Orosdy Dániel blogja

Kubiszyn kollégához hasonlóan Kolozsi kolléga is egy ismert kulturális újságíró, akinek K-val kezdődik a neve, gyakran publikál(t) -- többek között -- a Filmvilágban, nemrég részben saját élményeken alapuló könyvvel jelentkezett, és szívesen olvastam/-som a filmes tárgyú szövegeit. Ellentétben Kubiszyn kollégával, Kolozsi kolléga nem a "vallomásos" irodalmat műveli, ha jól értem, inkább a magyar nyelvű hard-boiled krimi meghonosítására tör. Ami nem lenne gond, bár ezen őszintén szólva kicsit meglepődtem, az írásai alapján valami "elmélyültebb" dolgot vártam volna tőle a Magda Marinko-ügy fikciós feldolgozásánál.

Ami viszont gond volt már abban a pillanatban, hogy a kezembe vettem a könyvét: nem tetszik a cím, a borító, az ajánló pedig még az én személyes ízlésemen túl is problémás. "Never judge a book by looking at the cover!" -- mondták az ókori görögök a régi rómaiaknak, és igazuk is volt, de azért megjegyzem, a rágógumikék alapon vért eresztő krémes szó szerint csúnya tévedés. A cím leginkább a hatásvadász jellege miatt nembejön, de talán az se mindegy teljesen, hogy a hard-boiled nagyjai, Hammett és Chandler nem adtak volna ilyen címet a művüknek. (Vagy ha mégis, akkor a Véres aratás eredetileg talán "Füstölgő stukkerek a béliszamos városban", a Hosszú álom pedig "Nem kúrok le gazdag muffot!" névre hallgathatott...) És akkor ott a fülszöveg, melynek első mondata szerint "Két, az itallal és a női nemmel meglehetősen hadilábon álló, mindenre elszánt újságíró ered nyomába a kilencvenes évek egyik leghírhedtebb bűntényének, tudni szeretnék, ki mészárolta le a szegedi cukrászt és egész családját".

Mi a gond ezzel a mondattal, kedves gyerekek?

Nos, igen, aki "hadilábon áll" jelentése "rossz viszonyban lenni" (ld. "hadilábon áll a matekkal" = nem tud számolni, rossz matematikából), vagyis jelen esetben hőseink sokkal inkább absztinens szüzek, semmint piás puncimágnesek, amit a szöveg minden bizonnyal állítani szeretne, és amit maga a regény is kifejt. Apróság, oké, de kezdetnek nem túl jó, és ez már tartalmi probléma is, szemben a borítóval.

Ami a lényeget, a regényt illeti, nincs róla rossz véleményem, de azért igazán jó sem. A legerősebb benyomásom szerint ez ebben a formában egy összecsapott írás, ami sajnos minden szempontból igaz: szerkesztő ide, korrektor oda, szinte minden oldalon előfordul pár kisebb-nagyobb hiba (elírástól szóismétlésen át formázási bakiig), és akkor a cselekményről még szót sem ejtettem. Ejtek: az író "feláldozta a tempó oltárán az érhetőséget", de kicsit szigorúbban nézve talán még több hibát is találnék. (Íme egy, mutatóba: a légpisztoly és a gázpisztoly nem azonos egymással, khm. És ennek megállapításához még krimikedvelőnek sem kell lenni. Egyébként előbbi a légpuska kistesója, skuló jön ki a csövéből sűrített levegő segítségével; utóbbi működése a hagyományos fegyverhez áll közelebb, csak éppen nem lehet vele ún. éles lövést leadni, a csövön át gáz távozik.)

