Orosdy Dániel blogja

Magócs Dávid maximális elismerésemet kiváltó recenziója a Geekz blogról.

Sárványhahota. Pandur Ákos. Rezső, a traktorvezetőből lett portás, aki leszázalékolása után nem lévén más, rászokott a krimikre, és most rendőrnek képzeli magát. A mikszáthi kör még csak most kezdődik, közben Örkény egypercesei villognak a retinánkon, a kép mégis fordítva keletkezik a fejünkben, mint kellene, nem, nem az Ön látásával van gond, kérem szépen. A proletár szatíra neonoirba nyúlik, fantazmagória az egész, mondod te, közben ez már megtörtént egyszer, és most megtörténik megint. És nem csak Orosdy Dániel fejében.  

A pécsi illetőségű, civilben jogászként dolgozó filmkritikus első regénye igazi sziporka a magyar kortárs krimi fel-felcsillanó egén. A Kádár rendszert már kiröhögtük egyszer Hofival, most kinevethetjük magunkat még egyszer, az idő ismét alkalmasnak találtatott rá. Az elszigetelt kisváros legalábbis ezt a látszatot kelti, bár a végére semmi hahota nem marad, happy end ide vagy oda. Az első pár fejezet alapján egy furcsa tabló rajzolódik ki előttünk, sajátos tragikomédiákkal, beszélő nevekkel. A második fejezetben megkapjuk a beígért gyilkosságot is; kezdődik, visongat a bennünk élő kisgyerek.

A zöldfülű hivatalnokból avanzsált nyomozó megkezdi az ügy felgöngyölítését, én pedig azt veszem észre, hogy egyre több popkult utalás talál be. A szerző le sem tagadhatná filmkritikusi múltját, jelenét, ismeri Hollywood minden bugyrát kívülről befelé, és nem csak annak halhatatlan karaktereit, hanem eszközeit is parádésan használja. A vágások remek elhelyezése teszi filmszerűvé a cselekményt, a beállításoknál sokszor volt olyan érzésem, mintha egy forgatókönyvet olvasnék. A regény sajnos itt feneklik meg kissé, pont abban, ami miatt egy geek igazán élvezné. A rétegzettség sok helyen már túlzás, a poénok sem ülnek úgy a végére, a szatíra műfajának kereteit az író itt-ott túllépi.

Sebaj, a filozófiai körömrágás gyönyörködtet helyette, a modern, minden ízében fiatalos látásmód azonosulásra biztat, a hallucinogén ámokfutás pedig nem enged szabadulni a végéig. Nyugi, nem hosszú, röpke kétszáz oldal az egész, és közben igazi kincsekre is bukkanhat az ember. Egyes oldalakon ugyanis a Grafitember rajzaival találjuk magunkat szembe, nem is ugrik be hirtelen más, mint a napirajz.hu megalkotója, aki képes munkáinak kegyetlen egyszerűségével és humorával a regényt még jobban feldobni.

A Halott ügyek így egy csiszolatlan gyémánt, ami elsőkönyves hibái ellenére is teljesíti a célt, amit az író látszólag kitűzött. Fekete komédia egy filmkritikus tollából, kabaré hollywoodi eszközökkel, ami szórakoztat, rávilágít a rendszerben lévő hibákra, de okosan nem foglal állást, nehogy önmaga paródiájává váljon.

Melankólikus interjú a Halott ügyek írójával.

Egy író, egy költő. Pálinkáznak, bratyiznak, aztán megosztják az olvasóval. Így a szép. Még tehetséges emberek is művelnek ilyet anyagi haszonszerzés és önpromóció végett, de mi kizárólag szeretetből. Orosdy Dániel barátommal ültem le beszélgetni.
(Mészárszékhy Búbánatos Rezső cikke eredetileg az Irodalmi Lépegetőben jelent meg.)

Késve érkezek, de ő most is pontos. Délcegen ül kávéja felett, tekintetében egy benzinkutas törődöttsége, egy varrónő önbizalma, egy kertész vehemenciája. Nem kertel sokat, nem kenyere a félrebeszéd. "Késtél." - ez az első szava. "Igen." – felelem beismerőn. Míg az asztalra helyezem archaikus hangrögzítő-berendezésemet, egy Szikra márkájú szalagos magnót, ő szivarra gyújt. Érzem magamon fekete szemei metszően égető súlyát. Évtizedek óta barátok vagyunk, mégis olyan szigorú velem, mintha a tanítványa lennék. Egyszer tanúja voltam, ahogy lerúgja egy pincérnő veséjét, mert tejszínt hozott ki tej helyett. Kemény és következetes, akár egy favonalzó. Kifújom magam, rövidet rendelünk. Gyorsan lehúzzuk, és már indítom is kérdésbombázóimat az ő válaszországa felé.

Másodközlök.

http://filmvilag.blog.hu/2013/03/21/scott_turow_artatlansagra_itelve

Két vallomással is tartozom e kritika Nyájas Olvasóinak:

1) Nem vagyok, nem is lehetek teljesen elfogulatlan e könyvvel, mivel a belőle készült film régi kedvencem. Ugyan az öntörvényű alkotóiról elhíresült Új-Hollywood jelesei dolgoztak rajta – Alan J. Pakula rendező, Sidney Pollack producer, Frank Pierson író, John Williams zeneszerző, Gordon Willis operatőr (Pakula, Pollack és Pierson sajnos már nem él) –, mégis a „régi” Hollywood legszebb hagyományait eleveníti fel, méghozzá olyan erővel, hogy együtt emlegethetjük pl. A vád tanújával (Billy Wilder klasszikusa Agatha Christie műve nyomán) vagy Hitchcock műveivel (aki előszeretettel foglalkozott az ártatlanság problémakörével, elsősorban a „tévedés áldozataival”).

2) Nehezemre esik olyan könyvet elolvasni, aminek már láttam a filmváltozatát. Az ilyen művek általában nem okoznak csalódást a szó szoros értelmében, mégis nehéz úgy befogadni őket, mintha nem ismerném a szereplőket, a sztori összes részletét, a fordulatokat. Utóbbiakban ráadásul bővelkedik az Ártatlanságra ítélve, ezért félve vettem kézbe az írott változatát, hátha nem tudja megismételni azt az élményt, amit a mozi okozott.

A nagy sikerre való tekintettel... Na jó, nem, ezt úgysem hiszi el senki. :D

Szóval olvasgattam Cserna-Szabóval egy másik interjút, ami alapján még annyi bajom sincs vele, mint eddig. De azért ez a beszélgetés sem mentes néhány tanulságtól.

