Orosdy Dániel blogja

Ismeretlen költő... verse?

Lélegző éjszakán nyitottam egy könyvet világomra. Harsány képek nedvdús képzete járta be lelkem pitvarát. Kérlelhetetlenségük megremegtette a függönyt, ódon pincék hangzata váltotta meddőre a kérdőt.

Betűk. Mondatok orgiája. Orgiák mondatai. Rezdülések az éjszakában, becsapódó hűtőszekrények nyögése. Olyan ez a szöveg, mint az esküvő temetés után. Olyan, amilyen én vagyok.

Orosdy kötekszik.

Elém áll, nem hagy tova… menni? Agresszív szerelem ez, ha tényleg érzés – talán és egyáltalán. Bepillant a lelkembe, széttép és hatványoz, műveletté leszek magam is a kezei között.

Lehet egy ügy halott, amíg pillangók is vannak a világon? Mert mi is a halál? Talán az élet maga. Heves rejtély és hideg bizonyosság. (Ügyeket nem intézek.)

Orosdy veszekszik.

Feltart, ugrik és jajdul prózája. Ottlik szerint próza az, amit kinyomtatnak. Felsír a tinta, táncol a nyomdagép.

Eszem valamit.

Szatíra vagyok a saját könyvtáramban. Bizarr temploma számtalan halott ügynek. Pandur Ákos vagyok, kezemben fejsze, bűnözök és bűnhődök. Olvasok, mert olvasni jó. Mondatokra lelek, kutatom az igaza a festék mögött. Szavak határozzák meg létem. „Végtelen beszélgetés vállalkozóknak.” – mondja a reklám. Végtelen vagyok. Beszélgetés vagyok. Vállalkozó vagyok.

Orosdy egy pehely. Zabpehely. Vagy tejszínhabkirály a krumplicukorhegyen. Függönyök hűsölnek a fényben. Záródik a varázsbéka. A szertelenség istennője lettem e rémdráma által.

A Halott ügyek nem az élet. Nem is érzés. A Halott ügyek életérzés.

Kép: Peyo

Messziről jött ember azt mondja, hogy magyar, pontosabban azt, hogy nem az, illetve kicsit mégis. Érdekes könyv, de ezt nem úgy értem, ahogy egy kollegina az én regényem apropóján használta a kifejezést ("csúnya arcú nő" a stílusom, teccikérteni...), hanem úgy, hogy tényleg érdekes, mit lát belőlünk egy félig-meddig kívülálló. Varga azonban kívülálló létére kétszeresen is magyar, amiből alapvetően csak a származást ismeri el. Hogy ezen túl még a világlátása is hasonló a miénkhez, csak a sorok között érezhető: kevesen kárhoztatták még a magyarok depressziós életszemléletét ennyire depressziós életszemlélettel. Hogy ennek oka az édesapja halála-e (ami okkal depresszióssá tehet bárkit is), vagy alapból is ilyen, nem tudom, mindenesetre a szerző éleslátásával kapcsolatban jogos kritika lehet, hogy a szöveg alapján ő maga sem néz derűsebben és felszabadultabban a világra azoknál, akiket emiatt -- alapvetően jogosan -- kritizál (persze, ha a "depresszió felvétele" az alkotói módszer lényege, akkor én értettem félre az egészet és bocs). A kritikája ezzel együtt többnyire jogos (mínusz tudatos provokáció!), az állításai jelentős részével nem is tudnék vitatkozni, legfeljebb az arányokon és a következtetéseken finomítanék. Azért én a helyében kihagytam volna a kézenfekvő dolgokat és ugyanannak a témának a sokadik kifejtését (Varga néha már olyan, mint a viccbeli Móricka, csak neki nem a *cenzúrázva*, hanem a turul ugrik be mindenről), igaz, akkor még a szűk 200 oldalt se érné el a mű hossza. Így lesz a velős esszéből terjengős könyv... Igaz, esszék ritkán kerülnek a bestsellerlistára, szóval biztosan a szerzőnek van igaza.

Kép: moly.hu (köszi)

Pornó 1. és 2., all in one, éppen csak Havas Henrik nélkül. És ami azt illeti, ez egyáltalán nem baj. Nem tartozom azok közé, akik már a Tanár Úr nevének említésétől is sírógörcsöt kapnak, szerény véleményem szerint voltak/vannak/lehetnek értékelhető húzásai is, csakhogy a pornóról szóló könyvének első kötete sajna nem ezek közé tartozott/tartozik/fog lenni egy oda tartozni által révén. Fuchs könyve viszont igazolja, hogy egy ennyire kényes, egyben komoly bulvárértékkel rendelkező témáról is össze lehet hozni valamiféle korrekt irományt, éppen csak szögre kell akasztani a megalomániát, egót, prekoncepciókat, valamint meg kell próbálni őszintén érdeklődni a téma és a riportalanyok iránt. Ironikus módon a jelek szerint minderre a Fókusz riportere inkább képes, mint a honi újságírás (egyesek szerint) megkerülhetetlen és kőprofi nagysága, de az élet már csak ilyen huncut egy mókamester.

Éppenséggel a Szex, valóság, videó sem a riportkönyvek Háború és békéje, de legalább hiteles képet ad a magyar pornóipar (egykori) állapotáról, ráadásul többé-kevésbé alaposnak is nevezhető (hogy mást ne mondjak, a kérdező mintha nem csak azért beszélgetne az interjúalanyokkal, hogy letudhasson egy fejezetet), amivel gyakorlatilag már le is körözte Havas művét.* Egy olvasást megér, ha nem irtózunk a témától, és még azon sem kell közben bosszankodnunk, hogy egyszerű olvasó létünkre jobban látjuk az összefüggéseket annál, akinek ez lenne a fő feladata.

*Na, megint jól elvertem a port valakin, aki nem feltétlenül végzi rosszul a dolgát, éppen csak megosztó személyiség és nagy nyilvánosságot kap a munkája. Ilyen a szeláví. Öröm az ürömben, hogy ezzel sikerült egy platformra tennem Havast Esterházyval, ami azért mutatvány!

Kép: moly.hu (köszi)

Klasszikusnak számító képregény a képregényekről, amely maga is bizonyíték egyik legfontosabb tételére: a comic(s) bizony nem (csak) gyerekek és kiskamaszok bugyuta szórakozása, hanem annál sokkal összetettebb és értékesebb valami. Adott esetben egy esztétikai kérdéseket boncolgató esszé avagy tanulmány is lehet, ugyanis McCloud éppen ebben utazik, A képregény felfedezésével konkrétan építőelemeire bontja a műfajt, hogy megmagyarázza a működését. Mindezt példás intelligenciával, alapossággal és sok humorral. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy időnként nem volt elég az elvontságból és az elméletből, de max. 1-2 olyan részt (oldalt) tudnék megjelölni, ami tényleg "soknak" tűnt. A maradék -- és tulajdonképpen az egész -- színtiszta arany. Okos, kedves, vicces. És csak úgy mellesleg engem is igazol néhány helyen, ld. 148. oldal utolsó képsora, többek között.

Kép: moly.hu (kösz)

Illetve nem is teljesen interjú, de most ne bocsátkozzunk műfaji vitába.

Szalai Kornélia írása.

Esténként a szépirodalomé a főszerep Orosdy Dániel életében. Első kötete alig egy esztendeje látott napvilágot.

Él Pécsett egy fiatalember, aki napközben a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Baranya Megyei Adóigazgatóságán dolgozik mint jogász. Munkaidejének lejártát követően azonban az irodalom veszi át számára a számok, paragrafusok helyét - könyvet ír.

A krisztusi korban járó Orosdy Dániel egész életét egyfajta kettősség jellemezte mindig, amit egy kicsit otthonról hozott, ugyanis közgazdász szülei vonzódtak az irodalomhoz, művészetekhez.

