Izgalmas új rovatunkkal a nagyon (nagyon-nagyon) unatkozó nethasználók tömegeit kívánjuk megszólítani. A koncepció egyszerű: jópár cikket elkezdtem az évek során, amit nem fejeztem be, vagy ha be is fejeztem, valamiért nem publikáltam. Na ezek lesznek itten közzétéve, méghozzá – jobbára – eredeti formájukban, azaz amit 10 éve nem fejeztem be, most már félkész állapotban marad.

„No de miért érdekesek ezek bárkinek is, Orosdy úr?” – merülhet fel a kérdés. S valóban! Ezek az írások rohadtul nem érdekesek, lássuk be. De a neten sok minden elfér, a blogok nagy része eleve rohadtul érdektelen, és tulajdonképpen ezek a szövegek is megtalálhatják még a maguk közönségét. Miért ne? Ha ez a szobor, aminek még a fejét és a végtagjait is lespórolta a művész, Rilke-verset ihlethetett, akkor akár még az én torzóim is jók lehetnek néhány Parti Nagy-költeményre! (Vagy Mészárszékhy Búbánatos Rezső egy-egy szonettjére, de ebbe inkább bele se gondoljunk.)

SZÓVAL: fáradjanak a fegyverkamrába, a lőmester megmutatja a besült töltényeket!

Első töltényünk rögtön formát is bont, hiszen akár ki is lőhettem volna annak idején, lévén nem félkész, hanem komplett szöveg – éppen csak nincs semmi aktualitása, és (ma már) újszerű gondolatokra se nagyon bukkanhatunk benne. „Egy séta a vad oldalon”, avagy mindaz, ami 2004-ben még akár érdekes is lehetett a Gyilkos túra kapcsán. Olvassák el, ne habozzanak! Élvezzük együtt az ifjú szerző esetlen stílusát, kényszeres közléskényszerét és mainál is körülményesebb fogalmazásmódját!

E g y   s é t a   a   v a d   o l d a l o n

1. A rendező és életműve

John Boorman angol rendező szinte minden filmje érdekes lehet ember, környezet és kultúra viszonyainak vizsgálatakor. Életművében ugyanazok a témák bukkannak fel rendszeresen, s ezek általában az említett tényezőket ütköztetik egymással valamilyen műfaj keretén belül.

Második filmje, az Egyenesen címen is ismert A játéknak vége, azaz a Point Blank például a „betondzsungel” nagyváros és Alcatraz szögletes formáit, a civilizált, technikai környezetet felelteti meg a főszereplő monomániás bosszúvágyának. Ebben a filmben a börtönsziget, a felhőkarcolók, az utcák jelennek meg úgy, ahogy a későbbi filmekben (így a Gyilkos túrában is) a természeti környezet. (A film alapjául szolgáló regény újabb mozgóképes változatát Mel Gibson és Brian Helgeland rontotta el később Visszavágó címen.)

Point Blank

A Point Blank-et követően készített filmje, a Pokol a Csendes-óceánon már két ember, két ellenség harcát mutatja be a természetben, egy őserdővel borított szigeten a II. Világháború idején, ahol a főszereplők nem számíthatnak másra – legalábbis eleinte – csak saját magukra. Ebben a filmben már megjelenik a természetes környezet olyan érzékenységű bemutatása, amely sem korábban, sem azóta nem fordul elő gyakran a mainstream amerikai filmekben.

Boorman-nek ez a különleges képessége, hős és környezete kapcsolatának átélt bemutatása volt az, ami kiemelte következő, talán legfontosabb filmjét az akciófilmek-thrillerek átlagából. Ez a film a Gyilkos túra.

2. Kor, társak

A Gyilkos túra elkészítésének idején, a 70-es években számos sikeres amerikai film foglalkozott hasonló témával hasonló jellegű opusokban.

A szélsőségesen eltérő kultúrájú emberek-embercsoportok – vagy éppen a „civilizált” és „primitív” kultúrák – népszerű filmzsánerek keretein belül bemutatott összecsapása már korábban sem volt ismeretlen (gyakorlatilag a kalandfilmek és westernek szinte mindegyike erről szól valamilyen módon.). Ám az elemzett filmhez hasonlóan realista, „belső” (nem kívülről-felülről, hanem a résztvevő szemével vizsgáló), felkavaró hatású film nem sok készült 1972-ig, amikor Boorman bemutatta a Gyilkos túrát, és Wes Craven a téma „underground” változatát, Az utolsó ház balra című horrorfilmet.