1. részlet...

Egyébként jellemző a magyar sznobizmusra egy gyerekkori élményem: nagyanyám falta ezeket a[z Albatrosz-sorozatban kijött] krimiket, de nem tette fel a könyvespolcra, Balzac és Jókai mellé, inkább diszkréten a konyhaszekrénybe dugdosta őket. Biztos olvasta Szerb Antal dörgedelmes szavait A világirodalom történetében, melyek szerint ugyanannyira méltatlan a szellemi ember számára a detektívregények olvasása, mint utcagyerekekkel hógolyózni az utcán. Írta ezt a talán leginkább "emberarcú" magyar irodalomtörténész és a világ egyik legzseniálisabb krimijének szerzője...

... melyben a Művész - nagyon helyesen - megmosolyogja a sznobizmust és a kettős mércét, melyek még a hozzánk vér szerint (nagymama) vagy szellemi szempontból (Szerb Tóni bá) közel állóktól sem voltak teljesen idegenek.

2. részlet...

...emellett a regényemben is rengeteg popkulturális elem van, a westerntől a krimiig, a metáltól a punkig, és hát valljuk meg, néhol még a horror és a pornó sem áll távol tőle.

- Hát nem is tudom...

... melyben a Művész "bevallja" (ilyet is csak felénk kell ma már bevallani), hogy a munkájában is visszaköszön az ún. tömegkultúra, beleértve annak leginkább lenézett műfajait. Ezzel így nincs is semmi baj, csak aztán az interjú készítője is megszólal:

"Hát nem is tudom..."

, mire a Művész kvázi visszakozik, magyarázkodni kezd, de ezt már nem is akarom bepötyögni. Hát igen, a pornót csak akkor szeretjük, ha Kicsi és Magyar, vagy művészetnek is be lehet csomagolni (és persze ha nem látja senki, hihi). Akkor jöhet. De csak úgy, minden cicoma nélkül... Akkor

"Hát nem is tudom..."

Hát én sem tudom. Csak egyet: a nagymama és Szerb Antal boldog lenne, az biztos.

Cseppben a tenger, kérdésben a probléma, szívedben a Halálcsillag.

Az általam igen tisztelt (tényleg!) Cserna-Szabó András prózaíró létére költői kérdést fogalmaz meg egy interjúban.

„Amikor Bukowskit, Hunter S. Thompsont, Bret Easton Ellist, Pelevint, Carvert, Nesbo-t, Vonnegutot, Irvine Welsh-t stb. olvasok, mindig arra gondolok, hol vannak ezek a hangok a kortárs magyar irodalomból?”

Majd egy kérdéssel arrébb azt taglalja, hogy nem szeretne „200 példányban az anyukámnak, a barátaimnak és néhány ismerős kritikusnak írni”, ennek nem látja értelmét.

Mindkettőben igaza van, ez nem is kérdés. Az viszont igen, nincs-e esetleg kapcsolat a két gondolat között, és ha van, vonhatunk-e le ebből további következtetéseket.

Öninterjú:

– Igen, van.

– Vonhatunk.

Kénytelen vagyok beállni a sorba: Kondor Vilmos -- pontosabban az(ok), aki(ke)t e név takar -- értékes művet hozott össze, ami igazán megérdemelte a sikert (mondjuk hogy a nemzetközi érdeklődés nem a jól kitalált címnek köszönhető-e elsősorban, nem tudom, de ez a legkevesebb; szerencsére nem zavar különösebben, ha egy hazánkfia sikeres, főleg ha teljesítmény is van a siker mögött). A Budapest Noir jó könyv, a szó legjobb értelmében véve profi munka (mielőtt valaki ezt is félreértené: az én szememben a profizmus -- vö. hozzáértés -- kifejezetten pozitív kategória, és nem zárja ki azt, hogy valaki egyszersmind eredeti és tehetséges alkotó, hogyaztnemondjam művész is legyen), és azon túl, hogy hitelesen megidézi a hard-boiled irodalom nagyjait, kicsit olyan élményt is nyújt, mintha abban a korban született volna, amelyben játszódik, vagyis amikor pl. Hammett megírta a maga alapműveit 1-2 kontinenssel arrébb (nem mellesleg az öreg Dashiell nem csak a stílusával hatott arra/azokra, aki/akik Kondornak nevezi[k] magát/magukat).
Ha igazán kötözködni akarnék, márpedig akarok, akkor két (nem túl nagy) problémát emelnék ki.
1) Tény, az élményhez hozzátartozik, ahogy a szerző folyamatosan és részletesen jelzi, honnan hová megy a főszereplő, de a kevesebb talán több lett volna. Én legalábbis egy pont után kb. leszarom Budapest korabeli utcaneveit, a tömegközlekedés legkülönfélébb módjait, és hogy hány perc alatt lehet egyik helyről a másikra érni. (Ajánlott irodalom néznivaló e témában.)
2) SPOILERVESZÉLY! Értjük, a főszereplő, Gordon-Kondor Zsigmond-Vilmos zord külseje érzékeny szívet rejt (mint egyes kollégák szerint Snake Plisskené, de ebbe most ne menjünk bele), de az azért megint csak túlzás, hogy a főgonoszt arra kényszerítse a hős, hogy minden pénzét egy anyaotthonnak (!) utalja át. Egyrészt: ki tehetné szóvá, ha Kondor legalább a kiadásait (költségek + fájdalomdíj egy nagy verésért) megtéríttetné valami módon, éppen csak a korrektség kedvéért? Másrészt: a philipmarlowe-sításhoz már a fele is elég. Oka persze van rá Kondornak a sztori alapján, hogy éppen egy anyaotthont nevezzen meg kedvezményezettként, de annyira azért nem erős ez az ok, mint amennyire röhejes (legalábbis szerintem, ofkorsz). Ide valami jobb megoldás kellett volna, mert ez az anyaotthonos történet inkább idézi a Cilike-regények világát, mint a kemény krimi nagyjait...
Akárhogy is áll a dolog, nemsokára nekiállok a sorozat második részének, igen komoly elvárásokkal! Soha ne kapjon debütáló (?) író ennél rosszabb véleményt.