- Előbb voltak számomra fontosak a könyvek, a zene, film és általában a művészetek, mint a jogszabályok, pénzügyek – kezdi beszélgetésünket Orosdy Dániel, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Baranya Megyei Adóigazgatósága Felszámolási és Végelszámolási Osztályának tanácsosa. – A Babits Gimnáziumba jártam, ahol emelt óraszámban tanultam angolul, s ebben az osztályban a humán tárgyak is kiemelt szerepet kaptak. Már akkoriban megpróbálkoztam az írással, többek között filmkritikákat is írtam. Az érettségi közeledtével egyre inkább előtérbe került a kérdés, hogy bölcsésznek menjek, vagy jogász legyek. Végül a szüleim rábeszélésére döntöttem a jogi egyetem mellett, mert úgy gondoltam, a humán érdeklődésemnek ott is hasznát veszem, meg ott is vannak izgalmas területek.

Mint mondja, az egyetemen sem hagyta abba az írást, de igazán a diploma megszerzését követően kóstolt bele a média világába, ugyanis a sorkatonáskodás helyett választott polgári szolgálatot az Univ TV-nél töltötte. Ekkor már nemcsak az egyetemi lapba írt filmkritikákat, de az interneten is megjelentek esszéi. Később már szaklapokban is publikálta az írásait: több tucatnyi filmes témájú esszét és kritikát jegyez, melyek többek között a Filmvilágban, a Filmvilág blogon, valamint a Mozinetben láttak napvilágot, ahol ő volt a Director’s Cut rovat vezetője is. Két és fél éven át oktatta a Filmkritika tantárgyat a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán. Két esszét írt a Grindhouse – A filmtörténet tiltott korszaka című kötetbe, szerkesztője volt többek között Az 501 legfontosabb film, amit mindenképpen látnod kell és LOST – Az eltűntek krónikája című könyvnek. Hiába volt diplomája, tanított egyetemen, mégis rövid ideig munkanélküliként élte mindennapjait. Az irodalomhoz való vonzódásának köszönhetően egy könyvkiadótól időnként szerkesztői megbízásokhoz jutott.

- Közben kerestem a végzettségemnek megfelelő munkát is – folytatja tovább beszélgetésünket. – Jelentkeztem többek között az APEH-be is, ahol nagy szerencsémre két osztályhoz is behívtak interjúra, és végül a felszámolással foglalkozó állást kaptam meg. Ennek hat éve, azóta letettem már a szakvizsgámat is. A döntésemet azóta sem bántam meg, jól érzem magam az osztályon, jó a közösség és a viszonyom a kollégákkal, amire szükség is van, annyi üggyel kell foglalkoznunk az utóbbi években, ráadásul a jogszabályi változásokat sem könnyű folyamatosan követni - a diplomám megszerzése óta szinte csak egy, két jelentősebb jogszabály nem változott meg alapjaiban.

Igazán nem panaszkodhat arra sem, hogy egysíkú lenne a munkája, hiszen határozatokat, hitelezői igényeket és felszámolási kérelmeket is ír, kapcsolatban áll a bírósággal és a végrehajtókkal, az adótartozás megfizetésének lehetőségeiről tárgyal a cégek vezetőivel, képviselőivel, a párszázezres adósságot görgetőktől kezdve egészen a sokmilliókkal tartozókig.

- Az utóbbi időszakban jelentősen megnőtt az ügyek száma, feszítettek a munkanapjaim, nagyon sok a bonyolult ügy, nem igazán lehet hátradőlni, de a munkaidő után jól esik egy másik világban élni tovább – hangsúlyozza Orosdy Dániel. – Délután négy után kezdődik a másik életem, a készülő könyvem cselekményének továbbgondolása, s hát a filmkritikák írásának sem fordítottam hátat, csak arra egy kicsit kevesebb idő jut. Az írás nálam a hobbi és a munka sajátos elegye.

Kitért arra is, hogy az egy évvel ezelőtt megjelent Halott ügyek című könyve nem az első a sorban. Korábban két esszéje már megjelent egy tanulmánykötetben, amiket még a Mozinet kérésére készített az úgynevezett grindhouse filmekhez kapcsolódó egyes témákról. A szépírói munkásságára inkább a szatirikus megközelítés, az abszurd és a groteszk alkalmazása a jellemző.

 

- Mindez felfedezhető az első könyvemben, amelynek megjelenése életem egyik fordulópontja is volt. Az első sorait még évekkel ezelőtt vetettem papírra, amikor megpróbáltam megfogni az irodalom eszközeivel a körülöttünk zajló abszurd világot – állítja. – Nem írható le szavakkal, mit is jelent, amikor az ember végre nyomtatásban látja viszont az általa írt regényt. A Halott ügyek műfajilag „fekete kabaré”, egy fekete humorú, harsány eszközöket is alkalmazó szatíra. Olvasója egy abszurd, de szórakoztató krimi-utazásban vehet részt, amely bővelkedik akciókban, s olyan helyszínekre viszi el, ahol nem úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kéne, sőt talán még az a legjobb, ha nem is mennek sehogy.

Mint mondja, elsőkönyves íróként végigjárta – a többi sorstársához hasonlóan - a hadak útját. Nehezen talált kiadót, bonyolult volt a mű megjelentetése, megannyi nehézséget kellett leküzdenie, de vallja, a sok fáradság megérte, az olvasók jól fogadták a könyvet, s a szakma is kedvezően nyilatkozott róla.

- A kedvemet egyáltalán nem vette el a sok utánjárás, már készül a következő könyvem, amelyben szintén van nyomozás, de a groteszk helyett a szereplők közötti lélektani kapcsolat játssza a főszerepet. Az eleje már elkészült, de a nagyja még hátra van. E mellett Lucio Fulci, az olasz rendező filmjeiről is szeretnék publikálni egy kötetet. Őt elsősorban horror-rendezőként jegyzik, pedig a nagy olasz neorealista rendezők asszisztenseként kezdte a pályát, és remek westerneket, vígjátékokat, thrillereket, kosztümös filmeket készített, mielőtt az első rémfilmjét elkészítette volna. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az első könyvemhez nagyon sok segítséget kaptam a barátaimtól a kiadás körüli mizériában, aztán pedig profi szerkesztőkkel dolgozhattam együtt, velük végezhettem el a végső simításokat – fejezi be beszélgetésünket, mert mennie kell, ugyanis megérkezett az ügyfele.

EXTRA!

Egy interjú a méltán népszerű szakmai orgánumból, az STB magazinból (2012. téli szám). Készítette: dr. Gyarmati Mária.

Címlap

1. oldal

2. oldal

Másodközlök.

http://filmvilag.blog.hu/2013/07/10/scott_turow_artatlan_350

Hogy egy filmhez miért készítenek folytatást, nem nehéz kitalálni: az esetek túlnyomó többségében a pénz áll a háttérben. Egy könyv esetében már nem ennyire egyszerű a képlet, főleg ha olyan íróról beszélünk, mint Scott Turow. Egyrészt egy ilyen kaliberű alkotót valószínűleg más motivál, mint a producereket (ha gyorsan akarna nagyon sok pénzt keresni, hatékonyabb módszert is találhatna az irodalomnál), másrészt első könyve, a nagy sikert aratott Ártatlanságra ítélvevalamiféle folytatásait már régen elkészítette (hiszen minden egyes regénye a kitalált Kindle megyében játszódik, és ugyanazon személyek tűnnek fel bennük fő- és mellékszereplőként).

Az alapvető kérdés tehát: miért várt a szerző bő 20 évig azzal, hogy nyomdába adja első műve „igazi” folytatását?

Az első kellemes meglepetés, hogy nem kell találgatnunk a válasszal, még a könyvet sem kell hozzá végigolvasni – Turow rögtön a bevezetőben leírja, mit gondol a folytatásokról és miért döntött az Ártatlan megírása mellett. Őszintének tűnő, szerény szöveg, és az elolvasása után (illetve az első regény ismeretében, ld. Ártatlanságra ítélve-kritika) már tényleg csak annak a kérdésnek marad létjogosultsága, hogy minden nemes szándék ellenére érdemes volt-e az írónak energiát ölnie Rusty Sabich újabb nagy perének megírásába.