Míg korábban (pl. az említett vadnyugati történetek esetében) a nézőpont szigorúan a „nagy fehér vadászé” volt, akinek joga volt bármilyen más kultúrát (pl. indiánok, afrikaiak) eltűntetni a Föld színéről, a 60-as évek végén az USAÁ-ban hosszabb ideje tartó társadalmi-politikai változások hatására a filmes nézőpont megváltozott.

Ennek a folyamatnak az egyik első jele a maga korában kifejezetten sokkoló, de még ma is hatásos Az élőhalottak éjszakája című film világsikere volt 1968-ban* (ez nem mellékesen beszédes évszám). E film sem előzmények nélküli persze, viszont az a cinikus és brutális világkép, amit horror formájában közvetített, egyedülálló volt a maga idején, feldúlta sok idősebb amerikai lelkét, és felkeltette a figyelmét sok kiábrándult fiatalnak.

Night of the Living Dead

Az élőhalottak éjszakája több szempontból is korszakalkotó volt: a messze legértelmesebb szereplőt egy fekete férfi alakította; nem szerepeltek benne sem sztárok, sem ismert színészek; a legfőbb helyszín egy lepusztult farm volt stb. A legsokkolóbbnak mégis az alapötlet tűnhetett: az opus a korábban csak „vudus dekorációként” ismert zombik, azaz élőhalottak támadásáról szólt, akik (amelyek?) nem törődnek semmivel és senkivel, csak lassan menetelnek egyetlen táplálékuk, az ember felé. A konkrét szüzsétől elvonatkoztatva azt is mondhatjuk, az ellentmondásos, haldokló emberi kultúrát saját múltja zabálja fel, ráadásul minden ok nélkül.

George A. Romero filmje mégsem illik a tárgyaltak közé, ugyanis a szinte dokumentumfilmes képi világ ellenére Az élőhalottak éjszakája vegytiszta horrorfilm, sci-fi elemekkel. A vásznon látható brutalitás tehát könnyebben elvonatkoztatható, hiszen egyértelműen „mesével” van dolgunk.

Az utolsó ház balra esetében ez már nem igaz. Ez a szintén realista, dokumentumfilm-jellegű alkotás már egyértelműen magáról az (élő) emberről szól, amely elpusztítja más kultúrába tartozó társait, de akár önmagát is, hiszen alaptermészete szerint erőszakos és ösztönös lény. Az utolsó ház balra a maga korában szintén nagy vihart kavaró, de sok jelentős kritikus (pl. Roger Ebert) által magasra taksált film volt, mely olyan közönnyel mutatta be az emberi faj gonosz oldalát, ami szélsőséges érzelmi reakciókat váltott ki a nézőkből.

Ez a film is horror, ám fantasztikus elemek nélkül, drámai éllel. Az eltérő kultúrákat a fiatalok (pszichopata „hippik”) és a lányukért bosszút álló szülők képviselik, vagyis a történet egyetemes, bármikor és bárhol megtörténhet. (Ez olyannyira igaz, hogy a sztori alapját Craven Ingmar Bergman Oscar-díjas Szűzforrás című filmjéből emelte át, amely maga is egy régi skandináv legendán alapult.)

1974-ben készült a széria következő jelentős darabja, a sikerrel feldolgozott A texasi láncfűrészes mészárlás (Tobe Hooper). A szerény költségvetés és a tudatos formaválasztás itt is dokumentarista jelleget eredményezett, amelyet az alkotók még meg is fejeltek azzal, hogy történetüket egy felfele futó inzertben valós esetnek állították be.

A tébolyult kannibál-család esete annyiban viszont mindenképpen eltér az előzményektől, hogy határozottan teret enged a humornak, pontosabban a szatírának: bár az első megtekintéskor talán fel sem tűnik, de a stopposokat vadászó perverz déliek története nem szűkölködik a duplafenekű poénokban, iróniában sem – a meglepően vérszegény, viszont nagyon hatásos horroron túl, persze.

A Gyilkos túra mellett a legjelentősebb ide kapcsolható mainstream amerikai (illetve részben angol) film a Szalmakutyák 1971-ből. A vidékiekkel összeakadó matematikus történetét a zseniális, de ellentmondásos direktor, Sam Peckinpah képes volt olyan erővel bemutatni, amely ma is díszére válna sok fiatal rendezőnek. Nem illeszkedik ugyan tökéletesen a sorba ez a munka, talán a jelentősége is kisebb a Gyilkos túráénál, de mindenképpen érdemes megemlíteni.

