Orosdy Dániel blogja

A Filmvilág Blogon 4 részben megjelent írás egységesített, kiegészített (azaz eredeti lábjegyzetekkel és exkluzív linkgyűjteménnyel ellátott) változata következik alább, hardcore Blatty-rajongóknak. Sajnos képek nélkül, mert a jelek szerint azt már nem bírja el az oldal.

Bevezető. Több, külön elért kisebb-nagyobb siker után a két William, Friedkin és Peter Blatty egyszerre, egyazon művel ért pályája csúcsára. Friedkin ugyan Oscart kapott A francia kapcsolatért és Blatty nevéhez is fűződtek emlékezetes filmek (pl. Blake Edwards második Rózsaszín párduc-vígjátéka, a műfaj klasszikusaként tisztelt Felügyelő életveszélyben), de az 1973-as Az ördögűző diadala minden korábbi eredményüket túlszárnyalta. Ez az extrém horror a kritikusok és a közönség köreiben egyaránt nagyon népszerű volt, és kivételesen író és rendező ugyanannyira sajátjának érezhette a közös gyermeket: Friedkin ihletett és kíméletlen színészvezetése, realizmus iránti elkötelezettsége, kiforrott képi eszközei (különösen a zseniálisan összeállított montázsok) ugyanúgy kellettek a – szó szerint – sokkolóan hatásos végeredményhez, mint a filozofikus hajlamú Blatty bestsellere, amelyből maga írta az ugyanolyan hatásos, Oscarra érdemesített forgatókönyvet. És Hollywood nagyjai természetesen mindent megtettek, hogy együtt tartsák a csodás párost, ám a két William egy valamiben teljesen egyetértett: egyikük sem akart részt venni Az ördögűző 2.munkálataiban.

A John Boorman jegyezte folytatás a filmtörténet másik, jóval kevésbé dicsőséges lapjára tartozik, de a maguk módján a külön utakra térő kreatív duó tagjai is ragaszkodtak közös művük szellemi örökségéhez. Friedkin a korlátlan lehetőségek birtokában költséges álomprojektjét, A félelem bérének remake-jét valósította meg A félelem ára címen, melyet azonban – elgondolkodtató remekmű létére és komoly szórakoztató-értéke ellenére – egy oldott hangulatú, kalandos űropera, bizonyos Csillagok háborúja kiradírozott a mozikból.

Sajnos hasonló sorsra jutott Blatty első rendezése is, amely a szép indulás után a senkiföldjén kötött ki, a sokadik újravágás és forgalmazóváltás után sem találva meg a közönségét (ezekről bővebben később). A The Ninth Configuration („A kilencedik alakzat”) William Peter Blatty régi, személyes és dédelgetett filmterve több szálon kötődik Az ördögűzőhöz, ám – a párhuzamosan előkészített Friedkin-mű szempontjából bizonyos fokig ironikus módon – annak optimista változatát nyújtja.

Eredet. Az ördögűző publikálásáig regényíróként „csak” elismert, de anyagilag nem igazán sikeres Blatty az 1960-as években megbízást kapott a Columbia stúdiótól egy Steven Gethers nevű televíziós forgatókönyvíró színdarabjának adaptálására. Egy bolond(os) katonák intézetében játszódó vígjátékról van szó, címe: Cook for Mr. General. Blatty meglátta az anyagban rejlő lehetőségeket, elkezdte „mélyíteni” a művet, ami persze nem tetszett az illetékeseknek – kirúgták. Az író annyira megszerette az ötletet, hogy megírta regénynek, ez lett a Twinkle, Twinkle, Killer Kane. Gethers műve jó kritikákat kapott, de sem a szerző, sem a komédia nem vált különösebben ismertté, a filmváltozat sem készült el, így – az anyag pontos ismeretének hiányában – nehéz megítélni, mennyi köze van Blatty művének Gethers-éhez, de Blatty nyilatkozata és a fellelhető leírások alapján nem sok. Ezt támasztja alá az amerikai bíróság döntése is, amely a Gethers kontra Blatty ügyben az alperesnek adott igazat, megállapítva, hogy a regénnyel egészen eltérő, új minőség jött létre, tehát nincs szó plágiumról. (És bár az efféle eredetiség-vitának a legtöbb esetben nincs sok értelme, magunk is elgondolkodhatunk rajta, hány olyan történetről hallottunk a Cook for Mr. General előtti és utáni időszakból, amely hasonló vagy közel azonos témát dolgoz fel, a katonai közegben játszódó szatírákról nem beszélve. Svejk, a derék katona, A 22-es csapdája, MASH, McHale’s Navy [filmen: Gyagyások serege], Hogan’s Heroes, Bilko főtörzs, Kecskebűvölők.– Az őrület határán mozgó és/vagy bohóckodó egyenruhásokkal tele van a padlás.)

A Twinkle jó kritikákat kapott, de nem lett bestseller, ami tulajdonképpen nem csoda. A sok remek ötlet és jelenet, a vitathatatlan gondolati tartalom ellenére a szüzsé „nem áll össze”, és a befejezés is lehetne megrázóbb. (A cselekmény szétesése betudható annak is, hogy a szerző gyorsan írta, még nem élvezett teljes anyagi függetlenséget.) A történet nem hagyta nyugodni Blatty-t: először filmváltozatot akart készíteni belőle, majd Az ördögűző világsikere és az ennek köszönhető egzisztenciális biztonság birtokában átírta, hogy aztán az új változatot tényleg filmre is vigye – immár „hivatásos” rendező segítsége nélkül, önmaga producereként.

