K ö z k í v á n a t r a !

Igen, eljött ez a pillanat is, a régi (Sokk Magazin? emlékszik rá valaki? UPDATE: A cikk valójában a Kistangón jelent meg, sebaj.) időkre visszatekintő sorozat, alias Levéltár első darabja olvasható alant (UPDATE: azóta a sorozat átkerült a Filmvilág blogra, az írások a Filmek az alsó polcról és az Eltűntnek nyilvánítva rovatokban olvashatók.). Tekintettel arra, hogy ez tényleg közkívánatra kerül ki (értsd: Ash kérte), az időrend finoman szólva borul, vagyis nem a legrégebbi cikkel indul a széria, de sebaj. Úgysem emlékszem már igazán ezekre a dolgokra, más pedig még annyira sem. Száz szónak is egy a vége: ezt Michael Winner csudálatos filmjéről írtam kb. 1000 éve, jó szórakozást!

Charles Bronson 1974, azaz a Bosszúvágy előtt állt már – többek között – John Sturges, Robert Aldrich és Sergio Leone kamerája előtt, mégis egyetlen embernek sikerült elérnie, hogy „a napon felejtett Clark Gable”-t Oscarral is hírbe hozzák: ő Michael Winner, aki 1972 és 1985 között hat alkotásban instruálta Mr. Buchinskyt. Charlie korrekt ember volt, sokszor együttműködött ugyanazzal a rendezővel (Sturges, J. Lee Thompson stb.), Winnernek ráadásul élete egyik legnagyobb sikerét köszönhette, mégsem dolgozott vele többet a Bosszúvágy 3 után.

Vajon miért?

A válasz nem nagy összeveszésekben, pofozkodásban vagy szakmai féltékenységben keresendő, hanem magában az alkotásban. A Bosszúvágy-sorozat harmadik része olyan messzire ment, hogy már Bronson is vállalhatatlannak tartotta. Nem csoda, hogy ez volt a magyar videókorszak egyik legfényesebb csillaga, a kazettán terjedő alámondásos filmek egyik gyöngyszeme, a tévés vetítések és esti műholdas adások állandó favoritja.

És ha egy Bosszúvágy-film messzire megy, akkor már tényleg gondok vannak. Az első – és egyben legjobb – Death Wish magas fokon művelte a közönségmanipulálást, az alkotók nem fogták vissza magukat a hatásvadászatban. Brian Garfield regényének alapgondolata éppen az volt, hogy az önbíráskodás nem megoldás, csak az erőszak szaporítása – ehhez képest Winner és Bronson Paul Kersey-je komolyabb lelkifurdalás nélkül, hamisítatlan hős gyanánt irtotta az utcai vagányokat (a közönség lelkes ünneplése mellett).

Ha a képregénybe hajló erőszakhoz hozzávesszük a burkolt rasszizmust (egy partyjelenetben arról beszélgetnek a statiszták, hogy az önbíráskodó nem lehet rasszista pusztán azért, mert a bandák tagjai szinte kizárólag színesek...) és az eredeti cím értelmének finom módosulását a hazai fordításban (a „halál kívánása” nem azonos a bosszúvággyal, és valójában Kersey nem is intézi el a felesége gyilkosait), megkapjuk a hetvenes évek kommerszfilmjeinek talán legélvezetesebb „tiltott gyümölcsét”: a meglehetősen komolytalan, vitatható eszmeiségű, de veszettül szórakoztató és sok szempontból kifejezetten jól sikerült eredeti Bosszúvágyat.

Charlie és a producerek aztán rátettek a dologra még néhány lapáttal, így 1982-ben elkészült a folytatás (Kersey lányát újra megerőszakolják, ezért apuka rendet rak Los Angelesben is), majd 1985-ben bemutatták a Bosszúvágy 3-at. Ez a film már teljesen egyedi kategória, csak önmagával mozog egy súlycsoportban.

Akadnak persze erőszakosabb filmek, ez nem kérdés, mégis más, önmagát komolyan vevő alkotás hirtelen nem jut az eszembe, amelyben a békés állampolgárok tapssal üdvözlik a tolvajt – fényképezőgép-lopás miatt (!) – hidegvérrel agyonlövő Hőst. És persze ott van még a sikátorokat géppuskával és medveölő pisztollyal megtisztító Bronson látványa. De ne szaladjunk ennyire előre.

A film kezdetére Paul Kersey már kifogyott a leamortizálható családtagokból. Hacsak nem vakarják elő az első részből egyszálbélű, liberális – értsd: befolyásolható és okvetetlenkedő – vejét (aki egyébként is legfeljebb egy-két megvert hajléktalant érhet), a Hősnek nincs kiért bosszút állnia.

De mire valók a barátok?!

