Orosdy Dániel blogja

Közkívánatra (és mert -- megint -- eltűnt a netről) elérhetővé teszem a Mesterek, Bud Spencer és Terence Hill pályájáról kb. ezer éve írt szösszenetemet. És amikor azt írom, szösszenet, egy jó hosszú esszére tessék gondolni, ami eredetileg 4 részben jelent meg a Sokkmagazin virtuális hasábjain. A hossza ijesztő lehet, tudom, de nem fogok most azzal bohóckodni, hogy hagyományőrzési céllal (és harmadszor, a spencerhill.hu-s utánközlést is számolva) több részletben publikáljam. Aki nem akarja egyben végigolvasni, pihenjen közben nyugodtan, engem nem zavar.

DISCLAIMER: A szöveget nem írtam át,úgyhogy  valószínűleg akad benne jópár hiba, elírás, furcsaság, vagy olyasmi, amivel már nem értek egyet. Hát ez van. És aki vizuáldesszertre is vágyik a szellemnek felszolgált négyfogásos betűvacsora mellé, használja a Google képkeresőjét, vagy még inkább a Bud Spencer - Terence Hill krónikákat.

I.

Bud Spencer és Terence Hill vitathatatlan (ex-)világsztár-státuszuk ellenére a mai napig nem számítanak elismert komikusoknak és színésznek, pedig életművükből - számtalan tényleg silány mű mellett - nem hiányoznak az igényes, nagymesterek által jegyzett darabok és a maradandó vígjáték-mestermunkák sem.

A-, B-, . Z-filmes pályák

A filmiparban dolgozók jelentős része fura kitérőkkel teli, kacskaringós életpályát jár be. Az "egyszer fent, egyszer lent" mondás hatványozottan igaz a sztárvilágra, de az egyszerű presztízs- és nívósüllyedésen túl sokféle szempontból nevezhetünk egy filmes pályafutást "egyedinek", legyen világosító vagy főszereplő, pornós vagy a "hivatalos" filmiparban dolgozó; "kommerszfilmes" vagy "művészfilmes".

Tulajdonképpen az említett "fent - lent" példa a legkevésbé érdekes a filmesek "furcsa útjai" közül. Kevin Costner Oscar-díjas rendezőből (!) és ügyeletes csodaszínészből lett lejárt szavatosságú már-nem-is-olyan-szép-fiú. Nem túl izgalmas történet, nála nagyobbakkal is megesett már hasonló: még ha a lesüllyedő-felemelkedő filmest Orson Wellesnek hívják is - valamivel nagyobb közönség előtt, de ugyanaz történik vele, ami velünk naponta: hol jobban megy neki a bolt, hol rosszabbul.

Velünk viszont biztosan nem történik meg az, ami például Sylvester Stallonével: alig foglalkoztatott pornószínészből (The Party At Kitty And Studs aka The Italian Stallion) az egyik legjobban fizetett akciósztár lett a '80-as évekre. Fordítva persze a dolog még ritkább (és még érdekesebb): Traci Lords számos fiatalkorúként forgatott pornófilm után, már befutott XXX-sztárként vált megbízható B-kategóriás filmszínésszé (és még az is látta filmen, aki nem tudott róla - a Pengében, John Waters filmjeiben, vagy az Egy rém rendes család némely epizódjában).

A legérdekesebb történetek pedig a sztárok csillogó, de talmi világán kívül, Oscarföldtől messze esnek meg. Ezek a történetek azonban ugyanúgy a magasságról és a mélységről szólnak. Elismertségről, sikerről, pénzről, imádó kritikáról, örökérvényű alkotásokról és alakításokról, és az alacsony költségvetésű, gyorsan leforgatott, primitív eszközökkel dolgozó, leginkább pornó vagy horror műfajú celluloidszalagokról.

A kereskedelmi csatornák késő esti és kora délutáni kínálatáról.

A "nagy" filmeket mindenki ismeri, az underground gyöngyszemeket csak a beavatottak szűk köre, de ők sem egységesek az opusok megítélésében. A rossz filmekért, lenézett műfajokért és alkotókért őszintén lelkesedők mellett ott vannak az Ed Woodot piedesztálra emelő gúnyolódók is, akik a hibákat, anakronizmusokat gyűjtve másznak bele a filléres filmek világába.

És az ok, ami miatt olyan sok, látszólag furcsa csavarokkal teli filmes pálya van, egyszerű: a két világ nem is áll olyan távol egymástól, mint gondoljuk. Valahol mélyen, titokban mestermű és selejt, művészet és súlytalan szórakoztatás, magasság és mélység összetalálkozik, sőt, néha összefonódik.

Ez magyarázza többek között Fellini elismerő megjegyzéseit Russ Meyer ízléséről, Tim Burton lelkesedését Ed Woodért, hogy John Waters és Alejandro Jodorowsky munkásságáról már ne is beszéljünk.

Renoir és a slasher

Persze, ha Felliniről és az olasz moziról beszélünk, már közel is járunk a tulajdonképpeni tárgyhoz: Mario Girotti és Carlo Pedersoli, azaz Terence Hill & Bud Spencer sikeréhez, pályájához, és el nem ismertségük okaihoz.

A kacskaringós életpályákról eddig leírtak igazak az olasz filmművészetre is, csak éppen sokkal bonyolultabban. Talán az olasz vérmérséklet teszi, de a moziban még szélsőségesebbek, mint sok más nép. Az olasz horror véresebb, az olasz pornó keményebb, az olasz western durvább stb. Logikus: az olasz filmes pályafutása kacskaringósabb, mint egy kétéves gyerek rajza.

A fiatal Antonioni peplumot rendezett (Nel segno di Roma), ami nem számít különös dolognak, ilyen megbízásokon szinte minden kezdőnek túl kell esnie egy prosperáló filmiparban (pl. ugyanezen a filmen dolgozott többek között Michele Lupo, Riccardo Freda és Sergio Leone).

Közben Jean Renoir egyik standfotósa (Az aranyhintó, Le Carrosse d'or) válogatott álneveken, de leginkább Joe D'Amatóként hihetetlenül alacsony költségvetésű slasherek és relatíve nagy költségvetésű pornók maestrojaként válik kultikus sztárrá, egyik állandó munkatársa pedig (bizonyos George Eastman, azaz Luigi Montefiori) az emlegetett Fellini Satyriconjából esik be a pornóhorrorok forgatására. (Így lesz valaki Minotauruszból Antropophagus. - Ld. Lucio Fulci-cikk)

És persze, aki egyszer sztár, örökre sztár marad - legalábbis Olaszországban. Az összes elfelejtett hollywood-i csepűrágó új karrierre talál Olaszországban, az amerikai C-kategóriás mellékszínész-gárda Oscar-díjasokhoz méltó fogadtatásban részesül, ha Rómába érkezik, és nagy karriereket indíthat el egy nagy olasz filmben kapott mellék- vagy főszerep az óceánon túl is.

Bud Spencer és Terence Hill, vagyis Carlo Pedersoli és Mario Girotti elsősorban profi gyermekszórakoztatónak számítanak, a karácsonyi és húsvéti filmdömping favoritjainak. Ha filmjeikre gondolunk (akár külön, akár együtt készítették őket), jobb esetben az olasz kommerszfilm kismestereinek tehetségesebbjei jutnak eszünkbe: Sergio Corbucci, Enzo Barboni (vagyis E. B. Clucher), Michele Lupo, Steno, stb.

Pedig kettejük pályáján végigtekintve a következő nevekre (is) bukkanhatunk: G. W. Pabst, Vittorio de Sica, Dino Risi, Mauro Bolognini, Edgar G. Ulmer, Irving Rapper, Mario Bava, Rudolph Maté, Carlo Lizzani, Eriprando Visconti, Jonathan Kaplan, Luchino Visconti, Mervin LeRoy, Mario Monicelli, Charles Vidor, John Huston, Ermanno Olmi, Dario Argento, Sergio Leone, Damiano Damiani, stb.

