani), hogy a munkájában is visszaköszön az ún. tömegkultúra, beleértve annak leginkább lenézett műfajait. Ezzel így nincs is semmi baj, csak aztán az interjú készítője is megszólal:

"Hát nem is tudom..."

, mire a Művész kvázi visszakozik, magyarázkodni kezd, de ezt már nem is akarom bepötyögni. Hát igen, a pornót csak akkor szeretjük, ha Kicsi és Magyar, vagy művészetnek is be lehet csomagolni (és persze ha nem látja senki, hihi). Akkor jöhet. De csak úgy, minden cicoma nélkül... Akkor

"Hát nem is tudom..."

Hát én sem tudom. Csak egyet: a nagymama és Szerb Antal boldog lenne, az biztos.

Cseppben a tenger, kérdésben a probléma, szívedben a Halálcsillag.

Az általam igen tisztelt (tényleg!) Cserna-Szabó András prózaíró létére költői kérdést fogalmaz meg egy interjúban.

„Amikor Bukowskit, Hunter S. Thompsont, Bret Easton Ellist, Pelevint, Carvert, Nesbo-t, Vonnegutot, Irvine Welsh-t stb. olvasok, mindig arra gondolok, hol vannak ezek a hangok a kortárs magyar irodalomból?”

Majd egy kérdéssel arrébb azt taglalja, hogy nem szeretne „200 példányban az anyukámnak, a barátaimnak és néhány ismerős kritikusnak írni”, ennek nem látja értelmét.

Mindkettőben igaza van, ez nem is kérdés. Az viszont igen, nincs-e esetleg kapcsolat a két gondolat között, és ha van, vonhatunk-e le ebből további következtetéseket.

Öninterjú:

– Igen, van.

– Vonhatunk.

Kénytelen vagyok beállni a sorba: Kondor Vilmos -- pontosabban az(ok), aki(ke)t e név takar -- értékes művet hozott össze, ami igazán megérdemelte a sikert (mondjuk hogy a nemzetközi érdeklődés nem a jól kitalált címnek köszönhető-e elsősorban, nem tudom, de ez a legkevesebb; szerencsére nem zavar különösebben, ha egy hazánkfia sikeres, főleg ha teljesítmény is van a siker mögött). A Budapest Noir jó könyv, a szó legjobb értelmében véve profi munka (mielőtt valaki ezt is félreértené: az én szememben a profizmus -- vö. hozzáértés -- kifejezetten pozitív kategória, és nem zárja ki azt, hogy valaki egyszersmind eredeti és tehetséges alkotó, hogyaztnemondjam művész is legyen), és azon túl, hogy hitelesen megidézi a hard-boiled irodalom nagyjait, kicsit olyan élményt is nyújt, mintha abban a korban született volna, amelyben játszódik, vagyis amikor pl. Hammett megírta a maga alapműveit 1-2 kontinenssel arrébb (nem mellesleg az öreg Dashiell nem csak a stílusával hatott arra/azokra, aki/akik Kondornak nevezi[k] magát/magukat).
Ha igazán kötözködni akarnék, márpedig akarok, akkor két (nem túl nagy) problémát emelnék ki.
1) Tény, az élményhez hozzátartozik, ahogy a szerző folyamatosan és részletesen jelzi, honnan hová megy a főszereplő, de a kevesebb talán több lett volna. Én legalábbis egy pont után kb. leszarom Budapest korabeli utcaneveit, a tömegközlekedés legkülönfélébb módjait, és hogy hány perc alatt lehet egyik helyről a másikra érni. (Ajánlott irodalom néznivaló e témában.)
2) SPOILERVESZÉLY! Értjük, a főszereplő, Gordon-Kondor Zsigmond-Vilmos zord külseje érzékeny szívet rejt (mint egyes kollégák szerint Snake Plisskené, de ebbe most ne menjünk bele), de az azért megint csak túlzás, hogy a főgonoszt arra kényszerítse a hős, hogy minden pénzét egy anyaotthonnak (!) utalja át. Egyrészt: ki tehetné szóvá, ha Kondor legalább a kiadásait (költségek + fájdalomdíj egy nagy verésért) megtéríttetné valami módon, éppen csak a korrektség kedvéért? Másrészt: a philipmarlowe-sításhoz már a fele is elég. Oka persze van rá Kondornak a sztori alapján, hogy éppen egy anyaotthont nevezzen meg kedvezményezettként, de annyira azért nem erős ez az ok, mint amennyire röhejes (legalábbis szerintem, ofkorsz). Ide valami jobb megoldás kellett volna, mert ez az anyaotthonos történet inkább idézi a Cilike-regények világát, mint a kemény krimi nagyjait...
Akárhogy is áll a dolog, nemsokára nekiállok a sorozat második részének, igen komoly elvárásokkal! Soha ne kapjon debütáló (?) író ennél rosszabb véleményt.