Paul Kersey (aki az első rész pacifista építészéből lassan társadalmon kívüli, fegyvermániás gyilkológéppé vált) egy cimboráját akarja meglátogatni New Yorkban, csakhogy őt időközben megölik. A környék, ahol a haver élt, természetesen a Pokol bugyra – akár egy háborús övezet. A rendőrök nem állnak a helyzet magaslatán, sőt: egy tiszt még lehetőséget is biztosít hősünknek, hogy szabadon garázdálkodjon az utcákon. Ez volna tulajdonképpen az alaphelyzet: az egyik oldalon a jobb sorsra érdemes Charlie, a másik oldalon a velejéig gonosz bűnözők, akik nem feltétlenül a túlélés (pénz, kaja, kábszer stb.) érdekében rosszalkodnak; ilyen a természetük. A Sátán gyermekei, aszt’ kész.

Ezek után nem meglepő, hogy a forgatókönyv szerzője, Don Jakoby levetette a nevét a főcímről, és a „written by” kredit alá a fiktív Michael Edmonds került. Jakoby egyébként már korábbi, komolyabban vehető filmjei (Kék Villám, A Philadelphia kísérlet, Életerő) okán sem lehetett túl büszke erre a művére, de visszatekintve – az Arachnofóbia és a John Carpenter:Vámpírok után – talán még elégedetlenebb.

A Bosszúvágy 3 tehát tipikusan az a film, amelyet az ilyesmire fogékony néző garantáltan végigvigyorog, viszont minden bizonnyal nem fordult meg Szabó István fejében, hogy levetítse a 100 éves a mozi sorozatban.

Mit kínál még ez a „klasszikus”, amelyben a 64 éves utcai harcos védtelen, idős embereken segít a Magnum erejével?

Csodákat. Egy párhuzamos világot, amelyben az ügyvéd bárkit kihoz a sittről; a rendőrség az önmagukat megvédeni akaró idős állampolgárokat zaklatja; a csinos jogásznő átmenet nélkül vonzódni kezd a nála kb. negyven évvel idősebb, munkanélküli letartóztatotthoz; a rendőrfőnök előbb gyalázza, megveri és bűnözők közé záratja a Hőst, később viszont a „rajongójának” nevezi magát és szabad kezet ad neki a gyilkolásban; a megerőszakolt nő halálának oka a törött karja; az autók egy kisebb koccanástól is felrobbannak; a katonák szuvenírként géppuskát és páncélöklöt hoznak haza a háborúból; az első randi dugással, a második halállal végződik stb. stb.

Ebben az univerzumban nem működnek a természet törvényei sem: a felcsapódó deszkából álló betörőcsapdában a támadás után két merőlegesen befúródott szemfog marad, és egy nagydarab, kopasz fickó fejét minimális erőkifejtéssel át lehet nyomni a koponyájánál szűkebb rácson, ám eközben sem a fém, sem a fickó füle, arcbőre nem módosul jelentősen.

A kispolgári félelem erkölcse azt is igazolhatóvá teszi, hogy Bronson lelőjön két autótolvajt, akik késsel a kezükben indulnak ellene (talán az vágta ki nála a biztosítékot, hogy kivették az autórádiót). A film leheletfinom szimbolikája egyébként is egyértelművé teszi: a bűnözők csótányok, csak úgy lehet kiirtani őket, ha mindet keményen elpusztítjuk.

Akár Jakoby, akár a nem létező Edmonds, akár Winner követte el a főszereplő által egyébként nyilvánosan is kritizált forgatókönyvet, nagyon durva cuccot nyomhatott akkoriban.

A film komolytalansága és minden ellenkező híresztelés dacára Charles Bronson sohasem tartozott egy kategóriába Chuck Norris-szal, Dudikoff-fal és Van Damme-mal, de pályája vége felé (hála a Cannon Groupnak) tagadhatatlanul közelített a szintjükhöz. Az egyre bugyutább Bosszúvágy-sorozat még így is könnyedén veri a Walkert, ráadásul a felsorolt színészek igazán jó filmnek soha nem kerültek a közelébe, szemben Bronsonnal, aki azért a hetvenes évekig már leszállított néhány remekművet. Ha dicső pályáján akad „méltó” ellenpontja a Volt egyszer egy Vadnyugatnak, az biztosan a Bosszúvágy 3.

Eredeti cím: Deathwish 3.
Gyártási év: 1985
Rendező: Michael Winner
Forgatókönyvíró: Don Jakoby
Producer: Yoram Globus, Menahem Golan, Michael Winter
Fényképezte: Jon Stainer  
Zene: Jimmy Page 
Vágó: Michael Winter  
Főszereplők: Charles Bronson, Deborah Raffin, Ed Lauter, Martin Balsam