Persze az előbbi, "modern klasszikusokat" sem nélkülöző lista erősen és tudatosan becsapós. Az internetes adatbázisok tanúsága szerint ugyanis Spencer és Hill együtt is és külön is dolgoztak ezekkel a rendezőkkel, ami valószínűleg és jelentős részben igaz. Bud Spencer például még eredeti nevén, Carlo Pedersoliként Charles Vidor (vagy a stáblistán külön nem jelölt John Huston) irányítása mellett állt kamera elé a Búcsú a fegyverektőlben, ami teljesen helytálló tényállítás, csak a szerepe nem tisztázott pontosan: vagy a 3. katona volt balról, vagy a 9. jobbról, ezen még vitatkoznak a szakemberek (a "Carabiniere" szerepmegjelölés sajnos nem sok fogódzót ad). Hasonló igaz Terence Hill egyes filmjeire is: minden bizonnyal rendezte őt Pabst és Rapper, csak lehet, hogy erről akkor még ők maguk sem tudtak.

A gyerekszínész Hill és a statiszta Spencer filmográfiájából nyugodt szívvel kihúzhatunk számos olyan filmet, amelyekben valóban jelen voltak, de ez sem a kritikusokban, sem a közönségben nem hagyott mély nyomokat. Első közös filmjük, pontosabban első találkozásuk a stáblistán - ha nem számítjuk Dino Risi Vakáció gengsztereknek című filmjét, amely egyes (valószínűleg kozmetikázott) adatbázisok szerint mindkettejük debütálása is egyben - Edgar G. Ulmer (és Carlo Ludovico Bragaglia) Hannibál című filmjében volt. Ebben Hill Quintilianusként szerény szöveges szerepet kapott, míg Spencer "A Katona" szerepét alakította. Innen tehát nem érdemes elindulni e két színész tehetségének méltatásakor, mert akaratlanul is a fanyalgókat igazoljuk.

Találhatunk viszont valóban érdekes összefüggéseket a lenézett tévébohócok és az igényes filmkészítés képviselői között, ha alaposabban végignézzük újra a listát. Így feltűnhet, hogy Terence Hillt az említett Dino Risi fedezte fel 12 éves korában, aki később többször is foglalkoztatta a fiatalembert, akárcsak Vittorio De Sica. A legtöbbre taksált film pedig, amelyben Hill valaha is szerepelt, minden bizonnyal Luchino Visconti A párduca volt, amelyben jelentős mellékszerepet kapott. A listán szereplő Eriprando Visconti sem pusztán névrokon, hanem a nagy rendező unokaöccse, aki szintén alkalmazta Hillt egy szerepre (ezt a filmjét Hill ki nem állhatja). A legfontosabb rendező azonban, akinek főszereplőként a kamerája elé állt, minden bizonnyal a zseniális Sergio Leone volt.

Hill-t nem sokkal lemaradva követi Spencer: mindenki Piedónéja a horror-maestro Dario Argentóval alakított ki gyümölcsöző kapcsolatot, aki két korai westernje után egy kevésbé sikerült giallójában (Four Flies On Grey Velvet) is munkát adott neki. Ezenkívül érdemes még figyelni Carlo Lizzanival és Ermanno Olmival folytatott együttműködésének eredményeire is.

II.

Az alapok és a "Recept"

A páros első "valódi" közös filmje az Isten megbocsát, én nem (magyar keresztségben még Nincs bocsánat, avagy Bunyó húsvétig, angolul God Forgives, I Don't) című opus volt 1967-ben.

Erre a filmre igaz először, hogy Bud Spencer és Terence Hill szerepelt benne, méghozzá ezeken a - választott - neveken, a történet szerint szoros kapcsolatban álló személyeket alakítva, körülbelül egyenrangú partnerként. A western és rendezője, Giuseppe Colizzi érdemei ezzel azonban nagyjából ki is merültek.

Maga Colizzi visszatekintve kicsit rejtélyes figurának tűnik. Miután producerből rendező lett, négy Spencer-Hill közös produkciótól eltekintve mindössze két filmet rendezett. Művei nem bizonyultak volna különösebben maradandónak, ha nem látja meg a színészeiben rejlő komikusi tehetséget és egymást kiegészítő karakterüket. A populáris filmkultúrában méltányolható érdem, ha valaki összehoz két olyan külön is tehetséges, de együtt egyedülállóan szórakoztató egyéniséget, mint Spencer és Hill. De filmjeiben ettől még nem született meg a modern európai "Stan és Pan"-páros, amely később oly népszerű lett, Colizzinak legfeljebb az alapokat sikerült leraknia.

A Colizzi rendezte négy Hill-Spencer filmből tehát nem hiányoznak a poénok és a verekedések, ennek ellenére távol esnek az igazi, "kiérlelt" közös produkcióktól. Még ha a külföldi forgalmazók rendszeresen az Ördög jobb és bal keze filmekre utalva is akarják ezeket a - jobbára - westerneket forgalmazni, a "Trinity" szerepnévre tett utalás már nem téveszt meg senkit. Az Isten megbocsát én nem, az Akik csizmában haltak meg (Csizmadombi fenegyerek), Akit nem üt meg a guta (Boot Hill), és a Bosszú El Pasóban (A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú aka Ace High) nem sokat tartalmaz azokból az eredeti, parodisztikus, színészekre építő helyzet- és jellemkomikumból, ami az E. B. Clucherrel közös alkotásokat (és szinte mindegyik későbbit) sikerre vitték. Giuseppe Colizzi ugyanis nem pusztán hatásos humorú, verekedős (western)vígjátékokat akart készíteni, hanem Sergio Leone "Dollár-trilógiája" nyomán komplikált bosszúállós-kincskeresős sagákat, némi humorral és történelmi-társadalmi mondanivalóval megspékelve (ld. telepesek kizsákmányolása; szegények, négerek, törpék, stb. megalázása).

Így lett filmjeiben az alapvetően csibészes arcú, jóképű Terence Hill-ből Clint Eastwood halk és vészjósló klónja, aki ponchót és fapofát visel, (ön)ironikus vigyorát a szájszegletébe, agyonrágott szivar mögé próbálja rejteni, és széles karimájú kalapjával takarja el sugárzó kék szemét (amelyet a rendező leginkább "könyörtelen tekintet"-ként próbál eladni a megzavart nézőnek). Bud Spencer egyénisége sem járt sokkal jobban: a későbbi "mogorva, de aranyszívű mackó" helyett csak a "lassú, zsörtölődő és buta medve" szerepét kaphatta meg, szigorúan jobbképű partnere árnyékában. A forgatókönyv és a rendezői utasítások után maradt űrt így a színészek maguk próbálták kitölteni.

Talán veleszületett szórakoztatói adottsága, talán a színészi képzés hiánya, talán a szerep adottan komikus jellege miatt ezt a feladatot Spencer oldotta meg jobban. A később jellegzetessé váló, részben "aluljátszáson" (understatement) alapuló arcjátéka, és poénjai több helyen is megcsillannak Hutch Bessy szerepében, még ha nem is olyan élvezetesen, mint a majdani filmekben. Hill lehetőségei viszont sokkal korlátozottabbak: szerepében öniróniának nyoma sincs, a rendezőnek csak az arca kellett, a karaktere nem, így válik Cat Stevens vészjósló, ravasz, méltóságteljes fegyverhős és bosszúálló helyett szürke, nagyképű Eastwood-paródiává.

Colizzi western-trilógiája a rendező és a színészek minden igyekezete ellenére mára csak a főszereplők korai filmjeiként érdekesek. Az első film kölcsönveszi a Leone Volt egyszer egy Vadnyugatából és Corbucci A Halál csöndjéből ismert Frank Wolff-ot, aki harmadik főszereplőként igyekszik izgalmat vinni a néhol erőltetett, néhol zavaros, de egyébként teljesen tipikus spagetti-westernbe. Hasonló a sorsa A Jó, a Rossz és a Csúfból érkezett Eli Wallach-nak is, aki gyakorlatilag Tuco szelídebb változatát játssza az Ace High -ban (rajta kívül feltűnik még a filmben Brock Peters és Kevin McCarthy is). A Boot Hillben ismét Leone két korábbi munkatársa, a markáns jelenlétű Woody Strode és a kiváló karakterszínész, Lionel Stander a vendégművészek, de ők sem tudják megmenteni a jelenetek többségét az unalomtól, a film vontatottságába csak egy dolog visz némi eredetiséget: a rendező az akciójelenetek alatt nem a szokásos Morricone-koppintást alkalmazza aláfestő zeneként, hanem dobra és nagybőgőre épülő minimál-dzsesszt.

