Valamiféle zavarodottság övezi e könyvet, némileg érthető módon: a szerző maga is bevallja, hogy nem sikerült mindenben megegyeznie Vonnegut örököseivel (ezért pl. a források egy részéből sem idézhet szó szerint), ami talán nem független a zavarodottság legfőbb okától, az Ötös számú vágóhíd szerzőjének nem éppen kivételes tisztaságú személyként való bemutatásától. A rajongók lelkét megülte a kognitív disszonancia, nem ezt várták idoljuk életrajzától, igaz, Charles J. Shields szerint Vonnegut már évtizedekkel korábban is hasonló reakciókat váltott ki a humanista bölcs helyett morózus bácsira lelő hippikből.
Hogy mi az igazság?
Én még annyiszor sem találkoztam a jeles Kurttel (sajnos!), mint Shields, a többiről nem beszélve, tehát (Csingiling!) fogalmam sincs. Bizony megesik, hogy az életrajzíró túltolja a biciklit: kényszeresen bizonyítani próbált valami a tárgyalt személlyel kapcsolatban (emlékeim szerint így járt pl. John Baxter is, aki Stanley Kubrickból próbált teljes erőből látens homoszexuálist faragni, vegyes eredménnyel), vagy éppen biográfus létére is rajongó – esetleg ellenség – marad. Nem hiszem, hogy Shields-szel is ez lenne a helyzet, bár azt nehéz lenne tagadni, hogy a szöveg alapján a Vonnegut-pereputty egy részéről (különös tekintettel az utolsó Mrs. Kurt, jr.-ra) mintha nem lenne valami nagy véleménnyel.
Baj ez?
Nem hiszem.
Tévedne?
Nem tudom.
Gondot jelent, hogy az öreg Kurtöt olyan fickóként ismerjük meg, akinek bizony megvolt a maga baja, beleértve önzést, nőügyeket, akár még némi képmutatást is?
Hát nem egy öröm, az biztos, az ember már csak szereti azt hinni, hogy akiket tisztel a munkájukért, egyszersmind kivételes jellemek is (ráadásul itt egy moralistáról beszélünk!), de a kicsit józanabb eszünkkel hamar beláthatjuk: a nagy művészek bizony nem feltétlenül nagy emberek is. (És fordítva, a feddhetetlen karakter nem feltétlenül lesz egyben tehetséges figura is. A további kérdéseikre az Amadeus című filmben találnak választ.)
Szar ember lett volna Vonnegut, az a baj?
Dehogyis! Megnyugtatok mindenkit, Shields mindössze és elsősorban annyit bizonyít be (méghozzá elég meggyőzően, komoly forráskutatás alapján), hogy ember volt, ami már önmagában érdem (nem embernek lenni, bizonyítani, bár manapság embernek lenni-maradni sem kis teljesítmény). Én legalábbis nem szerettem volna, ha életrajz helyet dicshimnuszt kell olvasnom a gáncstalan lovagról, aki csak azért élte túl Drezda ostromát, hogy utána minden centjét rákkutatásra és bálnák megmentésére ölje, miközben élete első és utolsó szerelmével neveli 17 gyerekét egy szerény, ám annál tisztább kalyiba mélyén.
Kurt ivott (valamennyit), szerette a nőket (valahányat), és nem tudott teljes mértékben felnőni ahhoz a képhez, amit a könyvei alapján az olvasók kialakítottak róla (nem csoda). Hogy Shields teljesen félreértette volna a művészt, nem hiszem, és az is gyanús, hogy nagyot nem tévedett vele kapcsolatban. Nem is igazán számít. A lényeg úgyis az, hogy a könyve nagyon alapos és -- nem utolsó sorban -- kifejezetten olvasmányos, méghozzá azoknál a bizonyos nehézkes első fejezeteknél is, szóval összességében nagyon tetszett, és bátran merem ajánlani minden Vonnegut-rajongónak, életrajz-barátnak, könyvszeretőnek. Nem biztos, hogy könnyen túlteszik majd magukat azon, ami a Molyon kiborított pár olvasót (ld. fent), de erre amúgy sincs garancia. Így megy ez.
Kép: moly.hu (köszi)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.