Ha legalább a stílus egységes lenne, könnyebben elnézném a cselekményszövés és karakterformálás esetlenségeit, így viszont a szöveg színvonala oldalról oldalra, fejezetről fejezetre hullámzik: érzékletes hasonlatot vált erőltetett metafora, találó karakterleírást nehezen értelmezhető fordulat, E/1-es fejezetet E/3-as (ez másokat talán nem zavar, én viszont nem tudtam mit kezdeni vele. Ezek szerint az elbeszélő utólag beleszőtte a sztorijába a barátja élményeit? Vagy kikövetkeztette, mi történt vele? Nem egyértelmű, és ebben a formában nem is túl jó megoldás). Haladunk, ez tény, a cselekmény pörög, csak éppen "nincs idő megfigyelni az ablakból a tájat", a sebesség önmagában pedig annyira nem nagy élmény egy idő után. És ha már szóba került a hard-boiled, ebből a szempontból is problémásnak látom a végeredményt. Egy-két elem valóban a helyén van (dicséretes például a szerző korabeli társadalmi viszonyok felvázolására irányuló törekvése), de inkább csak a felszínen rokon ez a szöveg Chandlerék dolgaival, összességében több van benne az Agatha Christie-féle, nem annyira intenzív, még bőven biztonságos nyomozósdiból. Az se rossz, tegyük hozzá gyorsan, csak hát nem azonos azzal, ami (talán, elvileg) a kitűzött cél volt.

A sok fikázás ellenére ki kell jelentenem, Kolozsi kolléga valamit mégiscsak jól csinált, mert érdekel a második könyve. Abban viszont már távolról sem vagyok biztos, hogy ha annak elolvasása után is hasonló következtetésekre jutok, meg fogok próbálkozni a harmadikkal.

MC Tita, rapper és gépromboló ezúttal Clark Kent-i valójában, börtönpszichológusként és antropológusként lép elénk első önálló könyvével, melyről két dolgot érdemes tudnia az érdeklődő laikusnak:

1) Nagyon jó könyv, érdemes elolvasni.

2) Ez egy szakkönyv, pontosabban tanulmányok gyűjteménye.

Valójában csak az első pont számít, a másodikat azért kellett hozzábiggyesztenem, nehogy a naiv olvasó nagyot csalódjon, amikor az egyébként igen olvasmányos, érdekes sztorikban bővelkedő kötetet a kezébe veszi, és rádöbben, ez nem Stohl Buci vagy Zalatnay Cini kalandjait mondja fel a Blikk stílusában, és még az amerikai börtönfilmekből ismerős klisék sem kapnak benne túl nagy szerepet. Nem regény. Nem botránykönyv. Nem bő lére eresztett bulvárcikk. Ahhoz sincs sok köze, amit Fiáth művésznő Superman-i valójáról, azaz a sajnos éppen pihenőt (?) tartó Ludditák tánc- és szalonzenekarról tudunk.
VISZONT! Elég pontos, méghozzá tudományos értelemben is pontos képet kaphatunk arról, milyen ma a magyar börtönökben élni. És bár ilyesmire nem szívesen gondol az ember, kis túlzással bárki kerülhet ilyen helyzetbe, pl. mert egy rossz napon nem vezette olyan ügyesen az autóját, mint egyébként. Jógyerek lennék vagy csicska? Mire lennék képes azért, hogy túléljek a rács mögött? Egyáltalán túl akarnám élni? Vagy nekiállnék gyúrni, rászoknék a drogra és/vagy a szappanoperára (ez egy létező perspektíva!), menőként bevállalnám, hogy a szexuális igényeimet egy Zulejka nevű transzi elégíti ki? Ez vajon már a torrente-i értelemben is buzulás?
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken is el lehet mélázni a könyvet olvasva, de persze nem kötelező. Éppen elég érdekes az, ahogy a jótollú (dalszövegek, rapnovellák és újságcikkek mellett a könyvben olvashatóhoz hasonló szakmai írásokat is jegyző) szakember bevezeti az egyszeri civilt a zárt intézmények meglehetősen összetett világába. Nem állítom, hogy a Börtönkönyv szimpatikusabbá teszi a bűnözőket, de abban mindenképpen tud segíteni, hogy őket is embernek tekintsük. És ez már önmagában komoly teljesítmény.

 Boldogok a lelki szegények! És ami azt illeti, tényleg azok.

