Passió – A darázsfészek

A filmes szakmákon belül mindig általános jelenség volt az „átjárás”. A filmek mögötti legfontosabb alkotó, a rendező például kikerülhetett egyaránt a vágók (Hal Ashby, Roger Spottiswoode), írók (Quentin Tarantino, Woody Allen), operatőrök (Jan de Bont, Koltai Lajos) producerek (Alan J. Pakula, Irwin Winkler) stb. köréből, a „pozíció-halmozásról” nem is beszélve (pl. Robert Rodriguez – rendező, író, operatőr, producer, vágó stb.).

A rendező és a színész pozíciója között azonban ezeknél erősebb összefonódás tapasztalható, legalábbis Hollywoodban mindenképpen.

Az elismert rendezők egy része egészen fiatalon színészként - is - indult (Roman Polanski, Martin Ritt, George Roy Hill stb.), és csak később váltottak a kamera mögé. Mások a rendezői működés mellett többé-kevésbé sikeres színészek is lettek (Martin Scorsese, David Cronenberg). A filmsztárból lett rendező azonban speciálisan és kifejezetten álomgyári kategória. Ami nem feltétlenül jelenti, hogy a kiemelkedően sikeres filmszínészek feltétlenül rossz rendezők lennének…

Clint Eastwood, Robert Redford, Danny DeVito – többek között – mind rendszeresen rendeznek sikeres filmeket, sőt, az előbbi kettő éppen rendezőként kapta meg azt az elismerést, amelyet színészként valószínűleg soha nem is fog (Oscar-díj). Nem feltétlenül a legjobb filmrendezők, mégis mindannyian készítettek legalább egy figyelemreméltó opuszt pályafutásuk során (Nincs bocsánat, Egyszerű emberek, A rózsák háborúja). Minden idők egyik legnagyobb és legelismertebb filmsztárja, Jack Nicholson is több filmet rendezett (ezek közül a Kínai Negyed folytatása, A cinikus hekus kifejezetten jól elkészített darab), sőt, mielőtt a Szelíd motorosokkal befutott volna, már csak íróként és rendezőként akart dolgozni.

Vannak azonban olyan filmsztár-rendezők, akik nagy csinnadratta mellett elkészített filmjei szakmai és közönségsikere mögött a valóságban nem sok van, legfeljebb ők maguk, mint NEVEK. Kevin Costner farkasos filmje a temérdek Oscar ellenére vontatott, nehézkes, nem túl jól sikerült film, legnagyobb érdeme a westernek miatt megtépázott hírű indiánok rehabilitálása.

A hasonlóan „álomgyári szépfiú” kategóriába sorolt Mel Gibson jobban indult Az arc nélküli emberrel, személyes hangú, eredeti kis film született, de a díjesővel bombázott filmje mégis a grandiózus-hősies mainstream butaság Rettenthetetlen lett. És egyszercsak elkezdte filmre vinni Jézus szenvedéseit.

Vizuális szempontból a Passió a játékidő nagy részében közepes. A sokat emlegetett naturalizmus, az egyesek szerint Caravaggiót idéző képek (khm…) és a kiváló Caleb Deschanel operatőr minden igyekezete ellenére Gibson nem tud érdekesen fogalmazni a képek nyelvén, nem tudja kihasználni a mozivászon nyújtotta lehetőségeket.

Az egyik legjobb rendező, aki valaha alkotott, Fritz Lang azt mondta egy másik nagy rendező, Jean-Luc Godard A megvetés című filmjében: „A szélesvászon csak kígyók és vonatok fényképezésére jó.” Ennek ellenére számos rendező képes volt más módokon kihasználni a 16:9-es vagy szélesebb vászon lehetőségeit.[1]

Gibson sajnos nem tartozik közéjük. Filmjének jelentős része nyugodtan elférne a 4:3 arányú tévéképernyőn is, mert nincs értelme a többi képi információnak, a szélek haszontalanok, nincs a képekben olyan belső erő, ami szükségessé tenné a mozis formátumot, elegendő lenne 4:3-as, tévéfilmes arány is. A Rettenthetetlennél ezt a hiányosságot nem volt nehéz elrejteni a különleges, kopár, de fenséges helyszín és a nagyszabású csatajelenetek mögé, egy ilyen intimebb (furcsa leírni ezt a szót a Passió kapcsán) hangvételű filmnél már látszanak a problémák.