Most nyilván azon kéne pörögnöm, hogy Laura azonos-e Garaczival, csakhogy ez nem érdekel különösebben, egyrészt mert a szerző fontos ugyan, de a mű a lényeg, másrészt mert semmit sem olvastam Garaczitól, csak két (tévé)filmet láttam, ami ő írt, azok mondjuk jók voltak, de ettől még nem kezdenék barátkozni egy olyan valamivel, amit talán ő írt, de inkább nem, és tegyük hozzá rögtön, szerintem a szemüvege is csúnya, de ez szintén nem ok semmire, legfeljebb arra, hogy halkan megjegyezzem egy Édeskevés-kritikában, vagymiez, és ha már itt tartunk, mármint a szerző vélt-valós személyénél, szólok, hogy szerintem Spiegelmann művésznő akkor azonos azzal a személlyel, akiről E/1-ben ír, amikor Kondor Vilmos azonos azzal a szigorú töritanárnak tűnő fekete-fehér bácsival, aki elvileg szigorú fizikatanár, magyarán semmikor, persze azt tudom, kik ők valójában, Laura Csokonai Lili és Psyché szerelmének gyümölcse, Kondort pedig Hammett és Berkesi András egyéjszakás kalandja dobta e világra, egy nagyvárosi csatorna mélyén adott nekik életet az apja, gyermekként zugújságírók táplálták saját vérükkel két éjszakai riport között, felcseperedéséről korrupt rendőrök gondoskodtak egy koszos irattár hátsó traktusában, na szépen elkalandoztam, maradjunk csak Lauránál, aki szerintem tehát nem nő, inkább férfi, és nem blogger, hanem többé-kevésbé bejáratott író, amit már csak az is bizonyít, hogy kiadták a könyvét, méghozzá a Megvető (most képzeljük el, ahogy a blogger bekopogtat az utcáról Megvetőékhez! "Gézukám, van itten ez a szöveg, hosszú mondatokban fogalmazva, folyamatosan tettem közzé a neten, bárki elolvashatta, kiadjátok?" "Az a jó kis kefélős cucc, Laura? Hát persze, hogy kiadjuk! Már magam is meg akartalak keresni, tudod éppen profilt váltunk, sznobtáplálék helyett ismeretlen arcok tehetséges szövegeit keressük, egy feltétel van csak, tartalmazzon pornót, de nem is folytatom, inkább írd alá a szerződést"), mindenesetre akárki is ez a Laura, korrekt cuccot hozott össze, és még csak azt sem lehet ráfogni, hogy nagyon hatásvadász lenne, vagy éppen annyira pornográf, mint amiről a hírek szóltak, nos igen, kemény a felütés a híres-hírhedt első sorral, nem kevés kúrás is akad a szövegben, de pornóregényről vagy hevenyészett blogbejegyzések könyvként való kiadásáról nem beszélhetünk, ez irodalom, bár garantáltan nem széplelkeknek és prűdeknek való, úgyhogy a könyvbarátok 2/3-a rögtön ki is esett, így már csak az a kérdés, kik vették meg annak idején nem kevesen, ezt például nem igazán tudom, csak azt, hogy Laura/Lauro jól nyomja, és bár nem alkotott megkerülhetetlen remeket a témában, bőven vállalható a műve, és már ez sem kevés egy álnéven publikáló lány-fiútól, aki befutott író létére lett kezdő, és annyit se tudunk róla, kicsoda valójában, pedig leginkább Pethő Anita, amin most nyilván kéne valamennyit pörögnöm, csakhogy ez sem érdekel különösebben.