A rövid válasz: igen.

A hosszabb válasz:

Nemrég azt írtam ittend, hogy egy ideig nem olvasok "ilyen szarokat", azaz mindenféle bulvármocskot, de nem bírtam a véremmel. Mentségemre szóljon, ez tanulságos és nem is teljesen érdemtelen olvasmány volt, és időközben azért befogadtam egy Szabó Magda-könyvet plusz elkezdtem Scott Turow Ártatlanját is.

Szóval: Kacsa magazin. Tetszenek rá emlékezni? Én emlékszem, főleg a reklámjára (maga a sajtótermék talán soha nem is járt a kezeim között): a könyv címlapján is látható római katona, azaz maga a szerző szaladt benne hangzatos hülyeségeket kiabálva. Sokáig azt hittem, őt verte meg a Nagy Bandó -- ez ugyanis a másik, amire emlékszem a Kacsával kapcsolatban. Pedig nem, a verés tárgya Menyhért Mészáros László, az első főszerkesztő volt, és már azt is tudom, pontosan miért tört el a hátán egy seprűnyelet Nagy Nati apukája. Nem mintha ezek közül bármire is érdemes lenne emlékezni, de mindegy. Valamiért érdekelt a Kacsa magazin, megvettem egy százasért a róla szóló könyvet, és nem is bántam meg különösebben.
Egyrészt mert ha önértéke csekély is, remekül idézi fel a rendszerváltás korszakát. Nosztalgia, yes. (Mókás: az akkor közfelháborodást keltő közéleti történések és "stílusromlás" a mai viszonyok között legfeljebb kedvesnek és bájosnak tűnne, pedig egyébként nem volt ez egyszerű időszak, ld. Menyhért Mészáros esetét, akivel Bandó viszonylag korrektül és kedvesen bánt el a későbbi ellenségeihez képest.)
Másrészt -- és ez a durva! -- Hadnagy stílusát olvasva könnyen déja vu-nk támadhat. Honnan ismerős ez az erőltetett viccelődés, a "beleszarok" hangvétel, a folyamatos cinkelés? Nos, igen, mindez meglepő módon a ma már "indexesnek" nevezett stílre hajaz erősen, amin az érintettek (azaz a gonoszok szerint főleg a 444.hu, a cink.hu és a hvg.hu, huhu... pontosabban: haha) biztosan megsértődnének, pedig nem érdemes. Azt én sem állítom, hogy az Internetto annak idején a Kacsa köpönyegéből bújt elő, de az előzmények között azért legalább Hadnagyot és az ő könyvét megemlíthetjük. Aki nem hiszi, járjon utána: ilyen lett volna az Index, ha a csatorna legaljáról jelentkezik. (Persze sokak szerint ez már jó ideje megtörtént, ebbe már bele se menjünk.)

Érdemes beszerezni és elolvasni ezt a könyvet? Semmiképpen. Jól el lehet ütni vele egy délutánt, ha érdekel minket a rendszerváltás mocsara, Kiszel Tündi munkásságának ma már ritkán emlegetett korai korszaka, és néhány nem is feltétlenül rossz poén? Mindenképpen. Hadnagy politikával kapcsolatos meglátásai (amelyek a jelenből visszanézve felváltva sokkolóan naivak és ijesztően pontosak) akár külön vizsgálatra is méltók lehetnének, de ezt már biztosan nem én fogom megírni.

Kép: moly.hu (köszi)

Mit is írhatnék erről a könyvről? Valószínűleg már minden leírtak vele kapcsolatban. Talán csak két kivétel akad: 1) senki nem írta még le az ÉN véleményemet 2) senki nem írta még le, hogy személy szerint NEKEM mi közöm lehet ehhez a könyvhöz. Lássuk.

1) Ez egy nagyon jó könyv. Maga az írás,  az írói munka színvonala olyan magas, hogy arról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, és ez persze még nem minden. (Fun Fact: Ezzel talán még Szabó Magda sem volt tisztában, egyes rajongói pedig talán még tagadnák is, de az egyik [kiválóan!] alkalmazott írói technika az "alantas" krimikből lehet ismerős: az elbeszélő belenget valamit, tipikusan valamilyen rejtélyt vagy fordulatot, hogy növelje a feszültséget, aztán persze előbb-utóbb felfedi a kártyáit, de csak azért, hogy egy újabb "lengetéssel" rögtön még magasabbra emelje a tétet.)

2) Látszólag kevés dolog állhat tőle távolabb, mint szerénységem, illetve szerénységem első publikált regénye, pedig van kapcsolat. Durva, de ez is tény: Szeredás Emerencet én is ismertem, és én is megírtam az ő valamiféle "irodalmi változatát". Persze nem teljesen ugyanarról a személyről van szó, de a lelki rokonság egyértelmű, legalábbis számomra. És ez legalább annyira kísérteties, mint amennyire felvillanyozó.

Kép: moly.hu (köszi)

Baj van, baj...

Jönnek, jönnek a bulvárhuszárok!

Itt van még egy, ómájfaszom. Feltalálta Mikszáthot 2012-ben, pedig már Kálmán bácsi is csak a jól megírt prózát művelte, tisztelet a kevés szépirodalmi művének. Nekrofíliát ejt meg tehát szemünk láttára (mit szemünk láttára, a tekintetünk előtt!) a gyanúsított (mit gyanúsított, tettes!), amikor szexuális indíttatásból (mit indíttatásból, célzattal!)) halottak (mit halottak, lektűrklasszikusok!) gúnyáját (mit gúnyáját, egész ruhatárát!) ölti magára, akár Hans Castorp Madame Chauchat testén. (Itt kérek elnézést Thomas Manntól, ő azért még író volt, bár a jobb gusztusúaknak kicsit puha és kommersz.) Hát, nem ilyenekről beszéltünk annak idején a szemináriumon...

Az elkövető: Orosdy Dániel – ha ez nem álnév, márpedig annak tűnik, épp oly erőltetett, mint az összes többi név, amit a titokzatos dilettáns a regénye szereplőinek adott. Pandur Ákos...? Mekkora MACHE, könyörgöm! És ezen még az Európa Kiadó emlegetése sem segít, bármekkora haverom is nekem a Menyus Jenő.

Nevezett Pandur a szintúgy felkérődzött nevű Sárványhahota kisvárosának valami hivatalnoka, bár azt nem hiszem, hogy eddig a részig túl sok olvasó eljut, én is csak a honorért folytatott küzdelem jegyében gyűrtem le 100 oldalt, aztán elég volt, erre semmi pénz sem lehet gyógyír.

Én kérek elnézést, de újfent és megiscsak (hogy azt ne mondjam: hovatovább):

 

ízlés?!

 

Ami nem megy, Orosdy uram, drága vidéki ismeretlen ismerősöm, azt nem kell erőltetni! Márpedig az irodalom nem megy, pedig nem céloz Ön túl magasra onnan a szénakazal mellől, mint említettem volt, éppen csak Mikszáth és Örkény „Túlértékelt” István szintjéig, akit mellesleg ugyancsak volt szíves meglopni. Szerző és író nem ugyanaz, tetszik tudni, Kegyed meg leginkább egyik se. Mondanám, hogy olvassa el Bársonybalalajka és a húgycsatornák című munkámat (melynek címe tényleg csak véletlenül emlékeztet Ezredvéghy Pál Solymoska és Faszkabátjára), ha tudni akarja, milyen az a szépirodalom, de tartok tőle, hogy nem akarja tudni, meg aztán maga valószínűleg még olvasónak is kevés, nem hogy írónak. Inkább csak adja fel, hadd maradjon meg az a kevés méltósága, ami nem volt tán sose. Legközelebb gondoljon arra, hogy a papírra nem kell feltétlenül írni, ha nincs más, tüzelni is lehet vele, ha pedig számítógépen terjeszti ezt a dögvészt, hát jusson eszébe a villanyszámla! Amíg nem növeszt némi jóízlést magára, ezek is remek megoldások, basszameg! (Jut eszembe: káromkodni se kéne annyit egy könyvnek látszó tárgyban, édes fiam!)