A művel kapcsolatban felmerült egyik kulcsszó a médiában a már említett „naturalizmus” volt. A kínzásos részeken kívül a film „naturalizmusa” akár vasárnap délutáni tévéfilmben is elmenne. Igaz, a kínzás legkevesebb a filmidő felét kiteszi, de a maradékban nem nagyon látjuk meg az egyszerű (értsd: éppen nem kínzott) embert a maga kínos valóságában. Realista a bemutatás, igaz, de hogy az egyenletesen világított belsőkben tiszta ruhába öltözött, szép fogsorú, ápolt emberek mennyiben felelnek meg a „naturalizmus” kritériumának, már kérdéses. Persze, ha az naturalizmus, hogy Júdás egy rothadó állattetemről szedi le a kötelet, amellyel felakasztja magát, akkor ez kétségtelenül naturalista film.

A Passióban Jézus testén kívül gyakorlatilag semmi sincs bemutatva a maga naturalista valóságában, sőt, még Jézus teste is csak bizonyos fokig. A díszletek és a kosztümök ugyan nincsenek túlstilizálva, de azért nehéz elhinni, hogy az emberek pont ilyenek lettek volna akkoriban. Persze, általánosságban is túlzás számonkérni a valóság szélsőséges bemutatását bármely filmtől is, de a „naturalista” jelző azért erős túlzás a Passióra. Ennél még a Brian élete is sokkal reálisabb volt, Scorsese Krisztus-filmjéről nem is beszélve (Tarr Béla korai filmjei órányi fizikai bántalmazás nélkül is megrázóbbak és naturalistábbak).

Fájó pont a vizualitással kapcsolatban még Gibson rendezői stílusának hiányossága. Néhány ügyesebb képtől, jelenettől eltekintve bárki rendezhette volna filmet, ahogyan a Rettenthetetlen is lehetett volna nyugodtan Randall Wallace, Roland Emmerich vagy Wolfgang Petersen munkája. Talán ezt akarta a rendező kiküszöbölni azzal, hogy lépten-nyomon lelassítja a filmet, méghozzá szó szerint: dramaturgiailag nem igazán indokolhatóan több jelenetben is lassított felvételeket kell néznünk. Ekkora mennyiségben ez hamar szegényes eszköznek tűnik.

Ami a kínzást illeti, a speciális effektusok jól sikerültek, de távolról sem a „világ legbrutálisabb filmjéről" beszélünk. Igaz, ezekben a jelenetekben mintha életre kelne Gibson, az operatőrrel közösen „szép” beállításokat produkálnak, hatásos képsorokat készítenek, de hogy hogyan hat mindez az egyszerű nézőre, az már attól függ, mennyire tud azonosulni a főszereplővel, azaz Jézus Krisztussal.

És ezzel már el is érkeztünk a szereposztás, illetve a forgatókönyv problémáihoz.

A rendező mellett szól, hogy sok korábbi próbálkozással ellentétben merte Jézust barna hajú, barna szemű, azaz a kor embertípusának inkább megfelelő megjelenésűként ábrázolni. A kurázsi már kevés volt ahhoz, hogy az Isten fia és az Emberek megváltója átlagos külsejűként kerüljön bemutatásra, Gibson Jézusa ugyanis kifejezetten jóképű (Jim Caviezel elég jó megjelenésű fiatalember, szemben pl. Willem Dafoe csúnyább, de karizmatikusabb Megváltójával), ez azonban már más kérdés. Az azonosulást mindenképpen segíti, ha a Megváltó szép ember is egyben, úgyhogy emiatt nem érdemes hosszan bosszankodni.

Nyugodtan lehet viszont bosszankodni bármelyik másik színész-választás miatt. Nem mintha tehetségtelenek uralnák a filmet, csak éppen semmi értelme jó színészeknek borzalmasan megírt szerepeket adni. És ez a film egyik igazán nagy hibája.

A legemlékezetesebb figura, akinek mintha valóban lenne valami egyénisége, karaktere abszurd módon nem Jézus Krisztus, hanem Poncius Pilátus. Ő az egyetlen szereplő, aki mögé hihető hátteret, valódi, „élt” életet el tudunk képzelni a szokásos klisék helyett. Sőt, néha mintha gondolkodna. Egy olyan filmmel kapcsolatban, amelynek az íróiról és rendezőjéről is nehéz elképzelni, hogy komolyabban megerőltették volna az agyukat, nagy szó egy szerep mögött némi intellektuális mélységet látni…

Furcsamód épp a Pilátust alakító színész a legkevésbé ismert a fontosabb szereplők közül. Hristo Shopov bolgár származású színész, ezidáig főleg B-kategóriás sci-fikben szerepelt. Pilátusként karizmatikus alakítást nyújt, az ő – kivételesen jól megírt – jelenetei mind emelnek a film minőségén.