Most nyilván azon kéne pörögnöm, hogy Laura azonos-e Garaczival, csakhogy ez nem érdekel különösebben, egyrészt mert a szerző fontos ugyan, de a mű a lényeg, másrészt mert semmit sem olvastam Garaczitól, csak két (tévé)filmet láttam, ami ő írt, azok mondjuk jók voltak, de ettől még nem kezdenék barátkozni egy olyan valamivel, amit talán ő írt, de inkább nem, és tegyük hozzá rögtön, szerintem a szemüvege is csúnya, de ez szintén nem ok semmire, legfeljebb arra, hogy halkan megjegyezzem egy Édeskevés-kritikában, vagymiez, és ha már itt tartunk, mármint a szerző vélt-valós személyénél, szólok, hogy szerintem Spiegelmann művésznő akkor azonos azzal a személlyel, akiről E/1-ben ír, amikor Kondor Vilmos azonos azzal a szigorú töritanárnak tűnő fekete-fehér bácsival, aki elvileg szigorú fizikatanár, magyarán semmikor, persze azt tudom, kik ők valójában, Laura Csokonai Lili és Psyché szerelmének gyümölcse, Kondort pedig Hammett és Berkesi András egyéjszakás kalandja dobta e világra, egy nagyvárosi csatorna mélyén adott nekik életet az apja, gyermekként zugújságírók táplálták saját vérükkel két éjszakai riport között, felcseperedéséről korrupt rendőrök gondoskodtak egy koszos irattár hátsó traktusában, na szépen elkalandoztam, maradjunk csak Lauránál, aki szerintem tehát nem nő, inkább férfi, és nem blogger, hanem többé-kevésbé bejáratott író, amit már csak az is bizonyít, hogy kiadták a könyvét, méghozzá a Megvető (most képzeljük el, ahogy a blogger bekopogtat az utcáról Megvetőékhez! "Gézukám, van itten ez a szöveg, hosszú mondatokban fogalmazva, folyamatosan tettem közzé a neten, bárki elolvashatta, kiadjátok?" "Az a jó kis kefélős cucc, Laura? Hát persze, hogy kiadjuk! Már magam is meg akartalak keresni, tudod éppen profilt váltunk, sznobtáplálék helyett ismeretlen arcok tehetséges szövegeit keressük, egy feltétel van csak, tartalmazzon pornót, de nem is folytatom, inkább írd alá a szerződést"), mindenesetre akárki is ez a Laura, korrekt cuccot hozott össze, és még csak azt sem lehet ráfogni, hogy nagyon hatásvadász lenne, vagy éppen annyira pornográf, mint amiről a hírek szóltak, nos igen, kemény a felütés a híres-hírhedt első sorral, nem kevés kúrás is akad a szövegben, de pornóregényről vagy hevenyészett blogbejegyzések könyvként való kiadásáról nem beszélhetünk, ez irodalom, bár garantáltan nem széplelkeknek és prűdeknek való, úgyhogy a könyvbarátok 2/3-a rögtön ki is esett, így már csak az a kérdés, kik vették meg annak idején nem kevesen, ezt például nem igazán tudom, csak azt, hogy Laura/Lauro jól nyomja, és bár nem alkotott megkerülhetetlen remeket a témában, bőven vállalható a műve, és már ez sem kevés egy álnéven publikáló lány-fiútól, aki befutott író létére lett kezdő, és annyit se tudunk róla, kicsoda valójában, pedig leginkább Pethő Anita, amin most nyilván kéne valamennyit pörögnöm, csakhogy ez sem érdekel különösebben.

Kubiszyn kollégához hasonlóan Kolozsi kolléga is egy ismert kulturális újságíró, akinek K-val kezdődik a neve, gyakran publikál(t) -- többek között -- a Filmvilágban, nemrég részben saját élményeken alapuló könyvvel jelentkezett, és szívesen olvastam/-som a filmes tárgyú szövegeit. Ellentétben Kubiszyn kollégával, Kolozsi kolléga nem a "vallomásos" irodalmat műveli, ha jól értem, inkább a magyar nyelvű hard-boiled krimi meghonosítására tör. Ami nem lenne gond, bár ezen őszintén szólva kicsit meglepődtem, az írásai alapján valami "elmélyültebb" dolgot vártam volna tőle a Magda Marinko-ügy fikciós feldolgozásánál.

Ami viszont gond volt már abban a pillanatban, hogy a kezembe vettem a könyvét: nem tetszik a cím, a borító, az ajánló pedig még az én személyes ízlésemen túl is problémás. "Never judge a book by looking at the cover!" -- mondták az ókori görögök a régi rómaiaknak, és igazuk is volt, de azért megjegyzem, a rágógumikék alapon vért eresztő krémes szó szerint csúnya tévedés. A cím leginkább a hatásvadász jellege miatt nembejön, de talán az se mindegy teljesen, hogy a hard-boiled nagyjai, Hammett és Chandler nem adtak volna ilyen címet a művüknek. (Vagy ha mégis, akkor a Véres aratás eredetileg talán "Füstölgő stukkerek a béliszamos városban", a Hosszú álom pedig "Nem kúrok le gazdag muffot!" névre hallgathatott...) És akkor ott a fülszöveg, melynek első mondata szerint "Két, az itallal és a női nemmel meglehetősen hadilábon álló, mindenre elszánt újságíró ered nyomába a kilencvenes évek egyik leghírhedtebb bűntényének, tudni szeretnék, ki mészárolta le a szegedi cukrászt és egész családját".

Mi a gond ezzel a mondattal, kedves gyerekek?

Nos, igen, aki "hadilábon áll" jelentése "rossz viszonyban lenni" (ld. "hadilábon áll a matekkal" = nem tud számolni, rossz matematikából), vagyis jelen esetben hőseink sokkal inkább absztinens szüzek, semmint piás puncimágnesek, amit a szöveg minden bizonnyal állítani szeretne, és amit maga a regény is kifejt. Apróság, oké, de kezdetnek nem túl jó, és ez már tartalmi probléma is, szemben a borítóval.

Ami a lényeget, a regényt illeti, nincs róla rossz véleményem, de azért igazán jó sem. A legerősebb benyomásom szerint ez ebben a formában egy összecsapott írás, ami sajnos minden szempontból igaz: szerkesztő ide, korrektor oda, szinte minden oldalon előfordul pár kisebb-nagyobb hiba (elírástól szóismétlésen át formázási bakiig), és akkor a cselekményről még szót sem ejtettem. Ejtek: az író "feláldozta a tempó oltárán az érhetőséget", de kicsit szigorúbban nézve talán még több hibát is találnék. (Íme egy, mutatóba: a légpisztoly és a gázpisztoly nem azonos egymással, khm. És ennek megállapításához még krimikedvelőnek sem kell lenni. Egyébként előbbi a légpuska kistesója, skuló jön ki a csövéből sűrített levegő segítségével; utóbbi működése a hagyományos fegyverhez áll közelebb, csak éppen nem lehet vele ún. éles lövést leadni, a csövön át gáz távozik.)