A terjengős és merev westernek után Colizzi még egy alkalommal dolgozott együtt a párossal, már a jelentős sikert hozó Ördög jobb és bal keze-filmek után, 1973-ban. A Mindent bele, fiúk! (Mindent bele!, Gyémántvadászok, All The Way, Boys) már jobban sikerült a Cat Stevens-Hutch Bessy filmeknél. A fiaskóból okulva Colizzi nagyobb teret engedett színészeinek, ami különösen Hillnek kedvezett, aki időnként még mosolyog is, de összességében néhány jól sikerült jelenettől és poéntól eltekintve a végeredmény valahol a közepesen szórakoztató TH&BS filmek közé sorolható. A film vitathatatlan érdemei között szerepel viszont, hogy bebizonyította: a Hill-Spencer tandem jól működik a western keretein kívül is, csak éppen a megfelelő receptet kell alkalmazni.

A recept kitalálója és tökéletesítője bizonyos Enzo Barboni, alias E. B. Clucher, aki elismert operatőrből (pl. Django) avanzsált sikeres rendezővé az Ördög jobb és bal keze-filmekkel. Az olasz kommerszfilm mesterei között különleges helye van E. B. Clucher-nek. Igaz, rendezői munkásságának nagy része ugyanarra a három színészre épül (Hill és Spencer mellett Giuliano Gemmát foglalkoztatta gyakran), de látásmódja a (western)vígjáték műfajában egyedi, és jó ideig eredeti volt. Míg a minden műfajban profi Sergio Corbucci korrektül leforgatta Bud Spencerrel és/vagy Terence Hill-lel filmjeit, aztán távozott a kassza irányába, addig Clucher csak rá jellemző elemeket és némi mondanivalót próbált vinni a történetbe.

Az Ördög jobb és bal keze első és második része, a Bűnvadászok, a Nyomás utána, a Nincs kettő négy nélkül, a Keményfejű, a Fél lábbal a Paradicsomban mind verekedéssel teli filmek, a főszereplőket mégsem erőszakos bunkóknak látjuk. Ez egyrészt köszönhető az erőszak komikus jellegének (vér nem folyik, nincsen maradandó sérülés, mindig a jók győznek), másrészt a szereplők jól kitalált és testhezálló karakterének ("a durva külső mögött jó lélek lakozik"), harmadrészt a történet több állandó elemének. Ilyen a szegények, szelídek, elesettek védelme, akik jellemzően Isten szolgái valamilyen módon (legalábbis Clucher saját forgatókönyvéből készült filmjeiben szinte mindig).

Az Ördög jobb és bal kezében Szentháromság és Bumburnyák (vagyis Trinity és Bambino) a mormonokat védik meg egy erőszakos őrnagytól, a folytatásban egy kolostort a gonosztevőktől. A Bűnvadászok végén minden pénzüket egy szegény kínai családnak adják. A Nyomás utánában az egész földet oltalmazzák a világ leghülyébb szupergonoszától, K1-től (máig ez a legjobban sikerült ügynökfilm-paródia).

A Keményfejűben Terence Hill egyedül újítja fel az Ördög jobb és bal keze cselekményét - egy barátja gyermekét és egy vallási közösséget védelmez. A Fél lábbal a Paradicsomban története szerint pedig Spencer menti meg a taxitársaságát némi "mennyei segítséggel", és ezzel megoltalmazza sok jóravaló, szegény ember mindennapi betevőjét. Gyerekes talán ezeknek a filmeknek a mondanivalója, igaz, a humoruk viszont gyakran kifejezetten intelligens (főleg az egymondatos beszólások) és a klasszikus vígjátékokhoz hasonlóan ezek a filmek évtizedekkel később is jól megállják a helyüket.

A vallásos jelleg és szociális tartalom elveszik a többi TH&BS film nagy részében. A hősök persze ott is kedves, jóravaló fiúk, de elsősorban saját boldogulásukért küzdenek, másokon inkább csak közvetve segítenek. A Clucher-rendezte öt közös filmen kívül mindössze két vagy három olyan film van az összesen minimum tizenhatból(!) , amelyekre igaz, hogy a vallás (lélek) fontosabb szerephez jut benne és/vagy a páros fő célja egy közösség megmentése (Tarts oda a másik orcádat is!, Bunyó karácsonyig, Én a vízilovakkal vagyok).

Ez persze nem von le semmit a többi film értékéből, mindössze bizonyítja Clucher látásmódjának újszerűségét és egyediségét ebben a műfajban.

A sokat emlegetett Ördög jobb és bal keze-filmek csak akkor ülnek le, ha valamelyik főszereplőjük nincs a vásznon (ez egyébként szinte minden nagy komikusra épülő film hátulütője). A hősök itt is vértelen verekedésekbe bonyolódnak, mint Colizzi Cat Stevens-trilógiájában, csakhogy van (ön)iróniájuk. Amikor a korábban jórészt spagetti-westernek forgatásából élő alkotók (Clucher, Hill, Spencer) elkészítették ezt a paródiát, mindent idézőjelbe raktak, amit addig a zsáner kitermelt - és azt is, amit ki fog. A hatás magát a műfaj atyját és legfőbb mesterét sem kerülte el, ezt bizonyítja Sergio Leone együttműködése Terence Hillel a Nevem Senkiben.

Az Ördög jobb és bal keze-filmek mára vígjátékklasszikusokká váltak, még a western őshazájában, az Egyesült Államokban is. Amerikai (és olasz) paródiák vettek példát a Trinity-sorozatról és a második rész francia vendéglőben játszódó jelenete ihletőforrásként még John Landis kultuszmozijába, a Blues Brothers-be is utat talált.

A Bűnvadászok és a Nyomás utána hasonló felfogású alkotások, más kommersz műfajokra épülve. Az előbbi az amerikai és európai rendőrfilmeken, az utóbbi a James Bond-filmeken gúnyolódik, sikeresen. A Nincs kettő négy nélkül pedig sajátos komikusi mestermunka: mindkét színész két szögesen ellentétes szerepet alakít a hasonmásfilmek hagyományos szabályai szerint (ez amilyen egyszerűnek tűnik, olyan nehéz tud lenni a gyakorlatban: sok jó színész bukott már el azon, hogy nem tudta élvezhetően megjeleníteni a két eltérő karaktert).

A "profi" szó ezekre az alakításokra már kevés: tény, nem Shakespeare vagy Tolsztoj költötte figurákról van szó, de a maga nemében mindhárom film nagyon szórakoztató és a bohócok is kiválóan bohóckodnak. Nem tekinthető kis teljesítménynek, ha valaki képes izgalmasan eljátszani ugyanazt a szerepet filmek során és harminc éven keresztül.

Szórakoztató sablon

Giuseppe Colizzin és E. B.Clucher-en kívül nincsen olyan rendező, aki háromszor rendezte volna együtt Bud Spencert és Terence Hillt. És olyan sincsen, aki egységes látásmódot vitt filmjeikbe: a végeredmény hibái ellenére Giuseppe Colizzi egy sajátos szemléletet akart közvetíteni közös filmjeikben, akárcsak a jóval sikeresebben teljesítő Barboni.

Sergio Corbucci kettő, öccse, Bruno Corbucci egy TH&BS filmet dirigált. Az idősebb fivér, Sergio szőröstökű vén profiként állt a munkához és mindig a kívánt teljesítményt nyújtotta. Mind a Kincs, ami nincs , mind az És megint dühbe jövünk élvezetes, jól sikerült darab, a páros legjobb közös filmjei közé tartoznak. A rendező alig látszik a színészek mögött, de ezeknél a filmeknél ez így helyes (Corbucci éppen eléggé rajtahagyta kezenyomát egyes westernjein, különösen a kiváló Il grande Silenzio-n).

