A hazai képregénykiadás reneszánsza szerkesztőségünket sem kerülte el.
Szerencsére!
Frank Miller: Sin City#1. - A nehéz búcsú
A Sin City nem gyenge, ezt már tudjuk egy ideje, Frank Miller bizony tud, ha akar (vagy összejön neki? ehhez nem ismerem eléggé az életművét, de állítólag „elegyes”).
Az első Sin City-epizód nem csak jelentős, sikeres, de kifejezetten erős alkotás is, ami Robert Rodriguez és Miller kiváló filmjének is talán a legerősebb epizódja volt. Zseniális (néhol alig dekódolható, ám éppen ezért különleges) rajzok, az ismert történetpaneleket 11-re tekerő, tehát szükségszerűen csak mérsékelten eredeti sztorik és méz-sűrűségű hangulat. Minden a helyén van, minden klappol, sőt, talán Marv történetében klappol csak igazán, és némelyik rajzban szabályosan el lehet veszni – vagy azért, mert szép feladat a megfejtése, vagy azért, mert csak. Mert kurvajó. Jöhet a többi rész, pár még hiányzik a gyűjteményemből!
Frank Miller: Batman: A Sötét Lovag visszatér (1-2.)
Frank Miller bizony tud, ha akar, mondom újra. És az eddigiek alapján – 1-2 kevésbé erős Sin City-rész jut max. eszembe – már nehezebb elhinnem, hogy tényleg „elegyes” az az életmű… A klasszikusként tisztelt A Sötét Lovag visszatér abszolút megérdemelte az idők folyamán elért státuszt, tulajdonképpen egy a Watchmenhez mérhető (bár annak összetett zsenialitását azért nem hozó) remekművel van dolgunk, amit egymás után kétszer is befogadtam, másodszor inkább a képekre figyelve. (Megérte, tele vannak a rajzok izgalmas nüanszokkal.) De biztos vagyok benne, hogy harmadszor is el tudnám olvasni, sőt, valószínűleg el is fogom előbb-utóbb. Nem azért, mert Batman, meg Superman, hovatovább Joker, hanem mert szuperhősképregény, szatíra és társadalomkritika ennyire mesteri elegye előtt meg kell emelni a kalapot időről időre. Írói és rajzolói értelemben egyaránt komoly teljesítmény ez, na.
Már csak azt nem értem, miért tűnik a kihúzás?... színezés?... szóval valami vizuális izé, ami nem maga a rajz, nem annyira meggyőzőnek a 2. kötetben. Olyan kulimászos, elkent, vagy nem is tudom, az 1. kötet mindenesetre nem ilyen. (Nyomdahiba esetleg? Vagy rémeket látok?...)
Neil Gaiman: Death – Halál: Teljes gyűjtemény
Teljesen(?) máshogy, de Gaiman legalább akkora királya a képregénynek (és persze „amúgy” a prózának), mint Miller. Éppen csak más vonalon mozog. És brit. És nem noirral fekszik, hogy aztán szuperhőssel keljen… És...
Szóval tényleg, ő teljesen máshogy király, de ez végül is mellékes. Sandman lánytesója, azaz a Halál maga nagyon eltalált karakter, és Gaiman ezekkel a rövidebb-hosszabb történetekkel kihozza a figurából, amit csak lehet. Főleg a hosszabbakkal, azok nekem valahogy jobban bejöttek, de a rövidek is remekül működnek. Viszont Gaiman nem rajzoló (tudtommal…), így aztán meg kell szokni, hogy az egyes történetek vizuális szempontból eléggé eltérnek egymástól, némelyik talán még kevésbé is tetszik (én konkrétan így jártam, ezzel együtt egyik rajzoló munkáját sem tudnám kifejezetten rossznak mondani, legfeljebb olyan stílusúnak, ami engem személy szerint kevésbé fogott meg)
.
Miller, Miller és Gaiman… Ahogy visszagondolok ezekre a könyvekre, úgy érzem, nem panaszkodhatunk: jó idők járnak most a hazai képregénykiadásra.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.