Bárcsak masszívabban részt tudtam volna venni a rendszerváltásban és bárcsak ne olvastam volna el félig a Halott ügyeket! Mást nem is bánok én már az életben, bulvárkommersz lektűrgyáros egyetlen kis barátom.

Andor Béla Gábor Okvetetlenkedő könyvkritika helyett írott nyílt levele (állítólag gonzo, de ezt nem tudom, szerintem csak drogozott)

Itt van a Gordon, itt van újra... És milyen jól áll neki!*

Bizony, kedvenc fiktív fizikatanárom, Kondor Vilmos nem állt meg a méltán sikeres Budapest Noirnál, elkészítette az ugyancsak népszerű folytatást is, és nem adott alább a színvonalból. Vagyis...

A színvonal legalább olyan magas, mint az első részé, sőt a Bűnös Budapest talán még egy fokkal olvasmányosabb is, de mégsem "ugyanaz pepitában", az írói módszer ugyanis némileg megváltozott, és nem (csak) az előnyére. Ismét két -- kisebb -- gondom volt a művel:

1) Utcanevek, földrajz, közlekedés, hjaj... Néhány oldalnál kifejezetten olyan érzésem volt, mint Herr Kondor bónuszt kapna minden utca, tér stb. megnevezése, illetve a közlekedés lehető legrészletesebb leírása után. Nem nagyon zavaró ez, csak fölösleges. A szereplő induljon el, érjen oda, ennyi éppen elég.

2) Az olvasmányosságot elsősorban a tempó adja, amivel a jeles szerző a cselekményt görgeti, csakhogy ezúttal valami elveszik félúton. Egy remek film, a Kánikulai délután kapcsán írta egyszer egy kritikus, hogy a filmkészítés színvonala feledteti a tényt, miszerint összességében az egész mozi "sok hűhó semmiért". A Kánikulai délután esetében ezzel a kijelentéssel nem tudok egyetérteni, de a Bűnös Budapestre furcsamód illik: elindulunk valahonnan, egyre magasabb fokozatra kapcsolunk, élvezzük a tájat, még néhány elgondolkodtató részletet is kiszúrhatunk, de a végállomás majdnem ugyanott van, ahonnan elindultunk. A fő cél nyilván a sorozat újabb (fő?)szereplőinek bevezetése volt, csakhogy emiatt mintha elmaradt volna az igazi "payoff". Túl messzire jutottunk az eltűnt kocsik rejtélyétől túl gyorsan. Persze nem kizárt, hogy tévedek, de emiatt (egyelőre) biztosan nem fogom újraolvasni a könyvet.

Ezzel együtt egyértelműen merem ajánlani a Bűnös BudapesT. Főleg ha a Kedves Olvasó szabadidejében várostérképekkel szeret bíbelődni. Ha pediglen ezek lejárt szavatosságú várostérképek, akkor a Kondor-életmű első két darabja egyenesen KÖTELEZŐ!

*Aki ennél a résznél a politikára gondolt, ne gondoljon má' mindig a politikára!

Kép: moly.hu (köszi)

Még kapható! (Mármint a Filmvilág, amiben a könyvről írtam. Persze maga a könyv is kapható még, de feltehetőleg nem csak pár napig. Egyébként tudom ajánlani.)

Kép: Bookline (köszi)

Jaj.
Havas Henriket ugyan jogos feddésben részesítettem korábban, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy értékelhetetlen művet hozott össze. A Fábry-könyv esetében viszont egyszerűen nincs miről beszélni. Botránykönyvnek álcázott médiahack, ráadásul nem csak reklámozta az immár megboldogult show-t, de -- az igen gyenge "leleplező" álarc mögül -- még kőkeményen be is nyalt a fő alkotóknak. Azt a keveset, amit érdemes tudni a nagy műről, itt írta meg egy neves kolléga.

Egy dologról nem ír, de arról akkor még nem is írhatott, plusz annyira nem is érdekes: egy rövid leírás erejéig Gauland szóba hozza, hogyan képzelte el anno Fábry a nem kereskedelmi tévés, közszolgálatibb és szofisztikáltabb Esti Showdert. Ez időközben megvalósult, konkrétan a közszolgálatin, és ha minden igaz, elég gyenge nézettségnek örvend. Jó tudni, hogy Sanyi következetes személyiség. Jó tudni, hogy a sikerhez ez nem elég, a kultúra pedig talán még árt is.

És én most egy ideig hasonló szarokat nem olvasok, az is biztos.

Ui. Értelmezési segédlet a címhez: A könyvben tényleg cenzúrázatlanul szerepel minden, ami viszont összességében majdnem semmi, és fel se nagyon merülhet vele kapcsolatban az igény, hogy bármiért is cenzúrázzák. Hacsak a producer és a sztár nem akart kihúzatni olyan részeket, melyekben ők kőprofi zseniként, illetőleg zseniális kőprofiként vannak jellemezve. Szóval ha van ellentéte az oknyomozó újságírásnak, akkor azt ez a garantáltan cenzúramentes mű feltalálta.

Kép: moly.hu (Köszi!)

Se könyv, se képregény, leginkább dúsan illusztrált antológia-füzet. Viszont jó! Zórád Ernő műveiről egyébként is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, és ezúttal az irodalmi alapanyag is (többé-kevésbé) méltó a remek grafikus tehetségéhez. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy Alekszej Tolsztoj, G. A. Becquer és Jakumo Kojszumi horrortörténetei a zsenialitás határát súrolnák, de utóbbiak novellái kifejezetten aranyosak, mai szemmel olvasva is szórakoztatóak, a jóval híresebb Leo távoli rokonának írása pedig akkor is erős anyag lenne, ha nem csináltak volna belőle pöpec filmeket a gondos olaszok (konkrétan Mario Bava és Giorgio Ferroni*).

Minden szempontból a nosztalgia itt a kulcsszó, de ez egyáltalán nem baj. Ajánlott olvasmány a Fantasztikus történetek-sorozat 1. (?) darabja, főleg Vurdalakék miatt.

*Na ki szerepel (persze a stáblistán nem jelölve) Ferroni itthon több címen is futó Alekszej Tolsztoj-adaptációjában? Természetesen a Könyvnapló eggyel korábbi sztárja, Tom Felleghy, méghozzá kenyeres pajtása, John Bartha, azaz Bartha János oldalán! Ennyire kicsi ez a világ.

Kép: moly.hu (köszi!)

K ö z k í v á n a t r a !

Igen, eljött ez a pillanat is, a régi (Sokk Magazin? emlékszik rá valaki? UPDATE: A cikk valójában a Kistangón jelent meg, sebaj.) időkre visszatekintő sorozat, alias Levéltár első darabja olvasható alant (UPDATE: azóta a sorozat átkerült a Filmvilág blogra, az írások a Filmek az alsó polcról és az Eltűntnek nyilvánítva rovatokban olvashatók.). Tekintettel arra, hogy ez tényleg közkívánatra kerül ki (értsd: Ash kérte), az időrend finoman szólva borul, vagyis nem a legrégebbi cikkel indul a széria, de sebaj. Úgysem emlékszem már igazán ezekre a dolgokra, más pedig még annyira sem. Száz szónak is egy a vége: ezt Michael Winner csudálatos filmjéről írtam kb. 1000 éve, jó szórakozást!

avagy a "gyökérok" a megmondók szerint (bár "már a szó is rémes, elnézését érte")

A „könyvnek látszó tárgyakat” az ún. komolyabb médiák is könyvnek tekintik. (...). A liberális középosztály megroskadt médiabástyája, a Klubrádió a legalantasabb ponyvát népszerűsíti „könyvrovatában”, kulturális interjúiban az egymástól megkülönböztethetetlen alanyi költők, popzenészek, „regényírók”, áltudósok és blogoló anyukák versengenek lazaságban és az „anything goes” gondosan ártalmatlanított és méregtelenített, hányaveti változataiban. De kár volna a 67%-os zeneszolgáltatással sújtott, pénztelen dumarádiót nyüstölni, miközben a mobilinternetes csipcsiripnek köszönhetően a jófejség és a kúlság újabb s újabb csimborasszóira hág, az eredetiségnek az az alfaja ez, amelyben az arcélek tök egyformák.