"A ponyva akkor jó, ha rossz." -- mondta volt a kedvenc sznollom (sznoll = sznob troll), és ez úgy gyönyörű, ahogy van. Minek bonyolítsuk a dolgokat, ha lehet egyszerűen is, nem igaz? A boldogság receptje tehát: van a tartalmatlan ponyva, ami csak akkor okozhat némi (perverz) élvezetet, ha amúgy IGAZÁN szar, meg van (nyilván) a tartalmas, ún. szépirodalom, ami ugye alanyi jogon szép, ezért persze jó is, aztán legfeljebb egyik szépirodalmat jobban szeretjük a másiknál.
Azon kívül, hogy némi jogos és célszerű különbségtételtől eltekintve (ami kb. a sokaknak szóló, bevett módszerekkel operáló és a keveseknek szóló, kísérletezőbb irodalmat különbözteti meg egymástól minden előítélet nélkül) ez az egész nyilvánvaló hülyeség -- hiszen nincsenek objektív szempontjaink a különbségtételre, legfeljebb esztétának mondott, farkasfog-nyaklánccal és idegen kifejezésekkel operáló megmondóink --, az is komoly gondot jelent az irodalmi prekoncepciókkal összefüggésben, ha összeakadunk egy olyan alkotóval és könyvvel, mint amilyen Stieg Larsson és az ő Tetovált lány-trilógiája.
Szórakoztató irodalom? Mindenképpen. Tömegirodalom? Milliók olvassák, tehát az. Van üzenete? Nos, ezzel elvileg már lehet vitatkozni, csakhogy nem érdemes. Még egy sznollkirálynőnek is be kell látnia (legalábbis ha olvasta a műveket, és nem csak véleménye van, mint a sznolloknak általában), hogy Larsson a legrosszabb esetben is komoly társadalmi visszásságokra hívja fel a figyelmet a maga nem is olyan szerény eszközeivel, különös tekintettel a nők helyzetére (vagyis kizsákmányolására) és a mindenhol jelentkező kettős mércére, de ha teljesen félrehúzzuk a szemellenzőt, ennél komolyabb dolgokat is észrevehetünk. Olyanokat, amik elvileg nem egyeztethetők össze a ponyva, lektűr, szórakoztató irodalom stb. kategóriájával, hiszen ezek ELEVE tartalmatlanok, hivatalosan (höhöhöhöhö!) még annyi üzenetük se lehet, mint amit az előző mondatban megemlítettem.
Larsson ugyanis a nyilvánvaló politikai áthallásokon és jogvédő dühön túl, illetve ezek segítségével folyamatosan az olvasó igazságérzetét birizgálja, és nem csak az állami szervekre, hivatalosságokra, "jobb emberekre" jellemző képmutatást leplezi le, hanem azt is, ami mindenkiben megvan kisebb-nagyobb mértékben -- beleértve magát a tetovált lányt, aki pedig sok szempontból áldozat. Ami máshol "vörös farok", itt maga a lényeg, ezt szolgálja a választott műfaj is: az író kivételes meseszövési képessége, a gyors tempó, a fordulatosság, a viszonylag egyszerű fogalmazás garantálja, hogy a könyvek krimiként igazán olvasmányosak legyenek, ám ez csak az egyik célja volt a szerzőnek, legalább ennyire fontos (ha nem fontosabb) a hipokriták leleplezése (hipokritika?) és a társadalombírálat. (A tetovált lány-könyvek alapján nem nehéz megfejteni, miért és hogyan juthatott el odáig a sznollok sznollja Breivik, hogy lemészárolja a neki nem tetszőket, a mű ugyanis felfejti ennek hátterét is, így kis túlzással profetikusnak is nevezhető. Hány népszerű magyar szerző mondhat el magáról hasonlót mondjuk a romagyilkosságok vonatkozásában?)
És persze a legfontosabb próbát, a minőségi tesztet is kiállják ezek a művek, legalábbis szerény véleményem, és bizonyos Mario Vargas Llosa szerény véleménye szerint. Én és Mario Mario és én úgy gondoljuk, Larsson remek elbeszélő, akárcsak a régi korok nagy (kaland)regényírói, Dumas, Hugo vagy Dickens. Kivételesen magas szinten űzi a mesélés cseppet sem könnyű művészetét -- ennek belátásához elég összehasonlítani olyan riválisaival, mint pl. Dan Brown, akinek ugyan nem volt semmi fontos közlendője A Da Vinci-kóddal, viszont sikerült egy többé-kevésbé ismert összeesküvés-elméletet egyszerhasználatos olvasmányként előadnia a lehető legelcsépeltebb írói módszerek segítségével. Jó szórakozás arra a két órára, de semmi több. Ráadásul A tetovált lány-könyvekben nem csak a meseszövés elsőosztályú és az üzenet(ek) nemes(ek), de a karaktereket is árnyaltan ábrázolják, kezdve rögtön a címszereplővel, és beleértve a "rossz" oldalon állók egy részét is. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis e regényekben nincsenek egydimenziós figurák még a negatív szereplők között sem, ami egy ilyen volumenű, ennyi szereplőt mozgató, ilyen igazságkereső indulattól fűtött műtől igazán különleges teljesítmény. Jómagam hasonló olvasmányélményt kortárs bűnügyi regénytől utoljára Thomas Harrisnek köszönhetően kaptam (Ellroy más káposzta, őt most hagyjuk), de még Harris sem mondhatja el magáról, hogy különösebb mondanivalója lenne a világról. A Lecter-sorozat első három része komoly teljesítmény, helyenként igen meggyőző lélekrajzokkal, de Harrisnek a valóság (pl. Albert Fish rémisztő esete) csak ugródeszka volt egy Furcsa Szörny megalkotásához, aki összességében annyira hiteles, mint Darth Vader a sarki pékségben. Hannibal Lecter nagyon izgalmas karaktere egy kiváló mesesorozatnak -- ennyit nyugodtan kijelenthetünk, és már ez sem kevés. Larsson továbblépett a régi korok rémeinek hibernációból való kiolvasztásánál, plusz a cselekményt sem (csak) az ujjából szopta. A világsiker megérdemelt volt, még ha jelen esetben az anyagi elismerés a lényeghez képest már csak "extra" is. A lényeg pedig: rohadt jók ezek a könyvek.