A fiatalabb fivér, Bruno szintén nagyon igyekezett, de a végeredmény, a Szuperzsaruk mégsem lett olyan emlékezetes, mint bátyja filmjei. A színészek lassan kezdtek kiöregedni szerepükből, a lapátkezű Bud Spencernek nem áll jól a pisztoly, a történet pedig túlságosan is a krimiszálra koncentrál, ahelyett hogy hagyná a komikusokat kényelmesen kibontakozni a sztori szempontjából mellékes jelenetekben - ahogyan az a korábbi filmekben megszokott volt.

A páros talán legfurcsább közös filmje a Franco Rossi rendezte Fordítsd oda a másik orcád is! (Morcos Misszionáriusok, Don't Turn The Other Cheek). Hill és Spencer ezúttal nem papokat védenek meg, hanem ők maguk a papok, akik az ültetvények sötét bőrű lakosságát óvják meg gonosz gazdáiktól és a katolikus egyházon belüli kizsákmányolóktól. Miután - szó szerint és átvitt értelemben - súlyos csapásokat mérnek a rosszakra (köztük Robert Loggiára), beveszik magukat az őserdőbe, új egyházat alapítanak és a film egyszercsak véget ér. A poénok, helyzetek, jelenetek, verekedések jelentős része ismerős más filmekből, viszont a szűken vett történet antiklerikális mondanivalójú (több jelenet is azt sugallja, hogy "a papok csak tömik magukat, miközben a rabszolgák szenvednek") és a rendező néha mintha teljes komolysággal próbálna foglalkozni a bennszülöttek kizsákmányolásának kérdésével. A film mindezzel együtt jól sikerült alkotás.

Az Én a vízilovakkal vagyokot jegyző Italo Zingarelli az Ördög jobb és bal keze-filmek producere volt, ez az egyetlen jelentős rendezése. Az egyik legszórakoztatóbb TH&BS film Afrikában játszódik és az E. B. Clucher által már kitaposott utat járja. Hőseink itt unokatestvérek, akik újfent a kizsákmányoló fehér emberek ellen küzdenek - szerencsére azért ezúttal kevesebb emelkedettséggel. Ellenfelük a magyar származású bokszoló, Joe Bugner, aki meglepőn ügyes a szerepében (még két önálló Spencer-filmben játszott, mindkettőben emlékezetesen). Hőseink múltjáról ismét alig tudunk meg valamit, és a film végén megint nem lehetünk teljesen biztosak a jövőjükben.

Szintén a sikerültebb filmek közé tartozik egyik legtipikusabb közös produkció, a Különben dühbe jövünk. Marcello Fondato (aki szokás szerint kacskaringós szakmai pályát járt be Mario Bava horrorjainak forgatókönyvétől a vígjátékokig) egyszerű, de ügyes történetet kreált a buggy-juk tönkretétele miatt vértelen bosszút álló autóversenyzőkről, amely nem mentes a tényleg megindító mozzanatoktól sem (ilyen Bud Spencer idős pártfogoltjának megverése). A "rosszak" ezúttal sem akárkik: John Sharp és Donald Pleasence (R. I. P.) két kiváló angol karakterszínész, utóbbi válogatott klasszikusokban (A nagy szökés, Halloween, Menekülés New Yorkból stb.) és seregnyi fércmunkában egyaránt szerepelt - hol zseniálisan, hol hihetetlenül ripacskodva.

A filmes szakmákon belüli átjárhatóság lehetővé teszi, hogy szinte bárki bármi lehet egy film alkotófolyamatában, és az új szerep akár hosszú távon is ráragadhat. Híres rendezők lettek már némafilm-inzertek szerzőiből, forgatókönyvírókból, vágókból, operatőrökből, producerekből - és természetesen filmszínészekből. Terence Hill a saját főszereplésével készült Don Camillo-val váltott a kamera mögé, amelyet a Lucky Luke (film és tévésorozat) és a Bud Spencer-el közös Bunyó karácsonyig követett. Az, hogy Hill rendezőként sem tehetségtelen, leginkább első filmjén, a Don Camillo-n érződik, a Bunyó Karácsonyig viszont sajnos elég halovány lett, és szinte belefullad a giccsbe.

A színészek itt már kicsit öregek és lassúak, az emlékezetes poénokból kevés van (hiába, az állandó írók is meghaltak vagy eltűntek az idők folyamán), a történet semmi különös, és a teljesen felesleges mellékszereplők is lehúzzák a filmet. A legrosszabb mégis a jelenetek nyálas hangulata: érződik, hogy egyértelműen az 5-11 éves gyerekeket célozták meg célközönségként. Túl kedves, túl aranyos, túl szeretetreméltó - viszont nem elég vicces, és hangulatában, történetében nem sok köze van a Terence Hill - Bud Spencer életmű többi darabjához.

A közös életmű "kakukktojása" (a Hannibál mellett) Terence Hill Fekete kalóz (Kalózok háborúja, Kalózok kincse, Blackie, a kalóz, Black Pirate) című filmje, amelyben Bud Spencernek csak egy rövid mellékszerep, szinte cameo jut. Maga a film vontatott, nem túl érdekes kalóztörténet, hígított romantikával és kalanddal, viszont kevés poénnal. Gyűjtőknek és rajongóknak azért kötelező.

III.

A "folytatás" kategóriájának nem sok értelme van a Bud Spencer - Terence Hill univerzumban. Történeteik jellegéből következően csaknem bármelyik film lehet bármelyik folytatása, ahogy akár teljesen független alkotásként is felfogható szinte mindegyik. A dolog - leginkább a forgalmazóknak köszönhetően - ennél azért persze egy kicsivel bonyolultabb.

Olyan, egyértelműen összefüggő és név szerint is azonos személyeket mozgató történetekből, mint az Ördög jobb és bal keze két része, illetve a Cat Stevens - Hutch Bessy filmek, nincsen több az életműben. Nincsen más példa olyan, az "univerzumból" egyértelműen kilógó filmre sem, mint amilyen a Fordítsd oda a másik orcádat is!, amely a múlt században játszódik a gyarmatokon, ezért nehezen kapcsolható akár a XX. században játszódó vígjátékokhoz, akár a XIX. századi westerntörténetekhez.

A nemzetközi forgalmazás és a filmkészítés útvesztőinek köszönhetően azonban a filmek között kimondatlanul, de nyilvánvalóan létező, illetve mondvacsinált kapcsolatok egyaránt születtek. Így a Szuperzsaruk a Bűnvadászok nem hivatalos folytatása, ahogyan a Bunyó karácsonyig is leginkább homályos jogi okokból nem az Ördög jobb és bal keze III. (ami azért is érdekes, mert ilyen film létezik, E. B. Clucher forgatta le immár régi barátai nélkül Trinity és Bambino fiainak kalandjait).

A német és amerikai forgalmazóknál megjelenő "Trinity", "Platfuss", "Piedone", "Vier fäuste" stb. neveket illetve szókapcsolatot tartalmazó filmcímek valójában csak a szerepeket játszó színészek azonosságára koncentrálnak, nem pedig maguknak a szerepeknek az azonosságára. Azért, mert az amerikai forgalmazó Terence Hill Ördög jobb és bal keze-beli szerepének nevét belefoglalta mondjuk az Ace High egy címvariánsába, Cat Stevens-ből még nem lesz Trinity. Ennek célja nyilvánvalóan felhívó jellegű, hogy a törzsközönség (a gyerekek és a nevetni/nosztalgiázni szerető felnőttek) egyből tudják a cím alapján, kedvencük filmjéről van szó. (És egyben súlyos becsapás is, hiszen még a Hannibalnak is készült olyan plakátja, melyen a tényleges főszereplő Victor Mature-t szinte elnyomja a Spencer-Hill párost azok '70-es évekbeli megjelenésében ábrázoló rajz.)