Sőt:

"De legalább olvasnak" - szoktuk hallani a védekezést, ha valaki egy-egy, időlegesen népszerű, ámde nem éppen minőségi könyv sikerét szóvá teszi. A keserű kultúrpesszimistákkal és a színvonal alászállása fölött dohogókkal szemben ilyenkor rendre felhozzák, hogy a nem túl nívós kötetek olvasása is olvasás. Ezzel szemben a valóság az, hogy a könyvtúltermelés által kibocsátott silány minőségű kötetek valójában lejáratják és kiüresítik a könyvkultúrát. A könyvplázák, a könyvek eme hamis templomai arra szolgálnak, hogy bennük celebrálják a kultúra fekete miséit. "

Legalantasabb ponyva, idézőjeles regényírók, blogoló anyukák, hamis templom, fekete mise (avagy a nekünk nem tetsző beazonosítása a sátánistával), silány minőség, tök egyforma jófejek...

Miközben maga az olvasás kezd kimenni a divatból, és ezt a fenti idézetek szerzői is jól tudják.

Azért nemes dühvel tomboló véleményalkotó és tényelemző nagyjaink helyében én elgondolkodnék rajta, hogy vajon nem az ő elitizmusuk-e az egyik ok, ami visszatartja a fiatalokat és nem annyira fiatalokat az olvasástól. El lehet verni a port A szürke 50 árnyalatán (Harry Potteren, Rejtőn, az e-bookon [!] stb.), lehet az ilyen műveket és íróikat aljairodalomnak, értéktelen ponyvának, szennynek, "könyvnek látszó tárgynak" minősíteni, csak éppen akkor azokat támadjuk, amik/akik visszatartják a még/már olvasókat az irodalomról való teljes lemondástól, illetve amik/akik még egyáltalán esélyt adnak rá, hogy valaki elkezdjen élvezetet lelni az olvasásban, és továbblépjen abba az irányba, ami "nagyjaink" szerint üdvös ("igényes irodalom", hogy verje ki a ragya a sznob fejeteket).

Hogy miről is van szó? Erről:

A: Olvasol?
B: Igen!
A: Mit? Ezt a szart?!
B: ...

A nézete szerint "Szégyellje magát, nem azt olvassa, amit szerintem kéne! Rossz kutya!"

És B már nem is olvas, hoppá. Így harcolunk mi a funkcionális analfabétizmus ellen. Döglődik a tehenem? Akkor ne csak a szomszédé dögöljön meg, hanem az ÖSSZES! (Mellesleg valami azt súgja nekem, hogy TGM se Heidegger műveiből tanult meg olvasni, de természetesen tévedhetek.)

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egy könyv nem-könyvnek minősítése nem sokban különbözik attól, ahogy a nácik pl. a zsidókat nem-embernek minősítettek, hogy aztán elvigyék őket a haláltáborokba. Számíthatunk rá, hogy az ún. igényes irodalom felkent vitézei is egyszer csak könyveket fognak égetni, védendő a szellemileg kiszolgáltatottakat saját butaságuktól?

Aztán van itt még valami, kedves elitisták: a történelem. Ti. az a rövid korszak, amikor a köldökszösz elemzése nemzeti sport lehetett, véget ért, méghozzá normális országokban kb. 40 éve, ahogy talán az a max. pár évszázados szakasz is lecsengőben van, amikor magát az irodalmat tömegek fogyasztották (én sem örülök neki, de ez van). Úgyhogy az irodalom már a legkevésbé sem a bölcsészek magánügye, még ha Magyarországon (hála pl. a képzési anomáliáknak) ez úgy is tűnik. Lehet gyalázni azt, amit szarnak gondolunk, lehet joggal és okkal kritizálni a magyar "irodalmi életet" (sajnos a halálhoz több köze van) és a kiadói-terjesztői gyakorlatot (én is tudnék mesélni), de akit a nem-olvasásban csak az zavar, hogy azt nem olvassák, ami NEKI tetszik, az megérett a golyóra (csak hogy én is "fekete mise-kompatibilisen" fogalmazzak).

Mondom mindezt úgy, hogy nem olvasom se E.L. James-t, se J.K. Rowlingot, és azt se várom el, hogy bárki támogassa őket, ha elvei ellen való. Éppen csak ezeket az elveket kéne már kicsit rendbe rakni a morál és ráció alapvető szabályai szerint.

Ui. Az hogy van, hogy valaki a szavak szintjén a tömegek felemeléséért küzd, de közben masszívan le is nézi őket, ráadásul mindenféle mondvacsinált szempont alapján? A tömegekkel együtt jár az ő kultúrájuk is, teccik tudni, a tömegkultúra. Nehéz lesz úgy szót érteni az "egyszerű emberrel", hogy közben az arcunkat már a térképeken is feltüntetik, hátha akkor kényelmesen ki tudják kerülni a repülőgépek...

Ui. 2. Bradbury vajon megúszná, megmondók?

U P D A T E !

Sokadszorra is bebizonyosodik: van, amiben teljesen egy hullámhosszon van a hvg.hu és a Mandiner. Részletek egy ún. korrekt, okos írásból:

Olcsó, ám kétségtelenül szórakoztató tevékenység az önjelölt, kóros feltűnési viszketegségben szenvedő magyar Paulo Coelho-hasonmások álbölcsesség gyűjteményein, a propaganda- és a pénzcsináló gépezetet olajozó értéktelen celebkönyveken, ábrándos lelkű tinilányok és az unatkozó háziasszonyok szexuális kíváncsiságát kielégítő vadromantikus puha fedeles irományokon, és más, szépirodalomnak csúfolt végtermékeken élcelődni.

(...) Dosztojevszkij a barátom után a második férfi az életemben (...)

A többi szerencsétlen analfabétával ellentétben – akik egy viszonylag jól fogyó irodalomnak csúfolt nyomdai hulladék után minimum az irodalom felkent papjának érzik magukat (...)

Végtermék, dosztojevszkijezés, analfabéták, nyomdai hulladék...

Most komolyan: ettől jobb? Mert a kritika, ha jól látom, abszolút jogos pl. Oravecz Nóra apropóján is, de a lényeg a szemét szapulása mögött mintha mégiscsak az lenne, hogy "itt mindenki hülye, csak én vagyok helikopter". Ami persze még igaz is lehet, csak éppen a levezetés nem túl meggyőző.

Tom Felleghy, azaz Fellegi Tamás magyar-olasz filmszínész könyvei kapcsán elég könnyű helyzetben vagyok, ugyanis tanult kollégám már évekkel ezelőtt remekül összefoglalta a lényeget a méltán népszerű Deliria blogon. Tessék elolvasni!

Tom Felleghy: Háromezer kilométer spagetti

Mindössze két kiegészítést szeretnék fűzni ehhez a remek íráshoz:
1) Bár a "pestiesen bugyuta" is találóan jellemzi Felleghy írásmódját, szerintem azért összességében kicsit gonosz. Olyasvalaki könyvéről beszélünk, aki nem különösebben tehetséges író, viszont kiváló mesélő: jó sztorijai vannak, amiket ügyesen fűz össze. A néha valóban megmosolyogtató modorosságokat leírtva egy igazán olvasmányos memoárkötetet kapnánk, de míg így is bőven van mit értékelni ezekben a könyvekben, főleg ha összevetjük őket a so-called profik hasonló munkáival (nemrég kezdtem el a Fábry Show-ról szóló "botránykönyvet", melynek írója már az első oldalon "az ember lánya"-ként utal magára, majd nekiáll regényesíteni az elvileg leleplezés tárgyává tett, valójában inkább körülajnározott főszereplők válogatott kalandjait. De erről máskor.)
2) Sajnos mélységesen igaz, hogy a könyvből éppen az nem derül ki, ami miatt a magunkfajta filmbuzirajongó kézbe veszi, magyarán az egyes mozikról és alkotóikról tudjuk meg a legkevesebbet. Felleghy tudtommal pornóban nem, "csak" erotikus filmben szerepelt, és a Ben Hurban, illetve Cleopatrában előadott apró szerepeiről sem tud az Imdb (pedig képekkel tudja igazolni!), de még így is bőven akad izgalmas tétele a minimum 200 filmet számláló filmográfiájának - amikről sajnos alig árul el valamit. Ez már túlmutatna az anekdotázáson, márpedig a Mester fő célja ez volt, és gyakorlatilag csak ez. Nagy kár.

