Gondolom, arról nem kell vitát nyitnunk, hogy Raymond Chandler zseni volt-e. Az volt, nincs mese. Absztinens az éppen nem volt, a hard-boiled krimik ősforrását sem benne tisztelhetjük, a regényei cselekményei annyira bonyolultak (hogy azt ne mondjam, zavarosak) voltak, hogy ő maga sem tudta követni őket stb. stb., mindez azonban nem sokat változtat a tényen, hogy zseniális író volt, pont. (Nem véletlenül nem írom oda, hogy krimiírónak volt zseniális, ezeken a nácoid megkülönböztetéseken túráztassa magát a sok fél- és egészhülye.)
És aki elolvassa a The Simple Art of Murder című híres esszéjét, azt is megállapíthatja, hogy Chandler bizony esszéistának is zseniális volt. Nem feltétlenül azért, mert minden egyes megállapításával és felvetésével egyetértünk (nekem pl. semmi bajom Agatha Christie-ékkel), hanem mert stílusosan és kíméletlenül mutat rá a bűnügyi irodalom megítélésével kapcsolatos neuralgikus pontokra, és még vitatkozni is öröm vele (utóbbi persze némileg egyoldalú tevékenység, de ez már csak így megy, ha valaki Twitter vagy Facebook helyett esszék segítségével kommunikál a világgal, ráadásul 56 éve halott).
A The Simple of Murder látszólag a krimik „régi” és „új” vonulatát ütközteti egymással, nem túl meglepő módon az „új” mellett téve le voksát, de távolról sem csak ebben merül ki a lényege. Ahogy Őz Zsolt is általános következtetéseket tudott levonni a magyar kultúra rákfenéjéről az intrumentális zenekarokról írott cikke apropóján, Chandler sem fogja vissza magát, ha az irodalomról általában kell nyilatkoznia. És nyilatkozik is, szerencsére. Az alábbi részek a kedvenceim (saját kiemelésekkel, természetesen), angolosok előnyben!