Orosdy Dániel blogja

Kiss Tamás írása a Filmtekercs online mozimagazinról.

Zombifilmes rendezők új életre kelnek – A modern horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero

Orosdy Dániel és Schreiber András filmguide-szerű kötetükben két, elsősorban horrorfilmjeikről ismert szerzői zsánerfilmes életművét árnyalják. A Filmvilág berkeiben működő írók vállalása mindenképpen dicséretes, hisz a gore keresztapjának elkönyvelt Lucio Fulci újrafelfedezése nemcsak idehaza, de világszerte is csak most kezdődött el, a modern zombi atyjának számító George A. Romero pedig már régóta megérdemelt egy fajsúlyosabb tanulmányt.

A szegényes hazai mozgóképes szakkönyvtermés minden egyes új darabját eleve üdvözölni kell, különösen így van ez, ha a tömegfilmek mostohán kezelt zsánerének, a horrorfilmeknek szakirodalma bővül egy szellemiségében is friss kötettel. A monstrumok közül Vajdovich Györgyi és Varga Zoltán a vámpírokat már tüzetesen megvizsgálta (lásd A vámpírfilm alakváltozatai kötetet), most egy másik duó, Orosdy Dániel és Schreiber András a zombikat vette górcső alá.

De rögtön helyesbítenék is, ugyanis a szerzőpáros csak részben vállalkozik a zombis szubzsáner árnyalására, valójában két zombifilmjeiről elhíresült rendező munkásságának bemutatására koncentrálnak. Mindezt azért lényeges kihangsúlyozni, mert a modern horror két kiválasztott mestere nemcsak vánszorgó, lelketlen(?) élőhalottakban gondolkoztak, az olasz származású, méltatlanul lenézett Lucio Fulci történetesen komédiákat (Tolvajok), westerneket (Az Apokalipszis négy lovasa), sőt gyerekfilmeket (Fehér Agyar) is forgatott, az amerikai függetlenként induló George A. Romero filmográfiájában pedig romantikus dráma (There’s Always Vanilla) is szerepel. Orosdy Dániel és Schreiber András sikerrel bizonyítja, hogy Fulci esetében A pokol hét kapuján, Romero pályáján pedig az évtizedeken át formált Az élőhalottak…-sorozaton túl is van élet – e rajongva tisztelt direktorok pályaképe olyan egységesnek nevezhető stílust és/vagy társadalomkritikus szemléletet mutat, amely miatt szerzői zsánerfilmesként kell  őket kezelnünk.

A modern horror mesterei: Lucio Fulci és George A. Romero címre keresztelt kötet három nagy részre különíthető el. Az első harmadot Orosdy Dániel tanulmánya (Kapuk a Túlvilágra – Lucio Fulci élete, pályája és filmjei), a másodikat Schreiber András esszéje (George A. Romero, a zombikirály – Csonka portré) teszi ki, ráadásként pedig a könyvben található szakkifejezések megértését segítő kislexikont és filmográfiákat is kapunk. A két tanulmány alapszerkezetében rímel egymásra: rövid életrajzi felvezető után a szerzőpáros kronologikus sorrendben, amolyan filmguide-szerűen egyesével foglalkozik az életművek darabjaival. Tömören leírják a filmek történetét, gyártástörténeti információkat emelnek ki, végül felvázolják az adott művek értelmezési lehetőségeit, illetve hogy miként tudnak kapcsolódni az életpálya vezérfonalához. A filmek szemrevételét végül a rendezők szerzőiségének rögzítése zárja. Fontos azonban kiemelni, hogy úgy érzem, a két tanulmány az írók látásmódjában és célkitűzésében élesen különbözik, az ellentét pedig a vállalt feladat nehézségéből fakad.

Orosdy Dániel történetesen kemény fába vágta a fejszéjét, amikor Lucio Fulci szerzőiségének bizonyítására vállalkozott. Egyrészt, mert tanulmánya Magyarországon hiánypótló, eleddig csak elvétve jelent meg cikk a hírhedt olasz rendezőről, másrészt Fulci kanonizálása az egyetemes filmvilágban is csak nemrég vette kezdetét. Az újrafelfedezés folyamata egyébként is nehézkesen halad, ugyanis egy olyan direktorról beszélünk, akit saját kora sem ismert el, a kritikusok nőgyűlölőnek és ateistának bélyegezték, Roger Ebert például Fulci legkiemelkedőbb filmjére, A pokol hét kapujára „öncélú, értelmetlen, sztori nélküli fércdarabként” tekintett. Orosdynak tehát ebben a hazánkban is érzékelhető ellenszélben kellett dolgoznia, s amikor mérlegre tesszük művét, ezt is figyelembe kell vennünk.

Orosdy tanulmányát olvasva úgy érzem, nem Fulci szerzőiségének stabil, analitikus megközelítésű, részletező bizonyításán van a hangsúly, olvasmányos stílusa mögött az első lépcső leküzdésének terhét vélem felfedezni. A Fulci-kultuszt maga is ápoló író rajongói védőbeszédet mond az alulértékelt rendező felett, s egyszerűen be akarja emelni a magyar filmes közbeszédbe az olasz filmművészet mellőzött figuráját. A tanulmányból egyszerre köszön vissza a rajongó és a filmesztéta: életrajzi adatokat és anekdotákat sorol, adalékokat közöl a 60-as, 70-es és 80-as évek olasz filmiparáról, ugyanakkor rendre rögzíti az életmű megvizsgálható motívumait, így segítve elő a további kutatás lehetőségét. S bár nem egy hazai recenzió kárhoztatja Orosdyt a bátrabb, szakavatottabb elemzés hiánya miatt, az író első körben – nem mellesleg a nemzetközi szakmával párhuzamosan – csak felhelyezi a tömegfilmes térképre Fulcit, s szempontokat kínál az analízishez. És naiv módon nagyon bízom benne, hogy Orosdy népszerűsítő tanulmányának hatására hamarosan egyetemi szakdolgozatok és publikációk fognak megjelenni például Fulci nőképéről, szemfétiséről, erőszakábrázolásának stiláris összetevőiről, vagy éppen Antonin Artaud kegyetlen színházának rendezőre gyakorolt hatásáról.