Érdekes egyébként, ahogy az írásai alapján egyértelműen rokonszenves Fellegi következetesen a "jó balek" szerepében tetszeleg, akit mindig mindenki kihasznál, de aki közben valahogy mégis boldogul, méghozzá többnyire egész jól. Nem tartom kizártnak, hogy Tom bá tényleg ilyen figura, de azért egy-két homályban hagyott történet és éppen csak megpendített téma alapján érdekelne, mit gondolnak róla mások, főleg a történetei visszatérő főszereplői. Talán árnyalná a képet, ami így csak egy csetlő-botló, de aranyszívű és többnyire sikeresen érvényesülő figurát mutat.

Akárhogy is cifrázzuk: Felleghy művei a maguk módján jó könyvek, érdemes elolvasni mindkettőt. Na.

Kép: moly.hu (köszi)

Hanula Zsolt írása a Kikötő Online-ról.

Filmkritikus kolléga első regényéről ajánlót írni mérsékelten hálás feladat, ha az ember irigy, örül a hibáknak, ha praktikus, akkor is, csak másként, reméli, hogy tanul belőle. A Halott ügyeknek ugyanakkor látszólag a világon semmi köze nincs a film világához, de hát az ember nehezen bújik ki a bőréből, és időről-időre előkerülnek jelzők, hasonlatok miegymás, ami konkrétan egy – szerintünk – közismert mozira utal, azon keresztül értelmez.

Ez olyan, mint a dohányzás, néha eszünkbe jut, hogy tán nem a legjobb ötlet, de akkor sem mindig tudunk tenni ellene.

Orosdy Dániel regényének színtere egy képzelt falu, amelybe belefér az egész, nos, nagyjából 2002-2010 közötti Magyarország. Az a rettenetesen nevetséges kettéosztottság, amin akkor kevéssé röhögtünk (mára meg felváltotta valami más,nem sokkal jobb izé), az író azonban épp azt kerekíti ki, ami ebben az egészben röhejes. (Nagyjából az egész.) Kezdetben ez nem olyan egyértelmű, sőt inkább tűnik úgy, mintha az elbeszélő mindenről akarna mesélni, csak a nagypolitikáról nem, ezért is lesz belőle falusi kispolitika, de aztán ahogy a filmes hasonlatok terén, itt is hamarosan térdig gázolunk a témában. A Halott ügyek szatíra, nem annyira keserű, mint amilyet a téma valamiféle általánosan elfogadottnak tűnő vélekedés szerint megillet, hanem konkrétan kabaré, mert hát még ilyen hülye emberek hol élnek, te jó isten? Még akkor is, ha a regényben a sokat félt hideg-polgárháború át is csap konkrét lövöldözésbe, így simán előfordulhat, hogy a káoszbrigádok egy tagja napokig tartó puffogtatások után jön rá, hogy nem is az övévivel harcol. Ennél a résznél például konkrétan Monty Python jutott eszembe.

Orosdy íráskészségéhez nem fér kétség, viszont akármennyire is tisztában van/lehet a sokszor emlegetett első filmes, vagy mi a frász, első regényes írók vehemenciájával és típushibáival, mégis sikerült belemennie néhányba. Rendre túlírja a szituációit, mindent ki akar préselni az ötletből és bizony ez ritkán jó. Cserébe viszont remekül karikírozza ki a 19. században ragadt urambátyámozást, a polgármesterré lett ostoba parasztokat, az urukat s parancsolójukat kritika nélkül szolgáló tömegeket.

Komoly, hosszútávú projekten vagyok túl. Szőnyei könyvét szinte azonnal megvettem (pontosabban: -kaptam), ahogy boltokba került, és rögtön el is kezdtem olvasni. Bő 2000, sűrűn teleírt oldalról beszélünk. Sehol egy párbeszéd, kép is éppen csak ízelítőként („Szerény gyűjtés a háromperhárom Robert Capa-inak munkájából”), viszont minden lapra jut pár lábjegyzet a sokbekezdéses fajtából. Nem egy laza képregény, na. Viszont (és ez a szerző tehetségét dicséri) virtigli tudományos munka létére meglepően olvasmányos – feltéve persze, hogy a K. Olvasót érdekli a téma, márpedig engem érdekel (ld. korábbról Micsinay és tsai). Azt nem merném állítani, hogy minden egyes fejezeten ugyanakkora lelkesedéssel rágtam át magam, ez viszont már a teljességre törekvés (egyébként igen nemes cél!) átka: 20 oldalnyi Örkényhez 60 oldalnyi Illyésen át vezet az út. Szívem szerint fordítanék az arányokon, de ez van: Gyula bácsit jobban megérte vizsgálni, és/vagy Pista túl óvatos volt. Erénye viszont a teljességre törekvésnek, hogy túlzás nélkül egy alternatív irodalomtörténetet tehetünk magunkévá a XX. század második felének irodalmáról, avagy „Nagyjaink alulnézetből – Így látták a besúgók”. Izgalmas morális problémák tömege, életrajzi adalékok, érdekes magánéleti vonatkozások révén válik időről-időre lenyűgözővé a gyakran sajnos (óhatatlanul) száraz szöveg (ha érdektelen szerzőről érdektelen jelentések születtek, nincs mit tenni, ennek feljavításához talán még a rendre óvatlanul nyilatkozó-levelező-telefonáló-barátkozó írózsenik tehetsége is kevés lenne).

Bár Szőnyeinek biztosan nem ez volt a célja a könyvvel, a kortárs magyar irodalom működésére vonatkozóan is vonhatunk le tanulságos következtetéseket a szöveg alapján, nevezetesen és sorban:

1) A rendszerváltással a biznisz kapott egy kiadós (hehe), de nagyjából megérdemelt gyomrost a vadkapitalizmustól. Magyarán nem csak az állami szar, hanem bármiféle szar is boltokba kerülhetett, immár tömeges mennyiségben, gyakorlatilag bárkitől. Vivát.

2) A kiadókon belül már nem a megbízható e’társak hozzák a rossz döntéseket, hanem egy másik belterjes rendszer kontraszelekciója által kitermelt bagázs (szemináriumunk címe: Az elitizmus és a javak újraelosztása). A döntési szempontok között mellékes lett a politika, a helyét átvette a bulvár, de a mechanizmus alapvetően maradt a régi.

3) Hogy az irónia köre teljes legyen: a belterjesség olyannyira nem változott az eltelt évtizedekben, hogy az egykori megfigyeltek és jelenlegi pöffeszkedők között jelentős átfedés van, éppen csak az érvényesített értékrendben vannak (minimális) eltérések a korábbi pöffeszkedőkhöz képest. A Kádár-rendszer nem vész el – átalakul: sok „ellenállónak” nem is a működési elvekkel volt baja, hanem csak azzal, hogy nem ő hozza a döntéseket. Sebaj, a lóf*sz másik végén lenni biztosan jobb (és főleg egyszerűbb!), mint kidzsuvázni az istállót.

Tanulság a tanulság mellé: mivel a piac elsősorban nem értékalapon válogat, a helyzet nem is fog változni. Hát ezért fázok én a „profi” szerkesztőtől, kedves kritikus, nem azért, mert nem tudom megfizetni, vagy nem akar foglalkozni velem. Krumplileves János mindenesetre elégedett lenne, bőven akadna oka egy jó koccintásra Jegesmedve elvtárssal.