Straw Dogs

A felsorolt filmek kritikai és/vagy közönségsikere sokat tett a cenzúra enyhüléséért, és persze a másolók is megjelentek egy idő után. A számtalan értéktelen szemét mellett azonban készültek érdekes alkotások is. A horror területén Wes Craven készítette el a saját változatát Tobe Hooper kannibál-család témájára 1977-ben (A dombnak szeme van), készült feminista feminista olvasat is az évtized végén (I Spit on Your Grave), a sémát akciófilmbe pedig a Gyilkos túra alapötletéből merítő Peckinpah-tanítvány, Walter Hill ültette át A lápvidék harcosai (alias Keleti kényelem) című felemás, de szerethető filmjével (1981).**

A Gyilkos túra a felsoroltakhoz hasonlóan már bemutatásakor is ellentmondásos, mégis sikeres és inspiráló hatású film volt. A Szalmakutyákkal együtt ez a film tágította ki a hétköznapi emberekkel szemben és által jelen időben (tehát nem a régmúltban, mint pl. Peckinpah Vad bandája esetén) tanúsított erőszak bemutatásának lehetőségeit a hollywoodi stúdiófilmekben. Maga a téma pedig a fenti filmek által fejtette ki széleskörű hatását az underground és mainstream filmkészítők, illetve a nagyközönség körében egészen mostanáig. Ugyanis a főleg az Egyesült Államok elhagyatott vidékein, hátsó csalitosaiban játszódó backwoods (más néven hillbilly) horror köszöni, jól van, ahogy azt többek között a Halálos kitérő-filmek is bizonyítják.

3. Deliverance – Gyilkos túra

Mint a modern klasszikusok közé sorolt James Dickey-regény címe (deliverance: „megváltás”, „felszabadulás”, „meghozatal”) is jól jelzi, a film nem egy egyszerű „gyilkos túra”, azaz megerőltető vízi kaland története, hanem sokkal inkább utazás a főszereplők lelkeinek „elnyomott” részeire, az elpuhult civilizáció szembesítése saját gyökereivel, az ösztönök és az erőszak elnyomásának, illetve túlburjánzásának következményeiről szóló műalkotás.

A történet első harmada nem kínál sok horrorisztikus epizóddal, viszont nyomokban már jelzi a közelgő „borzalmakat”: a stáblista alatt hallható kedélyes beszélgetés, viccelődés után egy lepusztult déli, hegyi tanyára érkezünk, ahol autók rohadnak az út szélén; az emberek koszosak, modortalanok és barátságtalanok; a lakókon egyértelműen nyomokat hagyott az elszigetelt hegyi élet és a belterjes szexuális kapcsolatok. A bennszülöttek és a jómódú látogatók között a távolság minden szempontból óriási.

A kommunikációban a helyiekkel legtovább még a négytagú városi csapat legkedvesebb, zenész tagja jut, aki egy visszamaradottnak tűnő gyerekkel folytat élvezetes hangszer-csatát (Dueling banjos), de a férfi feléje nyújtott kezét már nem fogadja el az ifjú kolléga.

Miután útra kelnek a folyón kenuikkal, a történet ismét inkább idillinek tűnik, mint hátborzongatónak, bár az is egyértelműen kiderül, hogy a baráti kompánia sincs meg feszültségek nélkül. A szereposztás zseniális trükkjének köszönhetően a néző eleinte abban a hitben él, hogy a film abszolút főszereplője a jóképű, maszkulin Burt Reynolds lesz, aki otthon érzi magát a vadonban, egyszerre tűnik vadásznak és vadállatnak, értelmes és határozott.

Egy az egyben az ő ellenpontja a hangos, alacsony és pocakos Ned Beatty, aki nem túl rokonszenves már az első percekben sem. Nem ismeri ki magát a vadonban, sokat okoskodik, nagyszájú, viszont gyáva. Utalásokból tudjuk, Reynolds-al már akkor sem jöttek ki tökéletesen, amikor mindannyian a városban találkoztak egymással.

A csapat maradéka az általuk képviselt szélsőségekhez képest haloványak – legalábbis első látásra. A Ronny Cox által játszott figura kicsit naiv lélek, érzékeny, kompromisszumkész, ráadásul művész is, gitárt hoz magával a túrára, szeret énekelni és nevetni. A Jon Voight által alakított karakter Reynolds barátja, családos ember (mint szinte mindegyikük), hisz a „rendszerben” (ahogy egy beszélgetésben mondja), és nem képes élőlényre nyilazni még tiszta lövés esetén sem.

Reynolds-tól még jobban elszigeteli hármójukat, hogy családosak és jobbára „hisznek a rendszerben”, azaz képesek voltak megbarátkozni a helyzetükkel a civilizált, társadalmi viszonyok között, és talán nem is vágynak annyira vissza az őskori viszonyok közé, a Természetbe.