Száz szónak is egy a vége: Larsson korai halála óriási veszteség, és nem csak a svéd kriminek, hanem az irodalomnak is. Pont.

UPDATE: Szavaim időközben megerősítést nyertek Horace Engdahl, a Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia tagja

Stieg Larsson Millennium-trilógiája az általános vélekedés szerint igazi remekmű. Nagy veszteség, hogy meghalt. De a könyvei, hát, elolvastam valamennyit, borzalmasan pocsékak. Ritkán találkozni ilyen gyenge minőségű szöveggel. A cselekmény is hagy némi kívánnivalót maga után, a szereplők pedig kifejezetten visszataszítóak. Fel nem foghatom, hogy ami ennyire szar, az hogyan lehet ekkora siker.

és a mostanában WhiteNoir néven kommentelő troll

gondolom mindenki olvasta a mancs-interjút a nobel-bizottság egyik tagjával...ennyit a krimiíró stieg larssonról
(megjegyzem: a tetovált lány mint regény, ill. az eredeti skandináv film mint műegész, katasztrófa.)

által is. Ha ők (is) ellenünk, az igazság nyilvánvalóan velünk, nemde?

Szeretem a Quimby-t. Ez a vallomás valaha cool volt, most kicsit gáz, aztán egyszer megint cool lesz. Jelenleg azonban sokkal érdekesebb, milyen a viszonyom a tagokkal! Hát kb. semmilyen. És ez így van jól. Elismerem a zenei tudásukat, tisztelem az ízlésüket (Tom Waits, Nick Cave rulez!), az interjúk és egyéb megnyilvánulásaik alapján korrekt arcnak tűnnek. (Na jó, amikor egy réges-régi pécsi koncert előtt a nővérem megtalálta Livius tárcáját egy bárszéken, és a jeles kongás egy köszönömöt se tudott kinyögni, amikor visszakapta, csak valami középszar poénra futotta az erejéből, akkor azért pár dolog megfordult a fejemben, de messzemenő következtetések levonására ez még nem alkalmas.) Kiss Tibi, a halk szavú művészlélek (tehetséges muzsikus, zeneszerző és szövegíró) közismerten festő is, méghozzá nem az ún. naiv fajtából, és nemrég egy képeket, rajzokat tartalmazó kötettel jelentkezett. A fentiek alapján talán nem túl meglepő, ha jelzem, hogy az én kegyeimért folytatott versenyben éppen annyi eséllyel indul a "Diploma" feliratú papírral támadó Quimby-vezér könyve, mint Rozmárné Varacskos Angelika műkedvelő faszobrászé, vagy akár az, amit Fekete György ragaszt össze barna tapétából. Volt már olyan, hogy egy remek zenész egyben csodás festő is volt, de törvényszerűségről nem beszélhetünk, továbbávalamint az építészetre nehéz táncolni (ez csak úgy eszembe jutott). És ha már az elfogulatlanság a bevezető téma, hadd rúgjak bele még határozottabban a budiajtóba ezzel a még redundánsabb kitérővel!