Persze, nem kell egészen Németországig vagy Amerikába mennünk, ha hasonlót akarunk találni: ez a megoldás a magyar forgalmazóknál is régóta ismert fogás. Elég csak a páros Magyarországon talán legnépszerűbb két filmjére gondolnunk, a Különben dühbe jövünkre és "folytatására", az És megint dühbe jövünkre. Az előbbi film Olaszországban (vagy Spanyolországban) játszódik, és két olasz barát/rivális szervezett bűnözők elleni harcát meséli el, amelyet a kocsijuk ("kis piros autó, sárga tetővel") megszerzéséért folytatnak. Utóbbi szintén a maffia elleni harcról szól, csakhogy a páros amerikai (igaz, részben olasz származású) testvérpárt játszik, a történet helyszíne pedig Florida.

Ha csak a színészek által játszott karakterek azonosságából indulunk ki, gyakorlatilag mindegyik azonos korszakban játszódó filmjük folytatása lehetne egy másiknak. Akár más nagy komikusoknál, náluk sem a szerep, csak a környezet változik. Kicsit hasonló ez sok tévésorozathoz: azonos szereplők minden héten teljesen eltérő kalandokba keverednek, ám ezek az epizódok egymástól szinte teljesen függetlenek, a szereplők személyiségének fejlődése (változása) ennek megfelelően minimális (gondoljunk a sitcomokra és rendőrsorozatokra, vagy akár a Jóbarátokra, ahol egy idő után ugyan törekedtek a történet folyamatos bonyolítására, de az írók még arról sem tudtak gondoskodni, hogy a szereplők megismerkedését és múltját következetesen bemutassák).

Mint Chaplin, aki mindig a Csavargó volt, és egyik kalandja sem hagyott rajta maradandó nyomot, a következőben ugyanúgy folytatta az útját, ahogyan az előzőben. Vagy Louis de Funes, aki minden szerepében a Csendőr volt, csak néha nem a csendőrségen dolgozott. Vagy Pierre Richard, a magas szőke férfi; Toto, Fernandel, Belmondo (mint kalandor), Delon (mint zsaru), Chevy Chase stb.

A Zseni és a Senki

Míg Louis de Funes, Pierre Richard vagy Jean-Paul Belmondo nemcsak komikusként számítanak elismert művésznek, hanem színészként is, addig Bud Spencer és Terence Hill már komikusi képességeik alapján is vitatottak, pontosabban: alulértékeltek, elfeledettek, elutasítottak. Pedig elődeik, Stan és Pan (azaz Stan és Oli, Laurel és Hardy, Dick és Doof, Stanley és Oliver stb.) klasszikusokká váltak, igaz, filmjeikben az erőszak nem (csak) verekedésben merült ki, és nem lettek olyan hamar szinte kizárólag a gyermekszórakoztatás eszközei. Filmjeik kommersz jellege ellenére Bud Spencer és Terence Hill távolról sem nevezhető tehetségtelen előadónak. Díjak és jelentős kritikai elismerések nélkül is bizonyítja ezt számos közös és külön készített filmjük.

Terence Hill szólóban előadott legnagyobb fegyverténye minden bizonnyal a Sergio Leone által több minőségben is jegyzett Nevem Senki. Főszerep, méghozzá Henry Fonda oldalán, aki nem akadályozza fiatalabb pályatársát az érvényesülésben, sőt: diszkréten, szinte a háttérből képes úgy jelen lenni az egész filmben, hogy nem halványítja el, hanem éppenhogy kiegészíti Hill alakítását.

Maga az alakítás látszólag ugyanolyan súlytalan, mint Terence Hill teljes komikusi pályáján. Az ügyesen megírt, humoros jelenetek mögött azonban sokkal több van és ez nem utolsósorban Leone érdeme. Bár a stáblista Tonino Valerii-t jelöli rendezőként, valójában ez Sergio Leone filmje. [UPDATE: Vagy nem.]

Hivatalosan "mindössze" íróként és producerként ("Sergio Leone presents") közreműködött e film elkészülésében, valójában azonban a Volt egyszer egy Amerika rendezője sokkal jobban rátelepedett saját filmötleteire. Utolsó előtti filmje, az Egy marék dinamit forgatásának történetéből kiderül, Leone nehezen szabadult meg a gondolattól, hogy ne saját víziói jelenjenek meg az általa pártfogolt rendezők produkcióiban.

Az Egy marék dinamit eredetileg ugyanolyan filmként indult, mint a Nevem Senki: a nagynevű rendező saját produkcióban egyik korábbi asszisztense, vagy egy másik nagynevű rendező irányítása mellett valósítja meg egy filmötletét. Ami miatt ez az Egy marék dinamit esetében zátonyra futott, az Leone erőszakossága és a főszereplő Rod Steiger makacssága volt. Előbbi nem tudta rávenni sem az egyébként esküdt ellenség Sam Peckinpah-t, sem a vonakodó Peter Bogdanovich-ot a rendezésre, mivel egyikőjük sem kért abból, hogy a producer részletes utasításai alapján készítse el a filmet. Steiger pedig ragaszkodott egy neves rendező jelenlétéhez, amivel megfúrta a Leone kedvenc jelöltjét, Giancarlo Santit (aki Tonino Valerii-hez hasonlóan korábban Leone asszisztense volt).

A Nevem Senkiben ugyan a kamera mögött jobbára Tonino Valerii állt, ám ő Leone részletes utasításai alapján rendezte a filmet, sőt, végül maga a mester is dirigált - a második stáb irányítása mellett - legalább két jelenetet a végleges változatba. A stáb kipróbált profikból állt, gyakorlatilag minden fontosabb pozícióban Leone kései filmjeinek állandó stábtagjaival (Ennio Morricone, Guiseppe Ruzzolini, Carlo Simi stb.).

A végeredmény pedig olyan, mint a Clucher-féle westernprodukciók és Leone filmjeinek szerencsés kombinációja. Szépen fényképezett, jól megírt film, amelyben komoly hangulatú lövöldözések váltakoznak abszurd ötletekre épülő humoros jelenetekkel. Henry Fonda révén valahol Leone idolja, John Ford is ott lebeg a filmben, míg Hill a Trinityként kialakított játékstílust tökéletesíti tovább.

A forgatókönyv alapja gyakorlatilag egy szóvicc: az angol változatban szereplő "Nobody was faster" kifejezés ihlette meg Leonét az alapötlet megírásakor. Ez a mondat szó szerint fordítva azt jelenti, "Senki gyorsabb volt", de az értelme: "Senki sem volt gyorsabb nála". Ebből kiindulva Leone két figurát alkotott meg: a régi westernmítoszt képviselő Jack Beauregard alakját és a fiatalabb generációt képviselő, parodisztikus Nobody-t, azaz Senki-t. Az ötlet egyszerű: ha Nobody öli meg az öregedő pisztolyhőst, az emléktáblán ez fog állni: "Nobody was faster", vagyis ugyanabban a mondatban igaz lesz a következő két kijelentés: "Senki [a Terence Hill alakította karakter] gyorsabb volt nála" illetve "Senki sem volt gyorsabb nála".

Ahogy a fordításokból is látható, a magyar nyelv nem igazán alkalmas ennek a szóviccnek a tökéletes visszaadására, így a magyar szinkron értelmetlenné tenné az egész filmet, ha egyébként az ügyes forgatókönyvnek, rendezésnek és a maximumot hozó színészeknek köszönhetően nem lenne egyébként is élvezetes. A megfelelő magyar inzert a táblán szereplő szöveg alá talán ez lehetett volna: "Senki gyorsabb nála." (az eredeti mondat kétértelműségét a magyarban csak egy ilyen régies/költői megoldással lehet feloldani).

Leone és Hill következő együttműködése még annyira sem jelenik meg a stáblistán, mint a Nevem Senki esetén. Az Egy zseni, két haver, egy balek a korábbi film kvázi-folytatása. Leone neve sem producerként, sem ötletadóként nem tűnik fel, részvételére semmi sem utal, ennek ellenére ennél a filmnél is jelen volt a háttérben, mint rendező (minimum egy jelenetben), producer és alkotótárs.