Kubiszyn kollégához hasonlóan Kolozsi kolléga is egy ismert kulturális újságíró, akinek K-val kezdődik a neve, gyakran publikál(t) -- többek között -- a Filmvilágban, nemrég részben saját élményeken alapuló könyvvel jelentkezett, és szívesen olvastam/-som a filmes tárgyú szövegeit. Ellentétben Kubiszyn kollégával, Kolozsi kolléga nem a "vallomásos" irodalmat műveli, ha jól értem, inkább a magyar nyelvű hard-boiled krimi meghonosítására tör. Ami nem lenne gond, bár ezen őszintén szólva kicsit meglepődtem, az írásai alapján valami "elmélyültebb" dolgot vártam volna tőle a Magda Marinko-ügy fikciós feldolgozásánál.

Ami viszont gond volt már abban a pillanatban, hogy a kezembe vettem a könyvét: nem tetszik a cím, a borító, az ajánló pedig még az én személyes ízlésemen túl is problémás. "Never judge a book by looking at the cover!" -- mondták az ókori görögök a régi rómaiaknak, és igazuk is volt, de azért megjegyzem, a rágógumikék alapon vért eresztő krémes szó szerint csúnya tévedés. A cím leginkább a hatásvadász jellege miatt nembejön, de talán az se mindegy teljesen, hogy a hard-boiled nagyjai, Hammett és Chandler nem adtak volna ilyen címet a művüknek. (Vagy ha mégis, akkor a Véres aratás eredetileg talán "Füstölgő stukkerek a béliszamos városban", a Hosszú álom pedig "Nem kúrok le gazdag muffot!" névre hallgathatott...) És akkor ott a fülszöveg, melynek első mondata szerint "Két, az itallal és a női nemmel meglehetősen hadilábon álló, mindenre elszánt újságíró ered nyomába a kilencvenes évek egyik leghírhedtebb bűntényének, tudni szeretnék, ki mészárolta le a szegedi cukrászt és egész családját".

Mi a gond ezzel a mondattal, kedves gyerekek?

Nos, igen, aki "hadilábon áll" jelentése "rossz viszonyban lenni" (ld. "hadilábon áll a matekkal" = nem tud számolni, rossz matematikából), vagyis jelen esetben hőseink sokkal inkább absztinens szüzek, semmint piás puncimágnesek, amit a szöveg minden bizonnyal állítani szeretne, és amit maga a regény is kifejt. Apróság, oké, de kezdetnek nem túl jó, és ez már tartalmi probléma is, szemben a borítóval.

Ami a lényeget, a regényt illeti, nincs róla rossz véleményem, de azért igazán jó sem. A legerősebb benyomásom szerint ez ebben a formában egy összecsapott írás, ami sajnos minden szempontból igaz: szerkesztő ide, korrektor oda, szinte minden oldalon előfordul pár kisebb-nagyobb hiba (elírástól szóismétlésen át formázási bakiig), és akkor a cselekményről még szót sem ejtettem. Ejtek: az író "feláldozta a tempó oltárán az érhetőséget", de kicsit szigorúbban nézve talán még több hibát is találnék. (Íme egy, mutatóba: a légpisztoly és a gázpisztoly nem azonos egymással, khm. És ennek megállapításához még krimikedvelőnek sem kell lenni. Egyébként előbbi a légpuska kistesója, skuló jön ki a csövéből sűrített levegő segítségével; utóbbi működése a hagyományos fegyverhez áll közelebb, csak éppen nem lehet vele ún. éles lövést leadni, a csövön át gáz távozik.)