A túra nehezén már túlvannak, amikor elkezdődik a történet második része, a „tárgyalás”. Ennek a résznek a nyitójelenete az, ami a filmet hírhedté tette a maga idején: miután Voight és Beatty előremennek és kikötnek, két hegyi ember meglepi őket. Voightot az övével a fához kötözik és késsel megvágják, Beatty-t pedig megalázzák („Sikíts, coca!”), majd egyikük megerőszakolja.

Ez a jelenet a mai napig megrázó hatású (harminc év alatt sem sokan mertek az USÁ-ban hasonló jelenetet leforgatni nagy költségvetésű stúdiófilmbe, hacsak nem tekintjük annak a Boorman előtt tisztelgő Tarantino Ponyvaregényét).

Ezt a megrázó epizódot látszólag semmi sem különbözteti meg a kizárólag sokkolásra törekvő nihilista horrorok és erőszakfilmek jeleneteinek tömegétől a színészi játék színvonalán és a technikai tökéletességen kívül. A sokkolás azonban ez esetben nem öncélú, mint az a későbbi jelenetek fényében kiderül.

Voight megerőszakolását és kettejük meggyilkolását Reynolds és Cox feltűnése akadályozza meg. A hős lenyilazza az erőszaktevőt, a másik támadó (egy fogatlan, deformált fejű alak) azonban elmenekül. Ekkor a szereplőknek hatalmas felelősséggel járó döntést kell hozniuk: jelentsék az esetet a rendőrségen, vagy temessék el a hullát (amelyet úgysem fog senki soha megtalálni, hiszen a folyót éppen hatalmas tóvá duzzasztják) és folytassák az útjukat.

Ez az első konkrét kérdés, amelyet a – Hitchcock Psychojához hasonló „elterelést” alkalmazó – bevezető után a film felvet: a felelősség kérdése. Az állatias támadó feleennyit sem törődött volna a turistákkal: miután kedvét leli áldozataiban, megöli őket, és várja a következő balekot. A Természet belterjes gyermeke ugyanis itt aberrált ösztönlény, aki még kedvét is leli saját gonoszságában (legalábbis ott és akkor ennek adja bizonyítékát). Bezzeg a Civilizáció szülöttei felelősségteljes emberek, komoly válságot okoz nekik, hogy az egyszerűbb, de becstelen, vagy bonyolultabb, de becsületes utat válasszák-e…

Kemény vita után az előbbi mellett döntenek, ám a folyón lefele haladva Cox egyszercsak beleesik a vízbe, a többiek pedig balesetet szenvednek és elvesztik az egyik kenut.

Reynolds, a vita győztese, egyben született vezető (nem mellesleg addig a film egyértelmű fő-főszereplőjének tekinthető maszkulin és jóképű sztár) nyílt lábtörést szenved, mozdulni sem tud. Cox eltűnt, Beatty alkalmatlan a cselekvésre, és valahol a hegyekben az elmenekült támadó rájuk vár egy puskával. Talán… – abban ugyanis nem teljesen biztosak, hogy társuk csak beleájult a vízbe, vagy lelőtték.

Ekkor egyértelműen Voight halk, visszafogott, mindennapi karaktere kerül előtérbe. Neki kell legyőznie önmagát, „civilizált” énjét, neki kell nem csekély fizikai megerőltetés árán feljutnia a sziklaperemre, és megölni azt, aki az életére tör. Hatalmas a felelőssége, hiszen nem csak a saját életéért küzd, hanem két társáért is.

Éjszaka felmászik a meredek sziklafalon, amelynek tetején az ellenséget sejtik. Ez a folyamat szimbolikus jelentőségű, amelyet képileg még erősít is egy laboratóriumi előhívási hiba (ez némi „kísérleti filmes” jelleget ad a felvételeknek). A Voight által játszott karakternek ez az első nagyobb lépése az átalakulás felé: kezdi elveszíteni a civilizációs viselkedési formákat, s ezáltal túllép korábbi önmagán.

A tetőre érve elhelyezkedik, lesben áll, hogy elkapja a lehetséges támadót. Kimerültségében azonban elalszik, ami a kisebbik baj ahhoz képest, hogy felébredve nem képes a nyilát egyből kilőni az alakra, aki társai felé leskelődik egy puskával a kezében.

Végül azonban elengedi az íj húrját és megöli a puskás férfit. Szerencséjére nem tévesztett célt, és a fogatlan támadót találta el.

A második rész a főszereplők menekülésével végződik. Egy kenuval folytatják útjukat lefelé a folyón, egészen az első nagyobb lakott településig. Útközben megtalálják negyedik társuk holttestét is, de nem kapnak egyértelmű választ rá, hogy gyilkosság áldozata lett-e.