A történet ugyan nem konkrétan a Nevem Senki folytatása és a főszereplőnek is más a neve (feltéve persze, hogy akár a "Senki"-t, akár a "Joe Thanks"-t rendes névnek tekintjük), az Egy zseni, két haver, egy balek túl szorosan kapcsolódik a korábbi filmhez annál, hogy két tökéletesen független alkotásnak tekintsük őket. Ez a kapcsolat megmutatkozik egyrészt a stábban is: igaz, a rendező a saját jogán is neves Damiano Damiani lett Tonino Valerii helyett, de a többi poszton nem történt változás (beleértve a forgatókönyvírókat és a színészek egy részét is). Henry Fonda helyett az amerikai filmipart ezúttal a kevésbé ismert Patrick MacGoohan képviselte, és a Pár dollárral többért után ismét Leone-produkcióban játszott Klaus Kinski.

A két alkotás rokonsága mellett szól továbbá a film képi világa, az ötletek nagy része és Terence Hill karaktere is, valamint a Klaus Kinski által játszott Foster doki azon kétértelmű megjegyzése, melyben Joe Thanks-t "senki"-ként aposztrofálja és ezzel a megnevezett mélységesen egyetért.

Talán Leone visszafogottabb jelenléte, talán a folytatásfilmek prosti jellege (copyright by William Goldman), talán a rendőrfilmekkel népszerűvé lett Damiani westernhez szokatlan közelítése miatt, de az Egy zseni, két haver, egy balek nem lett sem olyan sikeres, sem olyan jelentős, sem olyan jó, mint elődje volt. A Leone filmjeire jellemző lassú, szemlélődő stílus helyett Damiani már-már vontatottan tálalja a túlbonyolított, lassan bemelegedő, felesleges mellékszereplők miatt tovább nyúló cselekményt.

A végeredményre így könnyebb azt mondani, hogy "kedves", "szórakoztató" vagy "szerethető", mint azt, hogy "jó".

Serpico az óvodában

Talán túlzásnak hat Sidney Lumet filmjét idézni Bud Spencer legismertebb szóló-sorozatával összefüggésben, hiszen a Piedone I-IV. történetei nem megtörtént eseményeken alapulnak és nem is egy hajthatatlansága/becsületessége miatt halálközelbe, valamint korai nyugdíjba kerülő rendőr történetét mesélik el, jellegük és jelentőségük is nagyon eltérő. Egy szempont azonban indokolja a fenti címet: a főszereplő személyiségének változása az első rész után majdnem olyan furcsa, mintha az Al Pacino által alakított Serpico vicces óvóbácsiként térne vissza a Serpico 2 -ben.

Ha a Serpico nem is, a Damiano Damiani kapcsán már megemlített olasz rendőr- és maffiafilmek már annál könnyebben eszünkbe juthatnak a Piedone, a zsaru megtekintése során. A nápolyi utca szürkesége, a téma viszonylag komoly megközelítése, Bud Spencer már-már drámai és hiteles alakítása, a forgatókönyv inkább krimibe, mint vígjátékba hajló bonyolítása és a finom társadalomrajz furcsa módon közelebb áll Elio Petri és Francesco Rosi alkotásaihoz, mint az E. B. Clucher-féle parodisztikus slapstickhez.

Persze, azzal sem vádolhatjuk Steno filmjét, hogy komplex dráma vagy művészfilm lenne. A rendező (akinek Mándy Iván a Régi idők mozija című könyvét ajánlotta) tehetséges szórakoztatófilmes, szakmája mestere volt. Nem okozott neki különösebb problémát a sorozat második részében, Piedone Hong-Kong-i utazása kapcsán a később Bujtor István által is lenyúlt "poénok + egzotikus helyszín + nyomozás + gyerek" receptre váltani. A változás nem olyan feltűnő mind a négy rész ismeretében, de az első rész mindenképpen kilóg a sorból.

A sorozat állandó üzenete nem nevezhető túl bonyolultnak vagy leleményesnek: "a drog rossz". Ezt a gondolatot egészíti ki a környezetéhez jól, főnökeihez (és a hülyeséghez) rosszul alkalmazkodó, ironikus, intelligens, határozott rendőrfelügyelő alakja, aki részben a korábban ismert, humorosabb jellegű Bud Spencer szerepekből, részben az öntörvényű, igazságkereső, monomániás rendőrökből (alaptípus: Clint Eastwood mint "Piszkos" Harry Calahan Don Siegel kiváló filmjében) lett összegyúrva.

Az első részben Rizzo felügyelő, azaz Piedone alakja szűkebb pátriájában, Nápolyban nyomoz a gyerekeket veszélyeztető kábítószer és az azt terítő gengszterek után. A megszokotthoz képest azonban sokkal kevesebb poénnal találkozunk. Feltűnik ugyan a második részben is visszatérő, sokgyermekes zsebtolvaj, az állandó mellékszereplő Caputo brigadéros és számos jelenet kifejezetten humoros, de az összképet kicsit komorabbá teszi néhány dolog. Ilyen többek között egy szimpatikus (és testi hibás, azaz a nézőből akaratlanul is szimpátiát kiváltó) mellékszereplő halála, a zordan cigarettázó Bud Spencer látványa, az erőszak néha teljesen direkt ábrázolása, a kulcsbűnöző csonka keze (újabb testi hiba), a nápolyi utcák rideg fényképezése, a korrupció témája, a fiatalkorúak "beetetése" és drogfogyasztása, a realista hangvétel stb.

Bud Spencer ugyan vicces néha, a többnyire vérmentes verekedések se maradnak el, de ha ezektől, és a folytatások sokkal oldottabb hangulatától eltekintünk, a Piedone, a zsaru inkább tűnik komoly rendőrfilmnek, mint a Bumburnyák rendőrnek áll-sorozat első darabjának.

Bud Spencer szólópályafutásának másik önálló mesterműve olyan, mintha a Nevem Senkire akart volna válaszolni a saját eszközeivel. Az Aranyeső Yuccában nem Sergio Leone keze alatt készült, de legalább egy fontos munkatársa részt vett a film elkészítésében, Sergio Donati. Ez az elismert forgatókönyvíró-mester pályafutása során számos fontos olasz (és nem olasz) film szkriptjének megírásában vett részt, többek között ő írta Leone A jó, a rossz és a csúf, Volt egyszer egy Vadnyugat és Egy marék dinamit című filmjeit más westernek, valamint thrillerek, vígjátékok, regények, drámák stb. mellett.

A rendező az európai koprodukciók elismert kismestere, a biztos kezű Michele Lupo, aki Bud Spencer legfontosabb szólófilmjeinek társalkotója lett Steno mellett. Az Aranyeső Yuccában kiváló terepet biztosít Bud Spencernek, hogy magas színvonalon komédiázhasson: Lupo úgy rendezi meg a külön-külön is élvezetes jeleneteket, hogy a moziszékből egy teljes film élményével állunk fel, nem pedig egy jobb-rosszabb részekre széteső alkotáséval. Ez természetesen Donati érdeme is, aki az innen-onnan lopott western-közhelyek helyett egy eredeti történetet épít fel tökéletes meseszövéssel.

A mellékszereplők között ismét feltűnik Joe Bugner, valamint a több Friedkin-filmből is ismerős Amidou (A félelem ára) és a kihagyhatatlan Riccardo Pizzutti (ő szinte mindegyik Bud Spencer-filmben megfordult kaszkadőrként, statisztaként, mellékszereplőként).

A Bud Spencer és/vagy Terence Hill filmekre jellemző egyik sajátosság (amely még talán a Charlie Chaplin-féle burleszk öröksége) az in medias res kezdés. Hőseink egyszercsak feltűnnek a semmiből, múltjukról nem tudunk semmit, a néző finom bevezetés helyett egy rázós/humoros helyzet közepén tér magához. Ebből következik a sajátos befejezés is: a hollywoodi filmek happy endje ugyan nem minden esetben következik be (pl. a Kincs ami nincs és a Mindent bele, fiúk! végén a főszereplők elveszítik a vagyont), de a végpoén kötelező.