Ha legalább a stílus egységes lenne, könnyebben elnézném a cselekményszövés és karakterformálás esetlenségeit, így viszont a szöveg színvonala oldalról oldalra, fejezetről fejezetre hullámzik: érzékletes hasonlatot vált erőltetett metafora, találó karakterleírást nehezen értelmezhető fordulat, E/1-es fejezetet E/3-as (ez másokat talán nem zavar, én viszont nem tudtam mit kezdeni vele. Ezek szerint az elbeszélő utólag beleszőtte a sztorijába a barátja élményeit? Vagy kikövetkeztette, mi történt vele? Nem egyértelmű, és ebben a formában nem is túl jó megoldás). Haladunk, ez tény, a cselekmény pörög, csak éppen "nincs idő megfigyelni az ablakból a tájat", a sebesség önmagában pedig annyira nem nagy élmény egy idő után. És ha már szóba került a hard-boiled, ebből a szempontból is problémásnak látom a végeredményt. Egy-két elem valóban a helyén van (dicséretes például a szerző korabeli társadalmi viszonyok felvázolására irányuló törekvése), de inkább csak a felszínen rokon ez a szöveg Chandlerék dolgaival, összességében több van benne az Agatha Christie-féle, nem annyira intenzív, még bőven biztonságos nyomozósdiból. Az se rossz, tegyük hozzá gyorsan, csak hát nem azonos azzal, ami (talán, elvileg) a kitűzött cél volt.

A sok fikázás ellenére ki kell jelentenem, Kolozsi kolléga valamit mégiscsak jól csinált, mert érdekel a második könyve. Abban viszont már távolról sem vagyok biztos, hogy ha annak elolvasása után is hasonló következtetésekre jutok, meg fogok próbálkozni a harmadikkal.

Na jó, az még folyamatban van, de az eposzi jelzős szerkezet már fogalmazódik a nevem elé. (Nem fogom itt kifejteni, mire célzok pontosan, mert leginkább annak örülnék, ha csírájában halna el még a gondolata is.)

SZÓVAL! Kihagyhatatlan!

http://www.pecsma.hu/video-view/hivatalnok-aki-konyvet-ir/#prettyPhoto

Kis jóakarattal kihagyhatatlan:

http://www.pecsma.hu/abszolut-pecs/halott-ugyekrol-ir-a-pecsi-nav-os/

Cicis csaj (abszolút fakultatív):

MC Tita, rapper és gépromboló ezúttal Clark Kent-i valójában, börtönpszichológusként és antropológusként lép elénk első önálló könyvével, melyről két dolgot érdemes tudnia az érdeklődő laikusnak:

1) Nagyon jó könyv, érdemes elolvasni.

2) Ez egy szakkönyv, pontosabban tanulmányok gyűjteménye.

Valójában csak az első pont számít, a másodikat azért kellett hozzábiggyesztenem, nehogy a naiv olvasó nagyot csalódjon, amikor az egyébként igen olvasmányos, érdekes sztorikban bővelkedő kötetet a kezébe veszi, és rádöbben, ez nem Stohl Buci vagy Zalatnay Cini kalandjait mondja fel a Blikk stílusában, és még az amerikai börtönfilmekből ismerős klisék sem kapnak benne túl nagy szerepet. Nem regény. Nem botránykönyv. Nem bő lére eresztett bulvárcikk. Ahhoz sincs sok köze, amit Fiáth művésznő Superman-i valójáról, azaz a sajnos éppen pihenőt (?) tartó Ludditák tánc- és szalonzenekarról tudunk.
VISZONT! Elég pontos, méghozzá tudományos értelemben is pontos képet kaphatunk arról, milyen ma a magyar börtönökben élni. És bár ilyesmire nem szívesen gondol az ember, kis túlzással bárki kerülhet ilyen helyzetbe, pl. mert egy rossz napon nem vezette olyan ügyesen az autóját, mint egyébként. Jógyerek lennék vagy csicska? Mire lennék képes azért, hogy túléljek a rács mögött? Egyáltalán túl akarnám élni? Vagy nekiállnék gyúrni, rászoknék a drogra és/vagy a szappanoperára (ez egy létező perspektíva!), menőként bevállalnám, hogy a szexuális igényeimet egy Zulejka nevű transzi elégíti ki? Ez vajon már a torrente-i értelemben is buzulás?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken is el lehet mélázni a könyvet olvasva, de persze nem kötelező. Éppen elég érdekes az, ahogy a jótollú (dalszövegek, rapnovellák és újságcikkek mellett a könyvben olvashatóhoz hasonló szakmai írásokat is jegyző) szakember bevezeti az egyszeri civilt a zárt intézmények meglehetősen összetett világába. Nem állítom, hogy a Börtönkönyv szimpatikusabbá teszi a bűnözőket, de abban mindenképpen tud segíteni, hogy őket is embernek tekintsük. És ez már önmagában komoly teljesítmény.

 Boldogok a lelki szegények! És ami azt illeti, tényleg azok.

