20+ évig tartott, de elolvastam… Na nem mintha annyira nehéz olvasmány lenne (sőt, a híréhez képest egész jól haladtam vele), de ahhoz képest, mennyire régen szereztem be azzal a határozott szándékkal, hogy hamar a végére érek, eléggé elhúzódott a dolog.

Hogy milyen a híre?

Jó és rossz egyszerre. Lovecraft sohasem tisztázta le ezt a kéziratot, ami bizony nem ártott volna (egy kis szerkesztés sosem árt, és ahogy a nagyok mondják: „az írás – átírás [vagy ’újraírás’]”), de ez adja a különlegességét is. Három novella alkotja a ciklust, és ebből kettő (rövidebb) éppen olyan, amilyennek a Lovecraft-novellákat ismerjük, illetve én ismerem: jellegzetes stílus, témák, minőség. (Utóbbi magasnak mondható – Lovecraft tudott írni, bár én azért igazán komoly rajongója nem lettem, talán mert a nagy előd, Poe már jóval korábban elrabolta a szívem – ki tudja.)

A címadó, nagyobb lélegzetű harmadik viszont… Az már más tészta. A letisztázás hiánya is csak erre az írásra vonatkozik tulajdonképpen, és egyrészt megmagyarázza a terjengősséget (hosszra is, cselekményre is sok), másrészt azt, miért osztja meg a Lovecraft-rajongókat is, akik jellemzően vagy imádják, vagy utálják: a szerző abszolút szabadjára engedett, még a minimális szerkesztéssel sem korlátozott fantáziája olyan szöveget hozott létre, ami legalább annyira tartozik a líra műneméhez, mint a prózához. Ami nem mindennapi fejlemény egy sci-fi/fantasy műfajba skatulyázott írástól, plusz okkal megosztó: egy elbeszéléstől egyszerűen nem azt várjuk, hogy költeményként olvastassa magát, pláne ha jól meghatározható zsáner(ek)hez sorolt szerző keze alól került ki. Hasonló némileg a helyzet, mint a kísérleti filmet és a narratív mozit óriási ambícióval (és jóval tudatosabban) kombináló 2001: Űrodüsszeia esetében, ami nemcsak „átmeneti” jellege miatt juthat eszünkbe Lovecraft művét olvasva, hanem mert a novella zaklatott, saját logikát és ritmust követő, burjánzó képekből és dekódo(hat)atlan utalásokból összeálló cselekménye, illetve annak szövése mintha a híres Csillagkapu-jelenet közvetlen szellemi elődje lenne.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a három novella együtt számos különböző nézőpontból és síkon meséli el ugyanazokat a (részben az álmok világában játszódó) eseményeket, amelyek egy része még a Blair Witch Projectet is eszünkbe juttathatja, kijelenthetjük, hogy a Zarándokút Kadathba kifejezetten modern, nagyra törő és különleges kötet benyomását kelti. Vagyis hát az is, szerintem. Hogy mestermű-e? Erről már egyáltalán nem vagyok meggyőződve, sőt. Mindenesetre inkább azoknak merném ajánlani, akik az ínyencségeket szeretik, nem azoknak, akik következetesen remekműveket és jelentős alkotásokat akarnak befogadni. Jónak jó, de – ebben a formában legalábbis – nem kihagyhatatlan alkotás.

Kép: moly.hu (köszi)