Az Aranyeső Yuccában befejezése egy kiváló végpoént kombinál a westernfilmek állandó motívumával: a morcos üldözött egyszercsak üldöző lesz és megfélemlíti az egész mescalero törzset - egyben sajátosan ellovagol a naplementébe. Okos poén egy olyan előadótól, akiről a nagyközönség nem éppen intelligens viccekre asszociál.

IV.

Carlo Pedersoli, karakterszínész

A tévébohóc Bud Spencer alakításai közül a fentieken kívül ki kell még emelni azokat, amelyekben a megszokott szerepkörén túllépve, vagy éppen attól teljesen függetlenül, egészen más stílusú-műfajú filmben kapott szerepet.

Ilyen Carlo Lizzani Sötét Torinója (A maffia markában), mely egyébként nem tartozik a gondosan számon tartott filmkülönlegességek közé, de jelzi, hogy Spencer tehetségét azért a komolyabb témák iránt érdeklődő alkotók is méltányolták.

Emlékezetesebb Pasquale Festa Campanile (A lator rendezője, A Párduc egyik írója) filmje, A Zsoldoskatona, mely a szokásosnál tágabb lehetőségeket biztosított főszereplőjének a színészi játékra, ráadásul a rendező a történelmi komédia műfaját is kicsit komolyabban vette, mint azt várni lehetne.

Elsőre furcsának tűnhet, de mindenki Piedónéja relatíve szoros munkakapcsolatot alakított ki az akkor szintén pályája elején álló Dario Argentóval. Az Ezer pofon ajándékba (Oggi a me… domani a te!, Today It’s Me… Tomorrow It’s You!) viccesnek szánt magyar címe ellenére komoly spagetti-western, melyet az olasz giallo mestere írt, és melyben – Tonino Cervi mellett – társrendezői feladatokat is ellátott. Ismertebb második közös vállalkozásuk, az Ötszemélyes hadsereg (Un esercito di cinque uomini, Five men army), melyet részben a Volt egyszer egy Vadnyugat helyszínein forgattak, ráadásul amerikai rendezővel és főszereplővel (Don Taylor a Végső visszaszámlálást, az Ómen-sorozat és Majmok bolygója-sorozat 1-1 részét dirigálta, Peter Graves a Mission: Impossible tévésorozat és az Airplane egyik főszereplője volt). Argento ebben a filmben is íróként (pontosabban a Vad Banda átírójaként) és társrendezőként közreműködött.

Harmadik közös filmjükön már Argento neve is megjelenik a stáblistán rendezőként, és a műfaj is közelebb áll hozzá: ez a Four Flies on Grey Velvet (4 mosche di velluto grigio), mely Argento korai thrillerjei („állat-trilógia”) közül talán a legkevésbé népszerű.

A világszinten művészként legmagasabban jegyzett rendező, akinek a filmjében Bud játszott azonban minden bizonnyal Ermanno Olmi, akinek A facipő fája c. alkotása 1978-ban a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjban részesült. A rendező 2003-as Dal a bordélyházból (Paravánok mögött dalolva, Cantando dietro i paraventi) című filmje a színészi elismerést illetően egyfajta kései elégtétel lehet Spencernek, akit az Oscar-közeli rendezők meglehetősen elhanyagoltak pályája során. A hivatalos elismerés is későn köszöntött be életébe egy „legjobb mellékszereplő”-jelöléssel egy rangos olasz filmdíjra.

A hagyományosabb Spencer-filmek közé tartozik ugyan, de mindenképpen érdemes még megemlíteni az Akit Buldózernek hívtakot is (Michele Lupo filmje), amely Spencer önállóan készített közönségfilmjei közül az egyik legnívósabb, emlékezetes színészi alakítással, és részben komolyan vehető „nevelő” szándékkal.

Mario Girotti, olasz származású amerikai filmsztár

Terence Hill barátjával ellentétben nem sportolói pályafutás után, véletlenszerűen, idősebb korában került a filmezés közelébe, hanem egészen fiatalon, gyerekszínészként. 19 éves korára már együtt dolgozott Dino Risivel és Vittorio de Sicával (két-két filmben), valamint szerepelt Georg Wilhelm Pabst és Mauro Bolognini egy-egy filmjében.

A kisebb szerepeket nagyobb szerepek követték jelentéktelen filmekben, majd egy fontos mellékszerep Luchino Visconto A párducában, 1963-ban. Ezután Hill átváltott a jövedelmezőbb, Harald Reinl és Karl May nevével fémjelzett eurowesternekre, melyekben rendszeres és kedvelt szereplő lett. A különböző Sure-, Shatter-, és egyéb -handek után főszereplője lett néhány spagetti-westernnek, és ezzel gyakorlatilag ki is kötöttünk a Spencerrel alakított párosnál, mely mindkettejük számára meghozta a nagy áttörést.

Hill önálló szerepei közül (a Sergio Leone szárnyai alatt készülteken kívül) a Don Camillo és a könnyedebb hangvételű Vigyázat, Vadnyugat!, A keményfejű, illetve Szuperzsaru filmek emelhetők ki.

Mindenki álomgyára Hollywood

Sajnos minden Európában elért siker és értékelhető színészi teljesítmény kevés volt ahhoz, hogy a páros (akár együtt, akár külön) befusson Amerikában. A fizikai adottságok és a nyelvérzék inkább vékonyabb barátunknak kedveztek, aki ennek megfelelően többször megpróbálkozott az amerikai piac meghódításával.

Annak ellenére ugyanis, hogy közös filmjeik nagy része az Egyesült Államokban játszódik (leginkább a Vadnyugaton és Floridában), ezek az alkotások nem találtak széles körű terjesztésre az Újhazában. Az Ördög jobb és bal keze első és második része méltán népszerű lett ott is (bár az amerikai kritikusok nem tekintik őket klasszikusnak), és ennek köszönhetően a videótékák polcaira felkerült néhány korábbi western és későbbi krimi-vígjáték, a páros ismertsége és népszerűsége azonban még messze nem olyan jelentős, mint Európában. (Bár nekem egyszer szerencsém volt látni egy hipergagyi vígjátéksorozat azon részét, amelyben a nyálasképű kiscsávó [mindegyik ilyen sitcom-ban van 1-2 ilyen] „Piedonéval” akart találkozni, ami végül nem jött össze, csak a kövér nagybátyja helyettesítette neki Budunkat álszakállal, amitől persze a gyerek kiakadt. Hát igen, vannak, akiket nehéz pótolni. UPDATE: azóta rájöttem, Spencer "szerepeltetése" kizárólag a fordítóknak köszönhető, az ominózus epizódban eredetileg az itthon kevésbé ismert Jackie Gleason volt a fiúcska rajongásának tárgya.)

Hill két komolyabb alkotásban szerepelve próbálkozott az amerikai piac meghódításával: ezek a Menni vagy meghalni című légiós megaprodukció, illetve a Mr. Milliárd című vígjáték. Sajnálatos módon egyik film sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem véletlenül.

A Menni vagy meghalniban ugyan sztárok tömege szerepel (Gene Hackman, Catherine Deneuve, Ian Holm, Max von Sydow), a producerek között megtaláljuk még Jerry Bruckheimert is, a stáb tagjai pedig egytől egyig kiváló szakemberek (Maurica Jarre, John Alcott, David Zelag Goodman), ám maga a végeredmény nem túl emlékezetes. A légiós film egyébként sem bizonyult az idők folyamán különösebben sikeres műfajnak, ráadásul Dick Richards nem különösebben jó rendező (mi lett volna a Cápából és az Aranyoskámból, ha mégis ő rendezi őket?!), és a forgatókönyv sem különösebben érdekes vagy összeszedett.

Gene Hackman hosszú pályája során nem sokszor játszott rosszul, erre itt sem kerül sor (kár, hogy válogatás nélkül szinte mindent elvállal), Ian Holm kicsit szokatlan arab vezérként, de ezzel sincs baj, Deneuve szép, Max von Sydow keveset van a vásznon, Terence Hill pedig kifejezetten jó egy testhezálló szerepben. A szerep egyébként komoly, az alakítás emlékezetes. Egy nem túl erős lábakon álló történetet azonban ennyivel nem lehet megmenteni, úgyhogy ez a film szépen el is tűnt a süllyesztőben.