Ha legalább a stílus egységes lenne, könnyebben elnézném a cselekményszövés és karakterformálás esetlenségeit, így viszont a szöveg színvonala oldalról oldalra, fejezetről fejezetre hullámzik: érzékletes hasonlatot vált erőltetett metafora, találó karakterleírást nehezen értelmezhető fordulat, E/1-es fejezetet E/3-as (ez másokat talán nem zavar, én viszont nem tudtam mit kezdeni vele. Ezek szerint az elbeszélő utólag beleszőtte a sztorijába a barátja élményeit? Vagy kikövetkeztette, mi történt vele? Nem egyértelmű, és ebben a formában nem is túl jó megoldás). Haladunk, ez tény, a cselekmény pörög, csak éppen "nincs idő megfigyelni az ablakból a tájat", a sebesség önmagában pedig annyira nem nagy élmény egy idő után. És ha már szóba került a hard-boiled, ebből a szempontból is problémásnak látom a végeredményt. Egy-két elem valóban a helyén van (dicséretes például a szerző korabeli társadalmi viszonyok felvázolására irányuló törekvése), de inkább csak a felszínen rokon ez a szöveg Chandlerék dolgaival, összességében több van benne az Agatha Christie-féle, nem annyira intenzív, még bőven biztonságos nyomozósdiból. Az se rossz, tegyük hozzá gyorsan, csak hát nem azonos azzal, ami (talán, elvileg) a kitűzött cél volt.

A sok fikázás ellenére ki kell jelentenem, Kolozsi kolléga valamit mégiscsak jól csinált, mert érdekel a második könyve. Abban viszont már távolról sem vagyok biztos, hogy ha annak elolvasása után is hasonló következtetésekre jutok, meg fogok próbálkozni a harmadikkal.

Na jó, az még folyamatban van, de az eposzi jelzős szerkezet már fogalmazódik a nevem elé. (Nem fogom itt kifejteni, mire célzok pontosan, mert leginkább annak örülnék, ha csírájában halna el még a gondolata is.)

SZÓVAL! Kihagyhatatlan!

http://www.pecsma.hu/video-view/hivatalnok-aki-konyvet-ir/#prettyPhoto

Kis jóakarattal kihagyhatatlan:

http://www.pecsma.hu/abszolut-pecs/halott-ugyekrol-ir-a-pecsi-nav-os/

Cicis csaj (abszolút fakultatív):

MC Tita, rapper és gépromboló ezúttal Clark Kent-i valójában, börtönpszichológusként és antropológusként lép elénk első önálló könyvével, melyről két dolgot érdemes tudnia az érdeklődő laikusnak:

1) Nagyon jó könyv, érdemes elolvasni.

2) Ez egy szakkönyv, pontosabban tanulmányok gyűjteménye.

Valójában csak az első pont számít, a másodikat azért kellett hozzábiggyesztenem, nehogy a naiv olvasó nagyot csalódjon, amikor az egyébként igen olvasmányos, érdekes sztorikban bővelkedő kötetet a kezébe veszi, és rádöbben, ez nem Stohl Buci vagy Zalatnay Cini kalandjait mondja fel a Blikk stílusában, és még az amerikai börtönfilmekből ismerős klisék sem kapnak benne túl nagy szerepet. Nem regény. Nem botránykönyv. Nem bő lére eresztett bulvárcikk. Ahhoz sincs sok köze, amit Fiáth művésznő Superman-i valójáról, azaz a sajnos éppen pihenőt (?) tartó Ludditák tánc- és szalonzenekarról tudunk.
VISZONT! Elég pontos, méghozzá tudományos értelemben is pontos képet kaphatunk arról, milyen ma a magyar börtönökben élni. És bár ilyesmire nem szívesen gondol az ember, kis túlzással bárki kerülhet ilyen helyzetbe, pl. mert egy rossz napon nem vezette olyan ügyesen az autóját, mint egyébként. Jógyerek lennék vagy csicska? Mire lennék képes azért, hogy túléljek a rács mögött? Egyáltalán túl akarnám élni? Vagy nekiállnék gyúrni, rászoknék a drogra és/vagy a szappanoperára (ez egy létező perspektíva!), menőként bevállalnám, hogy a szexuális igényeimet egy Zulejka nevű transzi elégíti ki? Ez vajon már a torrente-i értelemben is buzulás?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken is el lehet mélázni a könyvet olvasva, de persze nem kötelező. Éppen elég érdekes az, ahogy a jótollú (dalszövegek, rapnovellák és újságcikkek mellett a könyvben olvashatóhoz hasonló szakmai írásokat is jegyző) szakember bevezeti az egyszeri civilt a zárt intézmények meglehetősen összetett világába. Nem állítom, hogy a Börtönkönyv szimpatikusabbá teszi a bűnözőket, de abban mindenképpen tud segíteni, hogy őket is embernek tekintsük. És ez már önmagában komoly teljesítmény.