A városba érve azonban megpróbáltatásaik még nem érnek véget: a két „hegyi ember” és Cox eltűnése gyanút vált ki, előre megbeszélt alibi-történetük lyukasnak bizonyul, ráadásul a folyó duzzasztása elől menekülő város (fatemplom az autóplatón, költöző temető stb.) árasztja magából az elmúlás hangulatát.

Végül inkább a bizonyítékok hiánya, nem pedig a rendőrség meggyőzése miatt, de elhagyhatják a várost. Nem mintha ez bármiféle győzelem-érzetet jelenthetne: Cox meghalt, Reynolds kórházban van, talán elveszíti a lábát is (az ő személyisége mellett egy ilyen fogyatékosság sokkal nagyobb sokkot jelenthet, mint bárki másnak), Beatty-nek elege van Voight-ból, aki maga is rémképek áldozata lesz élete hátralévő részében.

Utóbbit a filmet záró, epilógusnak is tekinthető néhány percből tudhatjuk: Voight hazatér a családjához, de ettől még nem tudja leküzdeni az emlékeit, éjszakánként az átélt élmények árnyai kísértik.

3. Summa

A Deliverance a felszínen a 70-es évek „jól megcsinált” akciófilmjeinek egyike, sikeres thriller, Oscar-jelölt film, rendezőjének talán legfontosabb alkotása és kasszasikere, főszereplőjének (Burt Reynolds) legjelentősebb alakítása. Mindezeken túl azonban egy kemény, mégis érzékeny mestermű az ember kettős természetéről, rendhagyó filmesszé, környezet- és jellemtanulmány, társadalomrajz és színészi bravúrok hálás terepe.

A technikai tökéletességről a kipróbált stábtagok gondoskodnak (különös tekintettel Zsigmond Vilmosra), ez azonban semmit sem jelentene Dickey története és forgatókönyve, valamint Boorman rendezői zsenialitása nélkül.

Persze, ahogy sok más remekmű, a Deliverance sem teljesen hibátlan. Ezek a hibák részben furcsamód előnyére váltak a kész filmnek (pl. az előhívási baki az éjszakai hegymászásnál), részben viszont a történet kevésbé elgondolkodtató, direkt oldalát erősítik (pl. a Voight rémálmában a tóból kiemelkedő kéz látványa kicsit talán túl direkt).

A filmes süllyesztő azonban nem kíméli sem a klasszikust, sem a kasszasikert alkotó személyeket, még akkor sem, ha a kettő ez esetben egybeesik. Boorman megmaradt ugyan fontos rendezőnek, a Zardoz, a Smaragderdő, az Excalibur, a Remény és dicsőség, A generális és A panamai szabó joggal öregbítette a hírnevét, ám olyan élő klasszikus nem vált belőle, mint pl. a pályatárs Stanley Kubrickból. Burt Reynolds jelenléte a vásznon állandó, sikerei már szerényebbek, ha egy-egy ifjú titán nem rántja ki a B-filmek sorából (Paul Thomas Anderson – Boogie Nights), haláláig maffiafőnököket és öregedő amorózókat játszik.

Jon Voight-t hasonló sorsa jutott, szegény Donald Sutherland után a legtöbbet foglalkoztatott filmes gonoszok egyike. Ned Beatty napjaink legfontosabb amerikai karakterszínészeinek egyike, rossz filmek tömegét teszi kicsit elviselhetőbbé jelenlétével.

Zsigmond Vilmos persze a mai napig a Világ egyik legjobb operatőre, ezen nem lehet változtatni.

Minden idők egyik legrémisztőbb gonosza, a hiányos fogazatú Herbert „Cowboy Coward” pedig egy film után eltűnt gyakorlatilag örökre a mozgóképek közeléből. Talán ez teszi a legjobbat a szerepének és egy gyilkos túra legendájának.

* Ma azért már megemlíteném az olyan előzményeket is, mint amilyen pl. Herschell Gordon Lewis Two Thousand Maniacs!-e. – Dani a jövőből

** Állítsanak bármit is kedves emberek, Drága Olvasó, Walter Hill nem verte el saját pályán Sam Peckinpah-t (és szegény Alfred Hitchcockot, aki nem is értem, hogy került ide) e film akciójeleneteivel. Minden tiszteletem Walter Hillé, de ő még a nagybeteg Peckinpah intenzitását se nagyon tudta elérni soha, pedig bőven akadnak igen tisztességes akciójelenetek (köztük nagy számban Peckinpah-hommage-ok) az életművében. – Dani a jövőből