"A ponyva akkor jó, ha rossz." -- mondta volt a kedvenc sznollom (sznoll = sznob troll), és ez úgy gyönyörű, ahogy van. Minek bonyolítsuk a dolgokat, ha lehet egyszerűen is, nem igaz? A boldogság receptje tehát: van a tartalmatlan ponyva, ami csak akkor okozhat némi (perverz) élvezetet, ha amúgy IGAZÁN szar, meg van (nyilván) a tartalmas, ún. szépirodalom, ami ugye alanyi jogon szép, ezért persze jó is, aztán legfeljebb egyik szépirodalmat jobban szeretjük a másiknál.
Azon kívül, hogy némi jogos és célszerű különbségtételtől eltekintve (ami kb. a sokaknak szóló, bevett módszerekkel operáló és a keveseknek szóló, kísérletezőbb irodalmat különbözteti meg egymástól minden előítélet nélkül) ez az egész nyilvánvaló hülyeség -- hiszen nincsenek objektív szempontjaink a különbségtételre, legfeljebb esztétának mondott, farkasfog-nyaklánccal és idegen kifejezésekkel operáló megmondóink --, az is komoly gondot jelent az irodalmi prekoncepciókkal összefüggésben, ha összeakadunk egy olyan alkotóval és könyvvel, mint amilyen Stieg Larsson és az ő Tetovált lány-trilógiája.
Szórakoztató irodalom? Mindenképpen. Tömegirodalom? Milliók olvassák, tehát az. Van üzenete? Nos, ezzel elvileg már lehet vitatkozni, csakhogy nem érdemes. Még egy sznollkirálynőnek is be kell látnia (legalábbis ha olvasta a műveket, és nem csak véleménye van, mint a sznolloknak általában), hogy Larsson a legrosszabb esetben is komoly társadalmi visszásságokra hívja fel a figyelmet a maga nem is olyan szerény eszközeivel, különös tekintettel a nők helyzetére (vagyis kizsákmányolására) és a mindenhol jelentkező kettős mércére, de ha teljesen félrehúzzuk a szemellenzőt, ennél komolyabb dolgokat is észrevehetünk. Olyanokat, amik elvileg nem egyeztethetők össze a ponyva, lektűr, szórakoztató irodalom stb. kategóriájával, hiszen ezek ELEVE tartalmatlanok, hivatalosan (höhöhöhöhö!) még annyi üzenetük se lehet, mint amit az előző mondatban megemlítettem.
Larsson ugyanis a nyilvánvaló politikai áthallásokon és jogvédő dühön túl, illetve ezek segítségével folyamatosan az olvasó igazságérzetét birizgálja, és nem csak az állami szervekre, hivatalosságokra, "jobb emberekre" jellemző képmutatást leplezi le, hanem azt is, ami mindenkiben megvan kisebb-nagyobb mértékben -- beleértve magát a tetovált lányt, aki pedig sok szempontból áldozat. Ami máshol "vörös farok", itt maga a lényeg, ezt szolgálja a választott műfaj is: az író kivételes meseszövési képessége, a gyors tempó, a fordulatosság, a viszonylag egyszerű fogalmazás garantálja, hogy a könyvek krimiként igazán olvasmányosak legyenek, ám ez csak az egyik célja volt a szerzőnek, legalább ennyire fontos (ha nem fontosabb) a hipokriták leleplezése (hipokritika?) és a társadalombírálat. (A tetovált lány-könyvek alapján nem nehéz megfejteni, miért és hogyan juthatott el odáig a sznollok sznollja Breivik, hogy lemészárolja a neki nem tetszőket, a mű ugyanis felfejti ennek hátterét is, így kis túlzással profetikusnak is nevezhető. Hány népszerű magyar szerző mondhat el magáról hasonlót mondjuk a romagyilkosságok vonatkozásában?)
És persze a legfontosabb próbát, a minőségi tesztet is kiállják ezek a művek, legalábbis szerény véleményem, és bizonyos Mario Vargas Llosa szerény véleménye szerint. Én és Mario Mario és én úgy gondoljuk, Larsson remek elbeszélő, akárcsak a régi korok nagy (kaland)regényírói, Dumas, Hugo vagy Dickens. Kivételesen magas szinten űzi a mesélés cseppet sem könnyű művészetét -- ennek belátásához elég összehasonlítani olyan riválisaival, mint pl. Dan Brown, akinek ugyan nem volt semmi fontos közlendője A Da Vinci-kóddal, viszont sikerült egy többé-kevésbé ismert összeesküvés-elméletet egyszerhasználatos olvasmányként előadnia a lehető legelcsépeltebb írói módszerek segítségével. Jó szórakozás arra a két órára, de semmi több. Ráadásul A tetovált lány-könyvekben nem csak a meseszövés elsőosztályú és az üzenet(ek) nemes(ek), de a karaktereket is árnyaltan ábrázolják, kezdve rögtön a címszereplővel, és beleértve a "rossz" oldalon állók egy részét is. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis e regényekben nincsenek egydimenziós figurák még a negatív szereplők között sem, ami egy ilyen volumenű, ennyi szereplőt mozgató, ilyen igazságkereső indulattól fűtött műtől igazán különleges teljesítmény. Jómagam hasonló olvasmányélményt kortárs bűnügyi regénytől utoljára Thomas Harrisnek köszönhetően kaptam (Ellroy más káposzta, őt most hagyjuk), de még Harris sem mondhatja el magáról, hogy különösebb mondanivalója lenne a világról. A Lecter-sorozat első három része komoly teljesítmény, helyenként igen meggyőző lélekrajzokkal, de Harrisnek a valóság (pl. Albert Fish rémisztő esete) csak ugródeszka volt egy Furcsa Szörny megalkotásához, aki összességében annyira hiteles, mint Darth Vader a sarki pékségben. Hannibal Lecter nagyon izgalmas karaktere egy kiváló mesesorozatnak -- ennyit nyugodtan kijelenthetünk, és már ez sem kevés. Larsson továbblépett a régi korok rémeinek hibernációból való kiolvasztásánál, plusz a cselekményt sem (csak) az ujjából szopta. A világsiker megérdemelt volt, még ha jelen esetben az anyagi elismerés a lényeghez képest már csak "extra" is. A lényeg pedig: rohadt jók ezek a könyvek.

Száz szónak is egy a vége: Larsson korai halála óriási veszteség, és nem csak a svéd kriminek, hanem az irodalomnak is. Pont.

UPDATE: Szavaim időközben megerősítést nyertek Horace Engdahl, a Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia tagja

Stieg Larsson Millennium-trilógiája az általános vélekedés szerint igazi remekmű. Nagy veszteség, hogy meghalt. De a könyvei, hát, elolvastam valamennyit, borzalmasan pocsékak. Ritkán találkozni ilyen gyenge minőségű szöveggel. A cselekmény is hagy némi kívánnivalót maga után, a szereplők pedig kifejezetten visszataszítóak. Fel nem foghatom, hogy ami ennyire szar, az hogyan lehet ekkora siker.

és a mostanában WhiteNoir néven kommentelő troll

gondolom mindenki olvasta a mancs-interjút a nobel-bizottság egyik tagjával...ennyit a krimiíró stieg larssonról
(megjegyzem: a tetovált lány mint regény, ill. az eredeti skandináv film mint műegész, katasztrófa.)

által is. Ha ők (is) ellenünk, az igazság nyilvánvalóan velünk, nemde?