De mi a helyzet a többiekkel?

Jézus Krisztus – elnézést a kifejezésért – képregény-figura. Mel Gibson koncepciója Isten fiáról annyi, hogy régen szépeket mondott, aztán meg nagyon megverték. Ehhez képest a kicsit lassúra sikerült Krisztus utolsó megkísértése filozófia-kurzus.

Nem járt sokkal jobban Mária és Mária Magdolna sem. Az utóbbit alakító Monica Belucci mintha semmit sem mondana az egész filmidő alatt, csak megy és néz megrendülten. Mária (Maia Morgenstern) szintén csak van. Kicsit lemaradva követik Caviezelt, miközben alig történik valami, és a jelenetek nagy része – főleg a film elején – unalomba fullad.

A többi szereplő szintén csak papírmásé-figura, még annyi egyediségnek is híján vannak, mint amennyit a női „főszereplők” kaptak. A zsidók csúnyák (az áruló tanítvány Péternek olyan orra van, hogy azt csak lerajzolni lehet, körülírni nem) és gonoszak. Vannak persze kivételek, jól kiemelve: csak hogy ne túl hitelesen, de azért jelen legyenek a jószívű zsidók is.

A rómaiak és a zsidók között annyi a különbség, hogy utóbbiak latinul beszélnek, és máshogy öltözködnek. Egyébként csúnyák és gonoszak. Az egyetlen személy, akiről nyugodt szívvel lehet azt mondani, hogy nem torz, az természetesen Jézus Krisztus.

Jézus szenvedései a Getsemáné-kertben kezdődnek és egészen a feltámadásig figyeljük utolsó óráit. Gibson az unalom és a „kontraszt” kedvéért flashback-eket iktat be a film nagy része során, melyek megmutatják Krisztus életét a végjáték előtt. Ezek talán a legátlátszóbb hangulat-fokozási kísérletek a filmtörténetben, rögtön az Elfújta a szél „És soha többé nem fogok éhezni!”-jelenete után…

Mivel is lehetne még sokkolóbbá tenni egy kifejezetten sokkolásra törekvő, erőszak bemutatására épülő filmet?
„Talán, ha bemutatnánk Jézust, amint családi idillben mókázik?” – kérdezte Benedict Fitzgerald.
„Khm… Jó…” – válaszolt a Gibson.
„És esetleg jól fésülten is, az utolsó vacsorán?”
„Tetszik…” – mondta a rendező, és már írták is a flashback-jeleneteket.

Milyen is összességében Mel Gibson nagy vihart és sikert aratott Jézus-filmje, a Passió?

Elsősorban buta. Gibson rendezőként inkább tűnik szadista óvodásnak, mint vizuális filozófusnak. Mondanivalója szinte semmi, viszont nagyon elnyújtja. Jézus szenvedései a fizikai megaláztatáson túl mást is kellett, hogy jelentsenek, de ő erről megfeledkezik. Filmje valószínűleg mély hitből készült, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) hatásvadász és leegyszerűsítő. Amit egy igazi rendezőóriás kb. két percbe bele tudott sűríteni a Krisztus utolsó megkísértésében, ahhoz Gibsonnak több, mint két óra kellett.

Ezzel a komoly, mainstream vallási mozifilmek között még mindig Scorsese filmje marad a legjobb, ami valahol hiba, hiszen egyrészt messze nem a rendező (és minden filmek) legjobbjáról beszélünk, másrészt Gibson igazán nagy ziccert hagyott ki. Sajnos.

[1] Pl. Sergio Leone a Volt egyszer egy Vadnyugat és a Volt egyszer egy Amerika csaknem minden jelenetében képes volt tartalommal megtölteni a mozis formátumot.

Passió – Jegyzet a darázsfészekről

Vallásos témáról filmet készíteni óriási rizikó. Ha a rendező eleve képes akkora merészségre, hogy nem a szokásos húsvéti/karácsonyi tévé-tablót készíti el, amelyet minden csatorna gond nélkül levetíthet reggel-délben-este, gyakorlatilag biztos a felháborodás. Kis- és nagy egyházak, szekták, társadalmi szervezetek tiltakoznak, más társadalmi szervezetek megvédik őket, és máris megvan a heti kultúrbotrány.

A hetvenes, illetve nyolcvanas évek végén két olyan mozifilm volt, amely egyaránt okozott óriási felháborodást és jelentős sikert: a Brian élete (1979) és a Krisztus utolsó megkísértése (1988). Mindkét filmmel szemben felhozott vádak („istenkáromlás” stb.) alaptalanok.

