Orosdy Dániel blogja

Melankólikus interjú a Halott ügyek írójával.

Egy író, egy költő. Pálinkáznak, bratyiznak, aztán megosztják az olvasóval. Így a szép. Még tehetséges emberek is művelnek ilyet anyagi haszonszerzés és önpromóció végett, de mi kizárólag szeretetből. Orosdy Dániel barátommal ültem le beszélgetni.
(Mészárszékhy Búbánatos Rezső cikke eredetileg az Irodalmi Lépegetőben jelent meg.)

Késve érkezek, de ő most is pontos. Délcegen ül kávéja felett, tekintetében egy benzinkutas törődöttsége, egy varrónő önbizalma, egy kertész vehemenciája. Nem kertel sokat, nem kenyere a félrebeszéd. "Késtél." - ez az első szava. "Igen." – felelem beismerőn. Míg az asztalra helyezem archaikus hangrögzítő-berendezésemet, egy Szikra márkájú szalagos magnót, ő szivarra gyújt. Érzem magamon fekete szemei metszően égető súlyát. Évtizedek óta barátok vagyunk, mégis olyan szigorú velem, mintha a tanítványa lennék. Egyszer tanúja voltam, ahogy lerúgja egy pincérnő veséjét, mert tejszínt hozott ki tej helyett. Kemény és következetes, akár egy favonalzó. Kifújom magam, rövidet rendelünk. Gyorsan lehúzzuk, és már indítom is kérdésbombázóimat az ő válaszországa felé.

– Műved a szatíra mátrixából üzen. Régóta gúnyolódol?
– Tulajdonképpen kora gyermekkorom óra. A Halott ügyek genezise az első nyelvkiöltéseimre datálható.
– Egyik nyelvemet másikba ne öltsem... – nevetek fel humorosan. – Rá kell kérdeznem, ha már a gyerekkorra datálunk. Milyen érzés szeretett hazánk legjelentéktelenebb írójának lenni?
– Ez is egy szélsőséges reakció, ha úgy vesszük, és mint ilyen, azt jelenti, hogy nem estem a középszerűség csapdájába, tehát minden rendben van.
– Az az érzet fogalmazódott meg benned általad és lényegében, hogy alulértékelt vagy, esetleg volnál?
– Nem, a legkevésbé sem! Akit alulértékelnek, azt értékelik. Engem nem értékelnek, ezért fogalmilag kizárt, hogy alulértékelt legyek. Legyünk precízek, könyörgöm.
– Leszünk, drága Danikám! De akkor haladjunk tovább ezen ösvény mezsgyéjén! Nem tudtam nem észrevenni, ami hamar feltűnt, vagyis hogy műved révén a műfali korlátokat fenyegeted. Ez nem erőszakos kicsit? Máshogy kérdezem! Regényedben kúrnak is.
– Nem tagadom. A szexualitás része az életnek, része a művészetnek is. Ha nem tetszik, tessék kihagyni azt a részt. A szex nem erőszak!
– És a szex csak a jéghegy kulcsa! Sokan szóvá tették, hogy a főszereplő, Pandur Ákos nyilvánvalóan a szerző alteregója. Pandurral kapcsolatban pedig többször előkerül a szövegben az a tény, avagy feltevés, hogy nagy a pénisze. Neked nagy a péniszed?
– Nem az a kérdés, hogy mekkora a pénisz! Hanem valóban az, hogy KIÉ. Annyit elárulok, hogy nem az enyém Ákos pénisze. De akkor kié Ákos péniszé? Mi a válasz erre a kérdésre? Elárulhatom, hiszen ez VALÓBAN nyilvánvaló: Ákos pénisze a mi péniszünk! Nőké, férfiaké egyaránt. Úgyhogy csak ne irigykedjünk a másik nagy péniszére, ha egyszer az is a miénk!
– Ezek szerinte a te...
– Óriási, igen.

Elhümmögöm magam. A bölcseleti létélményhez érkeztünk. Ám ő nem enged filozófiában kibontakozni, visszavág a pénisze tövétől.