Ezt Gerner Andris írta, minden szava arany:

http://pannonkronika.hu/hirek/kultura/rejtelyes-gyilkossag-tortent-sarvanyhahotan

Ez a könyvajánlónak helyet biztosító A Szoba csinos és kedves gazdáinak magazinja, a 100. oldal táján (nem lehet véletlen!) némi Orosdy-közeli tartalommal:

http://issuu.com/amagazin/docs/amagazinuj/1

És hogy a bizniszről se feledkezzünk meg: a Halott ügyek immár a Blookline-ról is rendelhető!

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Orosdy_Daniel_Halott_ugyek&id=119714&type=22

Végül egy bögyös macás kép, mert az mindig kell, viszont sosem árt. (Az üzenet egyértelmű, de azért leírom: idősebbek is elkezdhetik a Bookline-ról való rendelést! Jelmondatunk: Ne tessék félni, senkinek sem árt.)

Igen, sikerült. Így a blog, melynél alacsonyabb olvasottsága csak a fejben lévőknek lehet, visszatér. Mulassunk.

Ami várható a (közel?)jövőben:

- Az Tetovált lány-könyvekrül

- Fiáth Tita és a Börtönkönyv

- Kolozsi kolléga különös krimije

- Bemutatkozik Mészárszékhy Búbánatos Rezső, aki bemutatja OD-t!

...and many many more! Stay tuned!

Szeretem a Quimby-t. Ez a vallomás valaha cool volt, most kicsit gáz, aztán egyszer megint cool lesz. Jelenleg azonban sokkal érdekesebb, milyen a viszonyom a tagokkal! Hát kb. semmilyen. És ez így van jól. Elismerem a zenei tudásukat, tisztelem az ízlésüket (Tom Waits, Nick Cave rulez!), az interjúk és egyéb megnyilvánulásaik alapján korrekt arcnak tűnnek. (Na jó, amikor egy réges-régi pécsi koncert előtt a nővérem megtalálta Livius tárcáját egy bárszéken, és a jeles kongás egy köszönömöt se tudott kinyögni, amikor visszakapta, csak valami középszar poénra futotta az erejéből, akkor azért pár dolog megfordult a fejemben, de messzemenő következtetések levonására ez még nem alkalmas.) Kiss Tibi, a halk szavú művészlélek (tehetséges muzsikus, zeneszerző és szövegíró) közismerten festő is, méghozzá nem az ún. naiv fajtából, és nemrég egy képeket, rajzokat tartalmazó kötettel jelentkezett. A fentiek alapján talán nem túl meglepő, ha jelzem, hogy az én kegyeimért folytatott versenyben éppen annyi eséllyel indul a "Diploma" feliratú papírral támadó Quimby-vezér könyve, mint Rozmárné Varacskos Angelika műkedvelő faszobrászé, vagy akár az, amit Fekete György ragaszt össze barna tapétából. Volt már olyan, hogy egy remek zenész egyben csodás festő is volt, de törvényszerűségről nem beszélhetünk, továbbávalamint az építészetre nehéz táncolni (ez csak úgy eszembe jutott). És ha már az elfogulatlanság a bevezető téma, hadd rúgjak bele még határozottabban a budiajtóba ezzel a még redundánsabb kitérővel!

Na jó, megijedni azért nem kell, egyelőre szigorúan a háttérben, mármint szó szerint. A 3. perc táján figyeldoda azt a huncut polcot!

A Litera külön kérés nélkül reklámozza a könyvem - derék! Köszi!

Köszönet Gergőnek a találatért!

"Itt a karácsony, de nem tudok mit venni a szeretteimnek! Az összeomlás réme fenyeget! PÁNIK! Kardomba dőlök!!!" Ne dőljön, könyörgöm, ne dőljön, hisz dőlni felesleges!

Választ keres az élet nagy kérdéseire? Mind benne van a Halott ügyekben!

Jól szeretné érezni magát a karácsonyfa árnyékában? A Halott ügyek ezt is garantálja!

Meg szeretne alapozni a szilveszteri hangulatnak? A Halott ügyek a móka ideális forrása!

"Dehát hogyan szerezhetném be ezt a csodálatos művet most, az utolsó pillanatban?"

Ahol nagy a szükség, közel a segítség: látogasson el kedvenc Alexandra könyvesboltjába, keressen rá a könyvre a neten, vagy ha pécsi, ugorjon be a Szobába, ahol kedves lányok kedvezményes áron forgalmazzák!


     K Ö N N Y Ű   K E Z E L N I !   K E V E S E T   F O G Y A S Z T !   E S Z T É T I K U S !

"Na de Horst, nem veszélyes ez a könyv?"

"Sokan félnek a könyvektől, hiszen a papír vág, a színek ijesztőek, a tartalom elgondolkodtat, csakhogy a Halott ügyek kezelése egyszerű és kockázatmentes, ráadásul most ingyen Merényi-képekkel kapható!"

"Hát nem tudom, Horst. Ez mind szép és jó, de mégis miben jobb ez a könyv a többinél?"

"Szinte mindenben, kivéve a gyenge marketinget! De már ennek is vége, mióta én, Horst Fuchs vettem kezembe a problémát. A Halott ügyek gyönyört okozott nekem és minden eddigi olvasójának, így te sem lehetsz kivétel. Ha létezik ideális ajándék, hát ez az!"

"És az ára? Drágának tűnik..."

"2.490,-Ft a mai világban aligha nevezhető soknak egy ilyen minőségi kiadványért, ráadásul számos helyen ennél jóval olcsóbban is beszerezhető, a Szobában például mindössze 1.790,-Ft! Gondolj bele: csak Grafitember illusztrációi a dupláját érik!"

"Meggyőztél! Megyek vásárlok is gyorsan minden családtagomnak pár példányt! Befektetésnek sem utolsó: az első kiadások mindig többet érnek!"

"Akár magam is mondhattam volna!"

Hallgasson Horstra, járjon jól, vegyen a Halott ügyekből, amíg még kapható! Ez például egy remek alkalom, kérjen ingyenes termékbemutatót. Kalandra fel!

ŐRÜLET!

Nem volt egyszerű elolvasni és megkedvelni ezt a könyvet, pedig maga a szöveg figyelemreméltó (távolról sem hibátlan, de erről később), a befogadást elsősorban a tudatosan megtévesztő dizájn és ajánló nehezíti meg, nem is kicsit. (Jó szokásomhoz híven előbb anyázok, aztán dicsérek.)