Monty Pythonék a Brian életében csak azt folytatták, amit megalakulások óta tettek: gúnyolódtak. A keresztény egyházak, a zsidók, a homoszexuálisok, a heteroszexuálisok, a születés, a halál stb. egytől egyig alapot jelentettek fekete humorú, groteszk, parodisztikus jeleneteikhez. Önmagukat sem kímélték (például a leggyakrabban „buzizó” csapattag maga a bevallottan meleg Graham Chapman volt).

Már a tévésorozatban is gyakran céltáblájuk volt az egyház (pl. az inkvizíció), a Brian életében viszont a közhiedelemmel ellentétben nem Jézust, a Bibliát vagy a krisztusi tanításokat akarták kifigurázni, hanem állandó témáikat: az emberi butaságot, kapzsiságot, a bigottságot, a hitből üzletet csináló gazdasági gépezetet.

Hasonló félreértések övezik Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjét is. A rendező gyerekkorától hívő katolikus volt, később nem is tudott dönteni, hogy a papi vagy a rendezői hivatást válassza-e, majd papja tanácsára az utóbbi mellett döntött (a vallás témája bekerült korai filmjeibe is, ld. Ki kopog az ajtómon?, illetve Aljas utcák). A vitatott filmre évekig készült, egyik legfontosabb filmjének tartotta. A végeredmény művészi szempontból nem 100 %-os, viszont összességében egy jól sikerült, érzékeny, mély hitet közvetítő filmről beszélünk, amely azzal kavart vihart, hogy Jézust emberként merte ábrázolni, és kérdéseket mert feltenni a hittel kapcsolatban.

A kilencvenes években is voltak vallással kapcsolatos, vitatott filmalkotások. A leghíresebb ilyen skandalum talán Kevin Smith Dogmája körül volt. Smith szintén hívő katolikus, szintén kérdéseket mert megfogalmazni filmen, alkotása azonban nem sikerült olyan jól, mint Scorsese-é. Kellemes vígjáték néhány jó ötlettel és jelenettel, de a forgatókönyvön még bőven lehetett volna csiszolni.

A legújabb botrányfilm lesz valószínűleg mind közül a legsikeresebb, és vélhetően művészi szempontból a leggyengébb. A Passió a vádak ellenére óriási pénzt hoz a kasszára bemutatója óta, csakhogy Gibson tehetsége rendezőként eddigi filmjei alapján szerényebb Terry Jones-énál (Brian élete), Smith-énél és Scorsese-énél is. Első filmjében, Az arc nélküli emberben még sikerült érzékenyen közelítenie egy vitatott témához, a Rettenthetetlennel azonban egyértelműen a nagy, hősies hollywood-i butaságok felé mozdult el.

Új filmje biztosan több lesz a szokásos karácsonyi matiné-sorozatnál, de hogy jobb lesz-e a korábbi kísérleteknél, csak a moziban tudjuk meg.

[Ezek az eredeti doksiban is -- jobbára -- dőlten szedett meglátások; valószínűleg már nem jutottam el odáig, hogy bővebben kifejtsem őket.]

Mel Gibson filmjét már az előkészítés stádiumában botrányszag lengte körül. Az a tény, hogy a rendező egy szélsőséges keresztény kisegyház híve, amely elveti többek között az anyanyelvi misézést, és hajlamos a zsidókat felelőssé tenni Krisztus haláláért, időben jelezte az érintetteknek: ziccer! És ők lesték a lehetőséget…

Gibson rendezői életműve eddig mindössze három filmből áll: a Passió-t közvetlenül megelőző, Oscarokkal súlyosbított Rettenthetetlen, és a korai (de talán legjobb) Az arc nélküli ember.

Érdekes kérdés, erkölcsileg hogyan minősül egy mélyen vallásos(nak nevezett) film, amelyre az előállítási költséget a mélyen vallásos(nak önmagát nevező) rendező/producer a pénzt véres akciófilmek sorával szerezte meg… Nem hiszem, hogy pl. a Halálos fegyver-filmek erőszakosabbá, kegyetlenebbé tették volna a világot, mint amilyen egyébként is, de azért furcsa, hogy többek között Martin Riggs és Mad Max akciódús történeteinek világsikere kellett ahhoz, hogy Gibson tető alá hozzá a szeretet hirdető vallás legfőbb személyének szenvedéstörténetét.

Bár… a kritikusok és a nézők jó része szerint a Passió olyan naturalisztikusra sikerült, hogy ahhoz képest a Halálos fegyver kínzás-jelenete is babazsúr. Akkor viszont Gibson mindössze hű volt önmagához.