 Boldogok a lelki szegények! És ami azt illeti, tényleg azok.

"A ponyva akkor jó, ha rossz." -- mondta volt a kedvenc sznollom (sznoll = sznob troll), és ez úgy gyönyörű, ahogy van. Minek bonyolítsuk a dolgokat, ha lehet egyszerűen is, nem igaz? A boldogság receptje tehát: van a tartalmatlan ponyva, ami csak akkor okozhat némi (perverz) élvezetet, ha amúgy IGAZÁN szar, meg van (nyilván) a tartalmas, ún. szépirodalom, ami ugye alanyi jogon szép, ezért persze jó is, aztán legfeljebb egyik szépirodalmat jobban szeretjük a másiknál.
Azon kívül, hogy némi jogos és célszerű különbségtételtől eltekintve (ami kb. a sokaknak szóló, bevett módszerekkel operáló és a keveseknek szóló, kísérletezőbb irodalmat különbözteti meg egymástól minden előítélet nélkül) ez az egész nyilvánvaló hülyeség -- hiszen nincsenek objektív szempontjaink a különbségtételre, legfeljebb esztétának mondott, farkasfog-nyaklánccal és idegen kifejezésekkel operáló megmondóink --, az is komoly gondot jelent az irodalmi prekoncepciókkal összefüggésben, ha összeakadunk egy olyan alkotóval és könyvvel, mint amilyen Stieg Larsson és az ő Tetovált lány-trilógiája.
Szórakoztató irodalom? Mindenképpen. Tömegirodalom? Milliók olvassák, tehát az. Van üzenete? Nos, ezzel elvileg már lehet vitatkozni, csakhogy nem érdemes. Még egy sznollkirálynőnek is be kell látnia (legalábbis ha olvasta a műveket, és nem csak véleménye van, mint a sznolloknak általában), hogy Larsson a legrosszabb esetben is komoly társadalmi visszásságokra hívja fel a figyelmet a maga nem is olyan szerény eszközeivel, különös tekintettel a nők helyzetére (vagyis kizsákmányolására) és a mindenhol jelentkező kettős mércére, de ha teljesen félrehúzzuk a szemellenzőt, ennél komolyabb dolgokat is észrevehetünk. Olyanokat, amik elvileg nem egyeztethetők össze a ponyva, lektűr, szórakoztató irodalom stb. kategóriájával, hiszen ezek ELEVE tartalmatlanok, hivatalosan (höhöhöhöhö!) még annyi üzenetük se lehet, mint amit az előző mondatban megemlítettem.
Larsson ugyanis a nyilvánvaló politikai áthallásokon és jogvédő dühön túl, illetve ezek segítségével folyamatosan az olvasó igazságérzetét birizgálja, és nem csak az állami szervekre, hivatalosságokra, "jobb emberekre" jellemző képmutatást leplezi le, hanem azt is, ami mindenkiben megvan kisebb-nagyobb mértékben -- beleértve magát a tetovált lányt, aki pedig sok szempontból áldozat. Ami máshol "vörös farok", itt maga a lényeg, ezt szolgálja a választott műfaj is: az író kivételes meseszövési képessége, a gyors tempó, a fordulatosság, a viszonylag egyszerű fogalmazás garantálja, hogy a könyvek krimiként igazán olvasmányosak legyenek, ám ez csak az egyik célja volt a szerzőnek, legalább ennyire fontos (ha nem fontosabb) a hipokriták leleplezése (hipokritika?) és a társadalombírálat. (A tetovált lány-könyvek alapján nem nehéz megfejteni, miért és hogyan juthatott el odáig a sznollok sznollja Breivik, hogy lemészárolja a neki nem tetszőket, a mű ugyanis felfejti ennek hátterét is, így kis túlzással profetikusnak is nevezhető. Hány népszerű magyar szerző mondhat el magáról hasonlót mondjuk a romagyilkosságok vonatkozásában?)
És persze a legfontosabb próbát, a minőségi tesztet is kiállják ezek a művek, legalábbis szerény véleményem, és bizonyos Mario Vargas Llosa szerény véleménye szerint. Én és Mario Mario és én úgy gondoljuk, Larsson remek elbeszélő, akárcsak a régi korok nagy (kaland)regényírói, Dumas, Hugo vagy Dickens. Kivételesen magas szinten űzi a mesélés cseppet sem könnyű művészetét -- ennek belátásához elég összehasonlítani olyan riválisaival, mint pl. Dan Brown, akinek ugyan nem volt semmi fontos közlendője A Da Vinci-kóddal, viszont sikerült egy többé-kevésbé ismert összeesküvés-elméletet egyszerhasználatos olvasmányként előadnia a lehető legelcsépeltebb írói módszerek segítségével. Jó szórakozás arra a két órára, de semmi több. Ráadásul A tetovált lány-könyvekben nem csak a meseszövés elsőosztályú és az üzenet(ek) nemes(ek), de a karaktereket is árnyaltan ábrázolják, kezdve rögtön a címszereplővel, és beleértve a "rossz" oldalon állók egy részét is. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis e regényekben nincsenek egydimenziós figurák még a negatív szereplők között sem, ami egy ilyen volumenű, ennyi szereplőt mozgató, ilyen igazságkereső indulattól fűtött műtől igazán különleges teljesítmény. Jómagam hasonló olvasmányélményt kortárs bűnügyi regénytől utoljára Thomas Harrisnek köszönhetően kaptam (Ellroy más káposzta, őt most hagyjuk), de még Harris sem mondhatja el magáról, hogy különösebb mondanivalója lenne a világról. A Lecter-sorozat első három része komoly teljesítmény, helyenként igen meggyőző lélekrajzokkal, de Harrisnek a valóság (pl. Albert Fish rémisztő esete) csak ugródeszka volt egy Furcsa Szörny megalkotásához, aki összességében annyira hiteles, mint Darth Vader a sarki pékségben. Hannibal Lecter nagyon izgalmas karaktere egy kiváló mesesorozatnak -- ennyit nyugodtan kijelenthetünk, és már ez sem kevés. Larsson továbblépett a régi korok rémeinek hibernációból való kiolvasztásánál, plusz a cselekményt sem (csak) az ujjából szopta. A világsiker megérdemelt volt, még ha jelen esetben az anyagi elismerés a lényeghez képest már csak "extra" is. A lényeg pedig: rohadt jók ezek a könyvek.