Miután elolvastam Uj Péter nem túl új, ám annál szórakoztatóbb könyvét, két tanulságos megállapításra jutottam:

1) Bárki bármit mond, a publicisztika nem csak az adott pillanatnak szól. Legalábbis, ha igazán hiteles és nyelvileg jól megformált, szellemes írásról beszélünk. (Nemrég egy másik jeles szerző életművét is átpörgettem a neten, méghozzá évekre visszamenőleg, úgyhogy van mire alapoznom ezt a magvas gondolatot.) Ujnak nincs miért szégyellnie magát az (akár 10 évvel ezelőtti!) írásai kapcsán, másrészt még csak az időközben jól eltűnt politikai szereplőkre se kell konkrétan emlékeznünk ahhoz, hogy 1-1 szöveg működjön. Nem kis bravúr ez, de a jelek szerint megoldható.

2) Létezik az a közeg, amelyben Esterházy Péter alkotói módszereinek van létjogosultsága. Most bizonyára fennakad néhány kedves olvasó szeme, soraimat olvasva elsőnek talán éppen az imént fényezett publicisták esnének át egy gyors lefolyású szívrohamon, de be kell vallanom (vagy ha úgy tetszik, be merem vallani): főszabály szerint képtelen vagyok elolvasni A Kortárs Magyar Író műveit, bármennyire is szimpatizálok vele és elismerem a nyelvi zsenijét. (Egyszer talán majd elmélázok azon is, mi a különbség a nyelv zsenije és egy jó író között, de ez nem az az alkalom.) Szóval Esterházy nekem nem bejövős, ami az ún. szépirodalmi munkásságát illeti, viszont amint van valami témája azon túl, hogy ő igazán posztmodern és nagyon tud játszani a szavakkal, rögtön érdekessé válik számomra. Ilyen pl. a "kékharisnyaként", kvázi-újságíróként kifejtett tevékenysége (ha éppen nem bicskanyitogatóan sznob, amire sajnos akad példa), vagyis a nem túl bő kézzel mért publicisztikai munkássága, de ide sorolhatnám akár a Javított kiadás című könyvét is, ami igazi felüdülés a magamfajta primitív álla egyszerű olvasónak a Harmonia Caelestis sokadik félrerakása után. (Egyszer talán majd elmélázok azon is, mi a különbség az APÁról szóló könyv és az apáról szóló könyv között, de ez nem az az alkalom. Egyébként nem kevés.) Uj Péter és más jeles közéleti szerzők tehát Esterházyn nevelkedtek, bevallottan nagy rajongók, ami nyomot hagyott a stílusukon, de szerencsére epigonizmusról nincs szó, így összességében bátran kijelenthetjük: ez így helyes. Egy lépéssel közelebb került a publicisztika az ún. szépirodalomhoz, az egyszerű újságolvasó pedig Esterházyhoz. Aztán hogy a Hatalmas álkérész kiadása (2005) óta eltelt idő terméséből is össze lehet-e állítani egy hasonlóan jó könyvet, majd kiderül. Bizakodjunk, van rá ok.

A Pécsi Kör remek, kiváló, csodálatos stb. adása. (Az író verbális teljesítményét inkább ne értékeljük.)

Komlós Attila: Irány Sárványhahota!

"Sárványhahota. Kisváros a semmi közepén, tele zűrös alakokkal. Ahol nem úgy mennek a dolgok, ahogy menniük kéne, sőt talán még az a legjobb, ha nem is mennek sehogy. A helyi politika állóháborújának fásult hétköznapjaiba csak a közszeretetnek örvendő orvos halála hoz némi izgalmat. Nyilvánvalóan gyilkosság történt, az eset körülményeit mégsem a rendőrségnek, hanem az önkormányzat kezdő, jelentéktelen hivatalnokának kell kivizsgálnia. Ahogy a botcsinálta nyomozó egyre több groteszk esemény szemtanúja lesz, lassan már maga sem tudja eldönteni, hogy ő keveri-e össze látomásait a valósággal, vagy tényleg minden a feje tetejére áll Hahotán. És közben a nyomozásra adott határidő a végéhez közeledik, nemsokára kezdetét veszi a Béke Délutánja…"

Nem, Kedves olvasóim, a Hetedhéthatár magazin nem váltott át az abszurd bűnügyek hírlapjává. A fenti mondatok Orosdy Dániel Halott ügyek című könyvének fülszövegében szerepelnek. Mindezen szöveg egy nyilatkozat részét képezi, melynek tárgya „cselekményismertetés”, bizonyos Grabancosné Anonimusz Mária tollából.

A szerzővel, és a könyv illusztrációit készítő Merényi Dániellel – a Napirajz alkotójával – Gerner András beszélgetett Pécsett, a Szobában, november huszonnegyedike késő esti óráiban. A programon közreműködött Kiss Ágnes, aki a regényből részleteket olvasott fel.

A regény és az est hangulatának hatására jelen tudósítás is talán komolytalannak tűnhet. Különösen, ha felfedem azt, hogy a beszélgetésen elhangzó mondatok közül egyszer csak előbukkant maga Oroszlán György, azaz Sergio Leone is. Ezért, s hogy a Szoba hollétével kapcsolatosan esetlegesen megfogalmazódó kérdésre választ adjak, jelzem, hogy a tudósítás nem abszurd cikk, hanem valós eseményről, létező könyvről szól, a Szoba pedig népszerű vendéglátóipari egység, közösségi tér, egy Pécs belvárosában található épület emeleti lakásában.

A beszélgetés során bepillantást kaphattunk a rendkívül jó riportalany Orosdy Dánieltől a könyv írásának műhelytitkaiba. Örkény István, Kurt Vonnegut, Franz Kafka és Rejtő Jenő művei gyakorolták a legnagyobb hatást a szerzőre, de természetesen nem csak az irodalmi históriák, hanem a mai valóság is bőségesen szolgáltat abszurd történetet. A szerző egy példát emelt ki közülük: a néhány évvel ezelőtt, negyvenmillió forintos pályázati támogatás segítségével megépített 40 centiméter magas kilátótorony esetét. Orosdy Dániel művészi tehetségének épüléséhez a korábban említett szerzők és műveik mellett a filmművészet is bőséges építőanyagot szolgáltatott. Legfőképpen Jíri Menzel és Milos Forman filmjei, közülük különösen a Tűz van, babám; a Monty Python csoport alkotásai, vagy Altman Rövidre vágva című filmje.