 „Leonyid, megérte küzdeni.”

Ezt is megértük! Állítólag egy készülő szakdolgozat része, a szél fújta be az ablakomon:

Fájdalomregényként olvastatta magát velem Orozsdi Dávid könyve, persze a Tamlay-féle értelemben gondolom ezt. Fájdalomregény ez tehát, méghozzá a tétova vágyakból fakadó fájdalmak könyve. Mikor kezeim közé vettem, rögtön feltűnt a már-már hívalkodó geneziskritika, amellyel a szerző megtagadja, mi több, dehonesztálja saját struktúráját alkotói energiák hálózataként - ebből fakad a fájdalom, melyet felerősítenek az álnéven, Reményi Dezső perszónájában jegyzett karikatúrarajzok.
Tamlay, fájdalomkönyv és lektűr. Kizárják ezek egymást? Közös intellektuális mezőt hoznak létre? A szenzibilitás új derékszögeit zárják ki a kreatív térben, ahogy Mont Alben is írja egy helyütt? Nyilvánvaló értéktelensége és hatásvadász egzisztencializmusa ellenére el tudtam helyezni a Halott üzletet a Nádasi dimenziók mezsgyéjének metszetében. A kín kettős hajlatú: részben a recepció közönye, részben a befogadói attitűd generálása okozza. A félművelt szerző a nyilvánvaló proust-i áthallásokkal sem képes leplezni dekonstrukciós alapállását, azaz a teológiai értelemben vett "veronage" transzhumanista kritikáját. Madeleine és a hamburger nem létezhet egyetlen periférián, mondhatni kényszeres ez a vágy, amely -- ironikus módon! -- újabb fájdalmat generál a mű szövetében.
Páfránykabóca, a bulvárihletű "történet" (nevezhetjük egyáltalán történetnek, ami leírható?) színhelye metaforikus tér, nyilvánvalóan az "írói" (nevezhetjük egyáltalán írónak azt, aki nem irodalmat ír? ld. Braunstern) és illusztrátori anya-élmény szürreális megkettőzése, egyfajta földrajzi kiterjesztése az Ödipusz-komplexumnak. Persze nem kívánom pszichológiai vagy feminista olvasatában még kínosabbá (ismét a fájdalom!) tenni mindazt, ami már az eredeti intenció szerint is egyszerre bűn és erény terrorja, azaz konzekvensen mizantrópikus. Orozsdi, aki a főszereplő, Kontúr Áron alakjában nyilvánvalóan saját nőgyűlöletét teszi témává egy merészen pornográf aktussal, túl kommersz hozzáállást tesz magáévá, amikor gondolatait könyvvé archiválja. Ezen gondolkodtam, miközben archívumát, a szadista vágyak e szürreális tablóját lapozgattam.
Pontomhíddal van dolgunk. Tüzetes vizsgálatok ellenére sem találtam rá bizonyítékot, hogy a materiális képek (vö. a sokat emlegetett Tamlay múzeumfinanszírozási javaslatának II. fejezetével) és az immateriális, de elvontnak csak jóakarattal nevezhető nüanszok képlékeny elegyet alkotnának, és reagálnának a tudati hordozókra. Pontomhíd képződik a szövegben, de méginkább a szöveg által.
A befogadást nem könnyítette meg a szerző kényszeres párbeszédalkotói alapállása, de nem is nehezítette meg annyira, hogy szépirodalomnak tekinthessem. Őszinteséget várunk, ha ponthídakkal végeznek rajtunk viviszekciót a dilettánsok? Álomnak ez túl irreális, a valóság viszont a pénz nyelvén beszél, ezért is van sikerre kárhoztatva minden "forradalmár", aki talán még írótáborban se járt soha. Igazságérzettel dobálózni, a fájdalmat kretének üvöltésévé degradálni abban a világban, ahol egy Béry Béla is csak két ösztöndíjat nyer egy évben, merő szemantika, demagóg dadogás. Lapot lapra hajtottam Orozsdi fájdalomregényét, és a szöveg lenyűgözött, hisz NYŰG volt minden sora. Katartikus kontármunka a Halódó ügyek, üzleti alapon elkövetett nemi erőszak a fájdalom birodalmának árnyékában.

Pontomhíd a fájdalomba.

Bugris-Pendely Wagina: Perverz és penetráns - Bűz árad a ponyva halott testéből (IV. fejezet)

Kép: lenolaj.hu (köszi)

Nincsenek illúzióim e blog olvasottságát és népszerűségét illetően, de egy próbát talán megér a Filmvilág blogon közzétett felhívás további reklámozása. A "honi filmelmélet" sokkal gyengébb hívószó a "magányos kiskutyánál" és "beteg gyereknél", a "honi filmkritika" pedig szinte már sértő kifejezés, de a cél mindenképpen nemes: a Filmvilág (és általában a kultúra) megérdemli a támogatást, rá is fér, és a folyóiratnak sincs sok köze ahhoz az előítélethez, amivel időnként (sajnos) találkozhatunk vele kapcsolatban. Szóval aki teheti, adjon bátran, jó helyre megy.

Kérjük olvasóinkat, legyenek a honi filmelmélet és filmkritika mecénásai, személyi jövedelemadójuk 1%-val támogassák a Filmvilágot. Bármilyen meglepő: sok kicsi sokra megy.

A tavalyi évet nem éltük volna túl az 1%-ból befolyó félmillió forint nélkül.

FILMVILÁG ALAPÍTVÁNY 19019037-2-41

Köszönjük, ha ránk gondol!

A titokzatos, de nem ismeretlen kilétű verespalne gondolatai a KönyvesBlogról. A könyv minősítése: B.

Orosdy Dániel hiába házalt a kiadóknál Halott ügyek című első regényével, végül magánkiadásban jelentette meg, ami egyrészt szakmai bravúr, hiszen a megrendelés alapú könyvkiadás valós megoldást jelenthet számos kezdő szerző számára, akinek minden vágya, hogy nyomtatott formában tárja az olvasók elé irományait. Másrészt viszont az is látszik, hogy a kiadott szöveg nélkülözte a profi kiadókban elvégzett szerkesztői és stilisztikai munkát, amellyel minden bizonnyal jobb és erősebb lehetett volna.

Orosdy Dániel első regénye egy teljesen tipikusnak ábrázolt, Sárványhahota fantázianevű településen játszódik, ahol sok furcsa szerzet él, mindenféle simlis dolgok történnek, közbeszerzés, Tourette-szindróma és sok érdekesség, amikor a hétköznapok nyugalmát váratlanul egy különös gyilkosság borzolja fel, amelynek nyomába egy egyszerű aktakukac ered. A szerző egyébként megélhetését tekintve jogász, aki történetesen a pécsi adóhivatalnál dolgozik, de Orosdy egyébként nem az írói pályával kacérkodó jogász, hanem tapasztalt és gyakorlott kulturális újságíró, több helyen is publikált már, elsősorban filmes témákban.

Van stílusa a szövegnek, de inkább olyan értelemben, amikor a csúnya nőket megítélve úgy fogalmazunk, hogy “érdekes arcú”. Ígéretesnek is mondhatnánk az egész vállalkozást: fiatal pályakezdő író csakazértis kiadott első regénye, ha nem lenne az egész meglehetősen túlírt, és ebből kifolyólag számos helyen fárasztóan szellemeskedő. A cselekmény és vele együtt a főszereplő is, úgy nagyjából a századik oldalra áll fel, és derül ki, hogy miről is fogunk itt valójában olvasni, mert előtte inkább csak zavaros mozaikokból épül a helyszínrajz, amelyek között van kifejezetten szellemes, szórakoztató és sajnos kellemetlen rész is.