Nem volt egyszerű elolvasni és megkedvelni ezt a könyvet, pedig maga a szöveg figyelemreméltó (távolról sem hibátlan, de erről később), a befogadást elsősorban a tudatosan megtévesztő dizájn és ajánló nehezíti meg, nem is kicsit. (Jó szokásomhoz híven előbb anyázok, aztán dicsérek.)

Miután elolvastam Uj Péter nem túl új, ám annál szórakoztatóbb könyvét, két tanulságos megállapításra jutottam:

1) Bárki bármit mond, a publicisztika nem csak az adott pillanatnak szól. Legalábbis, ha igazán hiteles és nyelvileg jól megformált, szellemes írásról beszélünk. (Nemrég egy másik jeles szerző életművét is átpörgettem a neten, méghozzá évekre visszamenőleg, úgyhogy van mire alapoznom ezt a magvas gondolatot.) Ujnak nincs miért szégyellnie magát az (akár 10 évvel ezelőtti!) írásai kapcsán, másrészt még csak az időközben jól eltűnt politikai szereplőkre se kell konkrétan emlékeznünk ahhoz, hogy 1-1 szöveg működjön. Nem kis bravúr ez, de a jelek szerint megoldható.

2) Létezik az a közeg, amelyben Esterházy Péter alkotói módszereinek van létjogosultsága. Most bizonyára fennakad néhány kedves olvasó szeme, soraimat olvasva elsőnek talán éppen az imént fényezett publicisták esnének át egy gyors lefolyású szívrohamon, de be kell vallanom (vagy ha úgy tetszik, be merem vallani): főszabály szerint képtelen vagyok elolvasni A Kortárs Magyar Író műveit, bármennyire is szimpatizálok vele és elismerem a nyelvi zsenijét. (Egyszer talán majd elmélázok azon is, mi a különbség a nyelv zsenije és egy jó író között, de ez nem az az alkalom.) Szóval Esterházy nekem nem bejövős, ami az ún. szépirodalmi munkásságát illeti, viszont amint van valami témája azon túl, hogy ő igazán posztmodern és nagyon tud játszani a szavakkal, rögtön érdekessé válik számomra. Ilyen pl. a "kékharisnyaként", kvázi-újságíróként kifejtett tevékenysége (ha éppen nem bicskanyitogatóan sznob, amire sajnos akad példa), vagyis a nem túl bő kézzel mért publicisztikai munkássága, de ide sorolhatnám akár a Javított kiadás című könyvét is, ami igazi felüdülés a magamfajta primitív álla egyszerű olvasónak a Harmonia Caelestis sokadik félrerakása után. (Egyszer talán majd elmélázok azon is, mi a különbség az APÁról szóló könyv és az apáról szóló könyv között, de ez nem az az alkalom. Egyébként nem kevés.) Uj Péter és más jeles közéleti szerzők tehát Esterházyn nevelkedtek, bevallottan nagy rajongók, ami nyomot hagyott a stílusukon, de szerencsére epigonizmusról nincs szó, így összességében bátran kijelenthetjük: ez így helyes. Egy lépéssel közelebb került a publicisztika az ún. szépirodalomhoz, az egyszerű újságolvasó pedig Esterházyhoz. Aztán hogy a Hatalmas álkérész kiadása (2005) óta eltelt idő terméséből is össze lehet-e állítani egy hasonlóan jó könyvet, majd kiderül. Bizakodjunk, van rá ok.