– TE miért alkotsz, Rezső?
– Természetadta génium vagyok. Ilyen zseni nem terem minden babérban. De ne terelj sémát! Azonos lennél Pandurral?
– Pandur Bovárynéval azonos. Ahogy én is. Erről nem akarok többet beszélni!
– Akkor fejtsük fel a problémát Flóbert vonalán! Teszem azt, a könyved tele van rajzzal. Alkotójuk naponta rajzol, ezért is hívják Grafitembernek. Az ő képei hogyan kerültek – haha! – képbe?
– Bíztam benne, hogy Merényi Danit kihasználva sikeres író lehet belőlem. Tévedtem. Be fogom perelni.
– Perelsz, perelsz, persze hogy perelsz, hiszen jogász van! Ami ugyanaz, mint az ügyvéd és a bíró, ezt már régen megjegyeztem. Ügyészkedésed kapcsán fel is merült, hogy Pán Péter-prefektusod van. Hogyan sikerült elkapni ezt a ritka fertőzést?
– Köszönöm, hogy szóba hoztad a témát! Nem igaz, hogy Pán Péter-effektusom lenne, nem is állítottam ilyet soha. Azt a hibát valóban elkövettem, hogy az ún. defektusos generáció – ehhez tartozol te is, én is – apropóján szóba hoztam ezt is mint valós részproblémát, amiből egyszer csak (de remélem, csak egyszer!) az lett, hogy én ebben szenvedek. Nem szenvedek. Ebben. Sem.
– Sose hittem volna, hogy ilyen súlyos betegek vagyunk! A végén még elkülönítenek, kantinba kell vonulnom! De ne térjünk el a brémától. Vissza a művedhez, annak belső valójához. Mihez kezdesz az eladatlan példányokkal?
– Több ötletem is van! Régi tervem templomot állítani a kultúrának, úgyhogy valamit biztosan építek majd belőlük a nagyszobában. Aztán ott van még a papírrepülő-hajtogatás! És kevesen tudják, de egy pemzlire tűzve a könyvek remek, masszív légycsapók, akár lódarázsra is lehet menni velük! Végül persze marad az evidens megoldás: hosszú a tél, a regényem tüzelőnek is remek, hát...
– Drasztikus nézetvilág! Sokkom egekbe szökken! Akkor már inkább dobd fel mindet a Rukkolára!
– Mondasz valamit.
– Tagadhatatlan. Danikám, ne hagyjuk még abba ezt a remek beszélgetést! Egyrészt óriási öröm veled itt lenni, másrészt ennyiért még nem fizetnek semmit.
– Megteszem, amit tudok. Kérdezz.
– Hogy vagy? Tudok jobbat! Több kritikus, aki véletlenül foglalkozott veled, szóvá tette, hogy túl sokat utalgatsz mindenféle kultúrtermékekre egetverő művedben. Ezt így hogy?
– Az alkotó is csak rajongó, s mint ilyen, kiszolgáltatott a rajongása tárgyának. De van itt valami, amit a kritikusok nem vettek észre: az utalásoknak szinte minden esetben volt funkciója a műben, kvázi segítették az értelmezést. Annak azért örültem volna, ha ezt valaki kiszúrja. Így már csak az olvasókban bízhatok.
– Akkor gyorsan szólok: bennük felesleges, engem totálisan ignorálnak, pedig a legjobb magyar portás-költő vagyok!
– A zseniket csak az utókor ismeri el. Úgyhogy neked esélyed sincs. Beszéljek még?
– Nem is tudom. Tudsz valami jó viccet? Azt biztosan kajálná a közönség.
– Nem tudok viccet.
– Nem szeretnél egy botrányt kirobbantani, mit megörökíthetek pennám erejével?
– Most nem.
– Van nálam fényképezőgép-apparátus! Levetkőzöl meztelenre?
– Hideg van.
– Értem... Adhatok majd számodra verseket, miket leközölsz a blogodon?

Nekem feszül a pillantása. Fekete bogárszemei mélyén vulkánok szökkennek szárba.

– Ennyi már elég lesz a gázsidhoz!
– Igen, köszönöm! De azért legyen egy szép utolsó kérdés is így a végére: üzensz valamit az olvasóidnak?
– Anyukámmal tegnap beszéltem, a nagymamámmal pár perce, úgyhogy nem aktuális a dolog, de köszönöm a lehetőséget.
– És esetleg az utókornak valamit?
– A magam korában szemmel láthatóan nem becsülnek meg eléggé. Az utókortól elvárom, hogy kiköszörülje ezt a csorbát. Múzeum, utca, emlékház stb. Ha nem így lesz, perelnek a kölykeim. Ellenkező esetben nyilván ugrik az örökségük.
– Kedves szavak egy nagy művésztől... Köszönöm az interjút!
– Inkább fizesd ki a cehhet, te ingyenélő. Vagy perelek!

A SZERZŐRŐL:

Mészárszékhy Búbánatos Rezső (1980-) a legnagyobb magyar portás-költő, jelenleg az Egyesült Magyar Képzavartermelők Szövetségének Szinesztézia Raktárában lát el éjjeliőri feladatokat részmunkaidőben, délelőttönként. A Randa versek című évente megjelenő antológia szerkesztőjeként számtalan magyar költő elismerését vívta ki, a költőnőknek viszont randira kellett menniük vele. Első, megjelenés alatt álló kötete a "Kék kormorán ??? Bazdmeg Rezsőkém, nem kéne valami szex a címbe, hogy el is tudjuk adni?! Lajosod" ideiglenes címet viseli. Ragadós Fülöp néven pornóregényeket ír, de nem akarja, hogy ezt bárki kiderítse: ha rákérdeznek, tagad. Balkezes, nem tud úszni, felmentették tornából.