Mindezekből, és az idézett fülszövegből nem túl nehéz kikövetkeztetni, hogy a könyv nem egy szokványos elbeszélő stílusban megírt, előre kiszámítható módon fejlődő történetet tartalmaz. Valami egészen mást, amely alapját talán az jelenti, hogy a szerző a széleskörű irodalmi és filmtörténeti ismeretanyaga mellett az életet, a mai magyar vidéki valóságot fonákjáról is, az átlagos szemlélőhöz képest más szemmel, más frekvenciákra hangolt antennákkal, szokatlan összefüggésrendszerben figyeli meg, majd mindezen megfigyeléseit remek érzékkel építi be a történetbe – avagy megfordítva: az építőelemek jó érzékkel egymás mellé helyezve adják ki magát a történetet. A sárványhahotai történések befogadását segítik Merényi Dániel rajzai, melyek a szerző szándéka szerint illusztrációként szerepelnek a könyvben, a rajzok célja még véletlenül sem az, hogy elvigyék a gondolatokat más irányba. Nos, ezt a „kérést” nehéz teljesíteni…

Végezetül lássuk a szerzők bemutatását!

A könyv írója, Orosdy Dániel 1980-ban született Pécsett, ami – lássuk be – eleve komoly hiba, legalábbis az eladások szempontjából biztosan (Marosvásárhely és Budapest mostanában csaknem lekörözhetetlen). Világéletében az irodalom, zene, film és általában a művészetek érdekelték, ennek megfelelően a jogi egyetemet végezte el 2003-ban. Több tucatnyi filmes témájú esszét és kritikát publikált, többek között a Filmvilágban, a Filmvilág blogon, valamint a Mozinetben, ahol ő volt a Director’s Cut rovat vezetője is. Két és fél éven át oktatta a Filmkritika tantárgyat a Pécsi Tudományegyetem Bölcsésztudományi karán. Két esszét írt a Grindhouse – A filmtörténet tiltott korszaka című kötetbe, szerkesztője volt többek között Az 501 legfontosabb film, amit mindenképpen látnod kell és LOST – Az eltűntek krónikája című köteteknek. A Halott ügyek az első nyomtatásban megjelenő regénye. Furcsának találja, ha valaki önmagáról ír egyes szám harmadik személyben, de úgy véli, ezt is meg lehet szokni, mint bármit, kivéve talán a sznobok rosszindulatát és Marty Feldman tekintetét. Kicsit tud basszusgitározni, rajzolni viszont egyáltalán nem. Nem tart állatokat, de állat már tartotta őt (egy ló, a hátán, egyszer). Erősen őszül, ami csak azért nem zavarja különösebben, mert kopaszodik is. (Forrás: http://danielorosdy.blog.hu)

A könyv illusztrációit készítő Merényi Dániel, művésznevén Grafitember 1977-ben született, reklámgrafikus, képregényrajzoló, a Napirajz c. webképregény szerzője. Egy időben Magyarországon, majd Milánóban volt reklámszakember. A képregényei saját bevallása szerint unalmas értekezleteken születtek meg, és saját maga szórakoztatását szolgálták, majd ezeket 2005-ben feltette blogjára, a napirajz.hu-ra, s egyhamar komoly rajongói bázisa jött létre. A webképregény képsorai hétköznapi esteket, eseményeket figuráznak ki ironikus és szatirikus formában, igen gyakran közönséges, erőszakos vagy erotikus módon. A sorozatnak népszerűsége folytán eddig négy nyomtatott gyűjteménykötete is megjelent, 2007 és 2010 között. (Forrás: http://hu.wikipedia.org)

Ma este, ha még nem hallottál volna róla, ifjú padavan.

Hiszen minden ezt indokolja!

Toroczkay András írása.

A végén van egy köszönetnyilvánítás: "A szerző e mű megírása közben semmilyen ösztöndíjban, támogatásban, elismerésben nem részesült." Teher alatt nő a pálma, mondják, és bizony, ez a regény sem halott ügy. De nem is egészen hiba nélkül való. Noha már a fülszöveg is figyelmeztet: szabadszájú és szatirikus a regény - a műfaji megjelölése egyenesen "fekete kabaré" -, de egy szatírában sem kell állandóan poénkodni, ugye.

A szabadszájúság dicséretes, hiszen nincs annál rosszabb, mint ha a 21. században Márai Sándor modorában beszéltetjük szereplőinket, de a jóból is megárt a sok. Felesleges ennyit emlegetni az elsődleges és másodlagos nemi jegyeket (az egyik szereplő, a polgármester felesége amúgy Tourette-szindrómás, de alig lóg ki), és hiába van jó humora a szerzőnek, ilyen mennyiségben ömlesztve jópofáskodás lesz belőle. A kulturális utalásokkal ugyanez van: nem jó, ha a könyv segítségével hajszálpontosan meg tudjuk mondani, milyen zenéket, könyveket, filmeket ismer a szerző. És ezek a néhol egészen borzalmas nevek! A főhőst Pandur Ákosnak, az eseményeknek teret adó kisvárost Sárványhahotának hívják, és akkor még nem beszéltünk Pernahayder Jánosról.

Pedig a regény, de leginkább az első harmada jó humorral, szórakoztatóan, tehetséggel megírt. Igen, sokszor slendrián - de erre vannak, volnának a szerkesztők. A depressziós kisvárosi önkormányzati alkalmazott kalandjain azonban a bosszantó hibák ellenére is muszáj röhögni. Mintha Bulgakov elolvasta volna Vonnegut Börleszkjét, elmesélte volna a Rokonok Móricz Zsigmondjának, a beszélgetést pedig Örkény István gépelte volna le részegen. Ami elsőre nem rossz. Szóval mindenképpen kíváncsiak leszünk Orosdy új, ezúttal egy szerkesztő által átfutott, valami jó kiadónál megjelent regényére is.

*** / *****

Legalábbis egy ideig újra itt vagyunk -- csak Önöknek, csak Most, csak Én.

És hogy valami tartalmat is szolgáltassak, ezúton megosztok egy tanulságos interjút, amit nekem is úgy ajánlottak (konkrétan wurli). Hol keresd az igazságot, avagy

A művésznőnek véleménye is van.

Kivonatolhatnám az érdekesebb pontokat, de ez önmagáért beszél.

Kedves Mindenki, pontosan Bárki, aki véletlenül olvasott volna tőlem valamit.

Zord elfoglaltságomra való tekintettel a blog ideiglenesen zárva. A jogi szakvizsga remélhetőleg utolsó etapja, azaz november 7-e után mindenképpen visszatérek. (Vagy nem, mert irány a Duna, de ebbe ne is gondoljunk bele.)

Szóval...