Úgy látszik, ahány McCarthy-regény, annyi féle, aztán persze mindegyik ugyanolyan. És végre talán sikerült megtalálni az arany középutat is a fordítást-központozást illetően: valahol az arany középút a Megvető-féle „sehol egy vessző, szokd meg!”-stílus és az egykorvolt Ulpius által (egy alkalommal) kultivált „minden egyes idegen szót precízen, lábjegyzetben lefordítok, csak ne maradjon hiányérzeted” hozzáállás között. Szóval vannak vesszők, de pl. a párbeszédeket nem jelölik külön, ami elfogadható kompromisszum szerintem, és kerüli a két szélsőség csapdáit (McCarthy sem megvetősen nehezen, sem ulpiusosan könnyen olvashatónak nem szánta a műveit, amikor kevesebb vesszővel dolgozott az angol nyelvben jellemzőnél – ami ugye eleve nem sok)