A szövegnek mindenképpen hátránya a túlbonyolítottság, a szerző sokszor feleslegesen cifráz egy-egy fordulatot a szellemeskedés javára. Pedig az egyenetlenségek kikalapálásával ugyanebből az alapanyagból akár egy szórakoztató kisvárosi krimi is lehetett volna, igaz, akkor nem derült volna ki, hogy Orosdy több műfajban, hangnemben is tud érvényeset írni - a műfaji megjelölés szerint ezúttal a mindent mindennel egyesítő fekete kabarét próbálta ki. Lehet hogy inkább a regény műfaja volt túlvállalás egy hangját még kereső író számára, és testhezállóbb lett volna különálló novellákat kiadni. Az minket érdekelne, miért nagyprózában gondolkozott az alkotó, amikor alapvetően a részletekkel való bíbelődés, azoknak a részletes kifejtése, és az elkalandozás szemlátomást jobban leköti, mint a cselekmény vezetése. Ez különösen érdekes akkor, ha figyelembe vesszük, hogy Orosdy kritikusi munkásságára éppen az ellenkezője jellemző: a tömör fogalmazás és a lényeglátás.

A Halott ügyek azonban pesszimista címével ellentétben nem reménytelen vállalkozás: kifejezetten szimpatikus, hogy 2500 forintért 200 oldalnyi színes rajzokkal illusztrált kötetet kaphat az olvasó, amellyel közvetlenül támogat egy fiatal, pályakezdő írót, és illusztrátorát. A könyvet ugyanis a Napirajz alkotója, Merényi Dániel, azaz Grafitember díszítette, a tőle megszokott stílusban. A Halott ügyek egy olyan kereslet alapú, új könyvkiadás előfutára, amelynek segítségével sokszínűbb és változatosabb lehet a kínálat, és reméljük, Orosdy következő könyvében már szerkesztői munkára is futja majd.

FELADVÁNY MÁRA:

Melyik neves író borítón (is) olvasható könyvajánlójából származik az alábbi idézet?

Vigyázat! Ha elkezdi, nem tudja abbahagyni.

A) Stephen King, lektűrkirály

B) Esterházy Péter, a magaskultúra non plus ultrája

C) Giuseppe Pampallini, fickó

Megfejtés a hajtás után.

Önök azt hitték, drága barátaim, hogy minden idők legjobb az egyik kedvenc filmem nem hatott senkire, csak a verekedést imitáló 6 éves gyerekekre, no meg Kovács Katira??

"My friend, can your heart stand the shocking facts?!"

Hát Önök tévedtek, drága barátaim, mert egy legendás magyar sorozat, a Szomszédoknál éppen csak egy hajszállal kevésbé kínos Nyolc évszak felvilágosult alkotói résen voltak, figyeltek a modern filmművészet minden rezdülésére! Száz szónál is többet ér egy kép, úgyhogy következzenek a screenshotok, melyek bebizonyítják, hogy Bubik István és Bud Spencer igenis egy húron pendül! (a hajtás után)

Tanár Úr (már akinek...) megírta, én elolvastam. Sok gondot nem okozott, ez ugyanis pont az a bulváros, felszínt karcolgató riportkönyv, amit egy délután magáévá tesz az ember, akár Csoky Ice Michelle Wild-ot a tengerparton. Kategóriájában korrekt, éppen csak a kategóriával van a gond. Több szót nem is érdemelne Havas műve (illetve a strómanjaié, amennyiben hiszünk a gonosz pletykáknak), ha nem lenne annyira bájosan amatőr pár helyen (vö. felszín karcolgatása). Két szép példa, egyik viccesebb a másiknál:

1) A könyvben bizonyos Gyuri bácsi nagy örömmel újságolja el többször is, hogy megvolt neki filmen Kelly Tramp, a jeles pornósztár. Ami önmagában igazán derék, tényleg. Éppen csak a nő neve lehet gyanús bárkinek, aki angolból alapfokú nyelvismerettel rendelkezik. Mint az közismert, a pornósok imádják a beszélő neveket, minél mókásabb és/vagy kétértelműbb valami, annál nagyobb örömmel harapnak rá (hogy messzebbre ne szaladjunk, ott van pl. az állóképességére méltán büszke Erik Everhard). Mint az ugyancsak közismert az angolul valamennyire értők körében, a "tramp" jelentése magyarul "csavargó", nők esetén a kifejezetten közönséges, elhasznált példányokra személyekre utalnak így (hogy mást ne mondjak, az itthon "ribancrendszámnak" nevezett tetkófajta neve angolul tramp stamp), magyar megfelelője is ez esetben a trampli, ugye. Ezek után felmerül a kérdés, mi a sz*rért akarná felvenni a "Trampli Kelly" nevet egy önmagát kívánatos, nagyvilági nimfaként eladni kívánó, a szöveg szerint is világszínvonalú és igényes pornósztár... Hát mert nem vette fel, illetve nem ezt a nevet. Ő inkább célirányosan a világ leggazdagabb emberének tartott Donald Trumppal kívánt névrokonságba kerülni, ezért is hívják Kelly Trumpnak.
Ennyit a szakértelemről.

2) A műben nyilatkozik a nagyközönségnek Imre, a berendező is. Megemlíti, mennyire büszke volt rá, hogy egy "rendes" filmen, Az operaház fantomján Robert Ludlummal dolgozhatott együtt... Nem fura valami? Segítek. A Magyarországon forgatott Az operaház fantomja egy 1989-es, amerikai horrorfilm, Dwight H. Little rendezte. Robert Ludlum a Bourne-sorozat szellemi atyja. Nem gyanús, hogy egy kémregényíró kevés eséllyel bukkan fel horrorfilmek stáblistáján, hogy a forgatási helyszínről már ne is beszéljünk? Nekem igen, csakhogy én csalok, mert tudom, ki lehetett az, akivel Imre bratyízott. Robertnek Robert, de nem pont Ludlum, csak valami nagyon nagy jóakarattal hasonlónak nevezhető: Englund.
Azaz Freddy Krueger maga, hiszen ő volt Az operaház fantomja címszereplője, mellesleg igen jelentős sztár a horror műfajában.

Azért Englundot Ludlummal összekeverni! Ezt majd inkább ne feszegessük a jelentésben...

Köszi a képekért:
moly.hu
Nyomás utána

"[Nádas Péter m]ár csak azért is biztos benne [hogy nem olvasta Rubin Szilárd Római egyes című könyvét], mert a Rakéta Regénytár borítói annyira rondák voltak, hogy a kezébe nem vette volna ezeket a könyveket (...)."

(Dunajcsik Mátyás)

Vajon Nádas Péter mennyire lenne meglepve, ha a könyvei borítójára rá se pillantva, pusztán az ilyen kijelentések miatt nem lennénk hajlandóak kézbe venni könyveit? Vagy ő csak embernek ennyire felszínes, művésznek már mély, mint a Mariana-árok? (Vicces, amikor Nobel-esélyes nagyjaink feleannyira sem bölcsek, mint pár rosszarcú fekete férfi [irónia!] 60 évvel ezelőttről...) Egyébként a Rubin-könyv borítóján fekete alapon egy égő gyertya látható, és távolról sem annyira szörnyű, mint Nádas kijelentése alapján hinnünk kéne:

Összehasonlításképpen itt az Egy családregény vége két régebbi kiadásának borítója, szintén a remek moly.hu-ról. Szabályosan ordítanak utána, hogy kézbe vegyük őket, nem...?

UPDATE!

Még néhány Rakéta Regénytáras szerző Rubin Szilárdon kívül, akinek munkáit Nádas Péter következetesen kerülte, tekintettel a csúnya borítóra:

Mándy Iván
Heinrich Böll
Joseph Roth
Alfred Döblin
Páskándi Géza
Ember Mária
Hernádi Gyula
Dalos György
Peter Handke
Dobai Péter
Thornton Wilder
Arthur Miller
John Fowles
Saul Bellow
Julio Cortázar
Örkény István
Gabriel García Márquez
Ödön von Horváth

Nem elég, hogy dúlt a diktatúra, még a könyvek se voltak szépek...