Sokkal inkább tűnik hazai terepnek Hill másik amerikai produkcióban készült filmje, a Mr. Milliárd. A sztárparádé kicsit szerényebb, a főbb szerepeket kisebb sztárok (Valerie Perrine, Jackie Gleason) és ismerős „déli arcok” (Slim Pickens, William Redfield, Dick Miller, R. G. Armstrong) alakítják. A történet erősebben amerikai ihletésű, mint Hill bármelyik filmje (egy milliárdos örökség átvételének nehézségei road movie-ba oltva – ld. még It’s A Mad Mad Mad Mad World, Flúgos Futam-rajzfilmek, Smokey és a Bandita-hangulat stb.). Jonathan Kaplan rendező Scorsese tanítványa volt, Roger Corman mellett tanulta a szakmát, rendezett színésznőt Oscar-díjas szerepben (Jodie Foster – A vádlottak), fűződnek a nevéhez sikeres, ismert filmek, ám minden érdeme és tehetsége ellenére megmaradt B-kategóriás játékosnak. A legfőbb gond egyébként nem a rendezéssel van, hanem – szokás szerint – a forgatókönyvvel.

Terence Hill ugyanis legalább annyira verbális, mint fizikai színész: kaszkadőrmutatványok és grimaszok mellett bőven képes párbeszédeket, monológokat hitelesen, jól előadni. Spencerrel közös munkáiban röpködnek a oneliner-ek, érett filmjeiben egyike a legbeszédesebb western-színészeknek (Senkiként Fondához képest legalább rádiós műsorvezetőnek tűnik), még a Menni vagy meghalniban is lehetősége van ékes dialógusokat előadni, ám Kaplanék nem bíztak hősünk angoljában. Ennek megfelelően a Mr. Milliárdban a főszereplő alig szólal meg, akkor is főleg olaszul.

És ha ez nem lenne elég, a közhelyszerű történet nem ad neki lehetőséget a tényleges kibontakozásra. Ezért lett a film a maga idejében is kudarc, és ezért nem említi szinte soha senki a kedvenc Hill-filmjei között.

Elődök, utódok, másolatok

Bud Spencer és Terence Hill filmjeinek humora nem egyedi: modern Stan és Panként lettek népszerűek, a duóban előadott vígjáték messze nem az ő találmányuk. ők a fizikai és jellembeli különbségekre alapozott humor kiemelkedő képviselői, akik elsősorban abba visznek eredetiséget ahogyan előadják a vicceiket, nem pedig abba amit mondanak/csinálnak. Ebben is hasonlítanak a nagy elődökre: Stan és Pan állandó poénjait (pl. megnézem az órám, ezért kiömlik a kezemben tartott pohár tartalma) is a színészek tehetsége, karizmája tette ellenállhatatlanná, nem pedig az utánozhatatlan ötletesség.

Spencer és Hill jobb filmjeikben tehetséges írókkal dolgoztak, akik tudták, hogy a történet bonyolítását nem kell túlzásba vinni, elegendő megfelelő helyzeteket és szövegeket biztosítani a sztároknak, a többiről majd ők gondoskodnak. Ebből következik viszont az is, hogy a páros sikereit irigylő filmesek nem tudták hasonló színvonalon megismételni a receptet: Ferdinando Baldi (a nagy sikerek lemásolására specializálódó olasz filmesek egyike) például két filmet is készített, amely egy Bud Spencerre nagyon emlékeztető szereplő (az egyébként kiváló Paul L. Smith) és egy Terence Hillre megszólalásig hasonlító figura (Antonio Cantafora, avagy Michael Coby) erősen az Ördög jobb és bal kezére hajazó helyzetekbe keveredtek. A végeredmény megtévesztő (boldogult ifjúkoromban telefonon hívtak fel a haverok, hogy megy valamelyik német adón az egyik ilyen Carambola-film, nem tudva, hogy ez csak másolat) és érdekes, néha egészen kellemes, de nem igazán emlékezetes. (Paul L. Smith és Michael Coby még egy hasonló filmben tűntek fel, ez az 1975-ös We Are No Angels, amely a Spencer-Hill kópiákat egy autóversenybe helyezi.) UPDATE: És még két másikban.

Persze nekünk Caramboláéknál jóval érdekesebb Ötvös Csöpi, mindannyiunk balatoni Piedonéje. Mivel a Bujtor-életmű ezen fejezete külön vizsgálat tárgya lehetne, itt nem megyek bele a kis magyar spencerizmus elemzésébe, legyen elég annyi, hogy Rizzo felügyelő kelet-európai változata a maga módján nagyon élvezetes és szórakoztató volt, bár a leginkább gyermekek számára készült Pideone-filmek receptjét a nagymellű (és egyre meztelenebb) nők szerepeltetésével kiegészíteni némiképp vitatható döntésnek tűnik. (Jó az egyébként, csak más filmben kéne ellőni.)

Fine

Ahogy Steve Martin kérdezi egy Monty Python összeállítás végén: „Hol lehetnek ők most?…”

A válasz ezúttal nem a kevésbé költői „Hát itt ebben a szekrényben”, bár az igazság nem jár messze ettől sem. Bud és Terence nem szekrényben laknak ugyan (sőt, kifejezetten jó körülmények között élnek, tekintve, hogy mindketten meglehetősen gazdagok), más szempontból mégis oda költöztek, ráadásul hosszú távra: nagyjából a nyolcvanas évek közepe óta alig jelentkeznek mozifilmmel, a tévében (ld. „szekrény”) viszont meglepően aktívak mind a ketten.

Bud Spencer először A professzor című sorozattal, majd az Extralarge-dzsal és az Őrangyalokkal jelentkezett. Ezek a sorozatok sajnos nem túl élvezetesek, előbbi a Piedone-sorozatot akarta átülteni a képernyőre (azonos rendező és zene), utóbbi kettő pedig a párosban előadott komédiát kedvelőket célozta meg, de sajnos mind Michael Winslow (a hangutánzó a Rendőrakadémiából?!), mind Philip Michael Thomas (Tubbs a Miami Vice-ból???!!!) legfeljebb gyenge pótlékai Terence Hillnek.

Ezeken kívül Bud tévéfilmekben és néhány elfelejtett mozifilmben játszott, főleg kisebb szerepeket. Legkomolyabb színészi megnyilvánulása a 90-es évek során a már tárgyalt Bunyó karácsonyigban volt látható.

Terence Hill nagyjából hasonló utat járt be: mellékszerepeket ugyan nem vállalt, de az utóbbi 20 év neki is többnyire a Lucky Luke és a Don Matteo jegyében telt. A közönség meghódítására tett mozis kísérletei közül az utolsó az ismét az amerikai piac felé kacsintgató Én vagyok a fegyver (Cyberflic, Virtual Weapon) volt, mely az elviselhetőség határait feszegeti. Egyesek szerint azóta tudatosan nem is engedik mozifilm közelébe.

A Bud Spencer – Terence Hill páros közös projectjeirõl rendre felbukkannak újabb, általában kacsának bizonyuló hírek. A rajongók biztosan sikerre vinnék a filmet, de Clucher, Corbucci, Lupo és Leone már halottak, Hill pedig nem egy született direktor, ráadásul a sztárok öregek, így lenne miért aggódni. Ha az újabb film nem valósul meg, akkor is marad éppen elég régi, amit bármikor újra lehet nézni.

És akik ezt az írást végigolvasták, talán sejtik már, hogy a tévében és újságokban gyakran pofonosztó bohócnak lefokozott Carlo Pedersoli és Mario Girotti nem tehetségtelen ripacsok, hanem zseniális komikusok voltak, akik akár komoly filmekben, komoly rendezők mellett is megállták a helyüket, ha volt rá lehetőségük. Mert ezt valahogy mindenki elfelejti.