Bár a nagymamám szerint detektívregény-író volnék, most jól bebizonyítom, hogy fogalmam sincs a krimiről, és rögtön a nagy mű elején leleplezem a gyilkost, aki természetesen a kertész. Ami ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy Kubiszyn Viktor Drognapló című kötete jó könyv, ajánlom mindenkinek, akit érdekel a téma, mert ha beszerzi, egy olvasmányos, érdekes és értékes szöveggel bővül a könyvtára. Azt nem állítanám, hogy tökéletes, korszakos jelentőségű műről van szó, de az amúgy is ritka madár, különösen az elsőkönyvesek kalitkájában. (Ezzel persze kicsit tökönrúgtam magam is ornitológiailag, de sebaj, és a képzavar még mindig ér. Mellesleg Kubiszyn félig-meddig jogosan tiltakozhat az elsőkönyves jelző ellen, hiszen jelent már meg korábban kötete, igaz, nem szépirodalmi jellegű: ez a Filmflesskönyv című gyűjtemény, melyhez sajnos még nem volt szerencsém, bár van rá esély, hogy a benne szereplő írások nagy részét már olvastam a Filmvilágban annak idején.)

A lényeg tehát fent olvasható, irány könyvesbolt! Alább olyan marginális jellegű kérdésekbe megyek bele bővebben, hogy nekem személy szerint mi volt a gondom a Drognaplóval, mi nehezítette meg (némileg) a befogadását. Könyvkritikának ezt nem szívesen nevezném, de ha korrekt bírálat írására szánnám magam, ezekre is kitérnék.

Amikor megfogalmazódott bennem a saját blog gondolata, egyik első ötletem a film- és olvasmányélmények hosszabb-rövidebb összefoglalása volt 1-1 poszt keretében, ld. jobbra a Filmnapló és Könyvnapló rovatokat. El is kezdtem összeírogatni, mi mindenről lehetne és kellene majd írni, csakhogy a blog dizájnja nagyon lassan készült el, én pedig nem akartam előre megírni ezeket a cikkeket, úgyhogy szépen lassan elkészült egy hosszú lista, amihez (kész szöveg híján) semmilyen konkrét tartalmat nem tudtam kapcsolni, csak amire még emlékszem adott műről hónapokkal ezelőttről. A frissen megtekintett filmeket persze mindig precízen felvezetem a filmvilágos Filmnapló-twitterre, ezek tehát "nem vesztek el", de a könyveknél tényleg szinte csak a cím maradt meg egyértelműen az élményből. Valami azt súgja, hogy ezekről már nem is nagyon fogok bővebben írni, de a teljesség kedvéért bemásolom ide a listát és lejegyzem a címek után megmaradt gondolataimat, hátha van ennek még valami értelme, vagy esetleg mégis foglalkozni akarnék velük később.
És persze ha valaki kommentben vagy más módon rákérdez egy vagy több könyvre, még az is megeshet, hogy erőt veszek magamon, és komplett véleményt írok az adott opuszról.

Mi ez, ha nem felhívás keringőre?! :)

Ez pedig maga a lista:

teszt 2 

 teszt 1