Száz szónak is egy a vége: Larsson korai halála óriási veszteség, és nem csak a svéd kriminek, hanem az irodalomnak is. Pont.

UPDATE: Szavaim időközben megerősítést nyertek Horace Engdahl, a Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia tagja

Stieg Larsson Millennium-trilógiája az általános vélekedés szerint igazi remekmű. Nagy veszteség, hogy meghalt. De a könyvei, hát, elolvastam valamennyit, borzalmasan pocsékak. Ritkán találkozni ilyen gyenge minőségű szöveggel. A cselekmény is hagy némi kívánnivalót maga után, a szereplők pedig kifejezetten visszataszítóak. Fel nem foghatom, hogy ami ennyire szar, az hogyan lehet ekkora siker.

és a mostanában WhiteNoir néven kommentelő troll

gondolom mindenki olvasta a mancs-interjút a nobel-bizottság egyik tagjával...ennyit a krimiíró stieg larssonról
(megjegyzem: a tetovált lány mint regény, ill. az eredeti skandináv film mint műegész, katasztrófa.)

által is. Ha ők (is) ellenünk, az igazság nyilvánvalóan velünk, nemde?

Ezt Gerner Andris írta, minden szava arany:

http://pannonkronika.hu/hirek/kultura/rejtelyes-gyilkossag-tortent-sarvanyhahotan

Ez a könyvajánlónak helyet biztosító A Szoba csinos és kedves gazdáinak magazinja, a 100. oldal táján (nem lehet véletlen!) némi Orosdy-közeli tartalommal:

http://issuu.com/amagazin/docs/amagazinuj/1

És hogy a bizniszről se feledkezzünk meg: a Halott ügyek immár a Blookline-ról is rendelhető!

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Orosdy_Daniel_Halott_ugyek&id=119714&type=22

Végül egy bögyös macás kép, mert az mindig kell, viszont sosem árt. (Az üzenet egyértelmű, de azért leírom: idősebbek is elkezdhetik a Bookline-ról való rendelést! Jelmondatunk: Ne tessék félni, senkinek sem árt.)