Orosdy Dániel tanulmányával szemben Schreiber Andrásnak jutott a hálásabb (és talán könnyebb) feladat, George A. Romero zombifilmjein ugyanis messziről átüt a rendszerben és az egységes fejlődésben gondolkodás. Így aztán Schreiber is bátrabban nyúlhatott az életműhöz és a szubzsánerhez. Felrajzol egy lényegre törő, egyben saját mondandóját is alátámasztó zombi-filmtörténetet, hogy aztán rámutasson, ehhez a fejlődési ívhez miként járultak hozzá Romero modern zombijai. Emellett gondosan feltárja az életmű szerzői jegyeit, részletezi az ezeken esett változásokat is. Nemcsak a zombik öntudatra ébredésének evolúciós folyamatát árnyalja, az afro-amerikai szereplők kulcspozíciójában is felismeri a fejlődést. Ráadásul minden film esetében feltárja az aktuálpolitikai vonatkozásokat: e tekintetben a Holtak hajnala sokszor tárgyalt fogyasztói társadalom kritikáján túl a legérdekesebb meglátás a Holtak földje Bush-éra bírálatának bizonyítása. Schreiber gondolatmenetének legizgalmasabb pontja a kiforrott zombielmélet filozófiai vonatkozásainak, illetve Romero egyetemes mondanivalójának összekapcsolása. A tanulmányból egy olyan erőszakellenes(!) horror-rendező portréja rajzolódik ki előttünk, aki az aktuálpolitika mindenkori ostorozásán túl rendre a kívülállás tragikumáról is értekezik. „A zombik mi vagyunk.” – állítja Romero tükröt tartva az emberiség elé, s Schreiber András valóban segít megfejteni a látványt. Az értelmezésben egyébként komoly támasznak bizonyul az író tömörségében is mélyreható stílusa, amit az olyan mondatok igazolnak, mint: „Ha a zombi emberből lett, akkor tömeges pusztítása genocidium.”

Orosdy Dániel tehát elsősorban megalapozza Lucio Fulci munkásságának vizsgálatát, ellenben Schreiber András George A. Romero esetében már hozzá is látott az életmű tüzetes megértéséhez. Ezt az ellentétet inkább izgalmasnak, mintsem bomlasztónak vélem, ugyanakkor úgy gondolom, hogy a tanulmánykötet szerkesztői pozíciójába nem ártott volna egy külső munkatárs. Mert hogy két szerző stílusa különbözik, természetes dolog, ahogy az is, hogy két, azonos műfajt preferáló, de más-más látásmóddal dolgozó rendező portréjának felrajzolásakor céljaiban eltérő végkifejlet születik. Kevésbé tűnik viszont bocsánatos hibának, hogy mind a tudományos hivatkozások, mind a filmográfia terén nem mutat egységes képet a kötet. Orosdy több interjút és kritikát is felemleget a szövegben, ám az ezekre való hivatkozást rendre lehagyja. Hiába mutatja fel a szerző a Fulci-életmű továbbkutatható pontjait, ha e mulasztással a vizsgálatot egyben nehezíti is. Schreiber András pontosabban hivatkozik, ellenben Romero filmográfiai táblázatánál lehagyja a Fulcinál oly hasznosnak bizonyuló „fontosabb/ismertebb munkatársak” fejlécű oszlopot. Továbbá nem teljesen világos, hogy a kislexikon esetében mivel érdemli ki Ruggero Deodato a helyet, illetve min bukja el Sergio Corbucci. Mert ha csak a közismertség a ludas, szívesen olvastam volna egy szócikket például Silvano Ippoliti operatőrről. Úgy gondolom, hogy egy rajongói elhivatottságból fogant tanulmánykötettel szemben sem engedhető meg, hogy szerzői körülményessé tegyék a háttéranyagok és hivatkozások kezelhetőségét. S hogy egy utolsó kritikai észrevétellel éljek: sajnálatos, hogy Fulci szabályszegő zombifilmjeinek pontos helye csak felvillanásszerűen mutatkozik meg a Schreiber-féle műfajtörténetben.

Mindent egybevetve mégis becsülendő vállalkozásnak tartom A modern horror mesterei: Lucio Fulci és George A. Romero című kötetet, s remélem, hogy az Orosdy Dániel és Schreiber András szerzőpáros legközelebb két másik horror-ikon szerzőiségéről rántja le a leplet. Külön kiemelném, hogy Orosdy Dániel filmes adatbázisokat megszégyenítő tájékozottságát Sidney Lumet után immáron másodjára használta fel arra, hogy egy jobb sorsra érdemes alkotóról letörölje a megélhetési iparos-rendezők bélyegét. Ebbéli népszerűsítő munkája mindenképpen folytatásra érdemes.