A sztori új változata a The Ninth Configuration címet kapta és jelentősen eltért az előzménytől, miközben a cselekmény fő szálát és a szereplők többségét megtartotta. Blatty számtalan önmagában értékes és szórakoztató apróságtól megszabadult, hogy erőteljesebbé tegye a vízióját. Tulajdonképpen sikerrel is járt, a The Ninth Configuration összeszedettebb regény a Twinkle-nél, bár hiányzik belőle annak spontaneitása és rokonszenves fésületlensége, ami persze megkönnyíthette a forgatókönyvíró Blatty dolgát (a regény- és filmváltozat csaknem annyira hasonlít egymásra, mint Az ördögűző két inkarnációja – azaz meglehetősen).

Blatty állítólag a többféle humort egyesítő Twinkle tervezett filmváltozata kapcsán is találkozott Friedkinnel[1], akinek ugyan nem kifejezetten zsánere a komédia, de valószínűleg[2] nem okozott volna neki gondot a feladat, mégis Az ördögűző valósult meg első közös projektként évekkel később.
[1] Friedkin életrajza szerint először a Gunn című forgatókönyv hozta össze őket, ezt a szkriptet azonban a rendező visszautasította, mert nagyon gyengének találta. Érdekes módon Blatty szemében rokonszenvessé tette Friedkint a keresetlen szavakkal előadott elutasítás, mivel alapvetően egyetértett vele és imponált neki az őszinteség. A Gunnt végül Blake Edwards rendezte meg, szerény sikert sem aratva.
[2] A zenés Good Times néhány jelenete, a komoly elismerést kiváltó, de soha be nem mutatott The Pickle Brothers című sitcom pilot, az abszurd A születésnap, a varietéhangulatot idéző Razzia Minsky bárjában, a börleszkbe hajló Haláli meló, a szatirikus Az évszázad üzlete, valamint két éjfekete humorú Tracy Letts-adaptáció (a horrorisztikus Bug és a neo-noir Gyilkos Joe) tanúsága szerint. Saját bevallása, valamint a kritikusok és kollégák szerint Friedkinnek nem kifejezett erőssége a komédia, mégis érezhető még „komoly” filmjeinek egyes részletein is egy sajátos, anarchisztikus, nagyon fekete humor jelenléte (ilyen pl. a rendőrök lehallgatási jelenete A francia kapcsolatban, vagy a Robert Downey, Sr. alakította főnökfigura egyes megnyilvánulásai az Élni és meghalni Los Angelesben című moziban).

Blatty és Friedkin. Egyes források[3] szerint tulajdonképpen Friedkin és Blatty megismerkedése eleve a The Ninth Configurationnek, pontosabban első regényelőzményének, a Twinkle, Twinkle, Killer Kane-nek köszönhető. A szerző ebből az írásból próbált mozifilmet készíteni, amikor összeakadt a nagy sikerek előtt álló rendezővel. Friedkin börleszkmiliőben játszódó vígjátéka, a Razzia Minsky bárjában meggyőzte róla az írót, hogy a fiatal direktor alkalmas a többféle humort egyesítő történet feldolgozására, ám ebből az együttműködésből akkor nem lett semmi. Helyette kasszát robbantott A francia kapcsolat és az eladási listák élére került Az ördögűző – a producerré avanzsáló Blatty pedig utóbbi filmváltozatának megrendezésére előbbi alkotójában találta meg az ideális jelöltet. (Igaz, az ideális jelölt kifejezetten rossz választásnak tűnt a stúdió szemében, egyedül Blatty kitartásának köszönhető, hogy tényleg Friedkiné lett a feladat.)
[3] Friedkin önéletrajza nem tartozik közéjük, saját könyvében az [1] lábjegyzetben leírtakat erősíti meg, a Twinkle, Twinkle, Killer Kane-t annak egyetlen változatában vagy formájában sem említi.

Vissza az álomprojecthez. Könyve sikere és a forgatókönyvért kapott Oscar után a szerzőnek nem lett volna más dolga, mint elfogadni az ajánlatokat, vagy írni egy újabb horrort (akár regényt, akár filmet). Blatty azonban egy eredeti ötletéhez tért vissza, amely látszólag sokkal jobban kötődött a Blake Edwards-nak írt könnyed filmjeihez és humoros jellegű irodalmi műveihez, mint bármihez, aminek köze van a rémülethez és okkultizmushoz. Átírta a Twinkle, Twinkle, Killer Kane-t, amely immár The Ninth Configuration címen jelent meg, majd megpróbálta tető alá hozni ennek filmváltozatát is, méghozzá író-rendező-produceri minőségben (az már csak hab a tortán, hogy végül kénytelen volt színészként is feltűnni a filmben).

A magyar kapcsolat. Több évtizedes álomgyári múltja, régi és friss sikerei ellenére Blatty-nek nem volt könnyű dolga. Az ördögűzőhöz hasonló mozikra áhítozó stúdiók még egy szájuk íze szerint készülő film olcsó csatolmányaként sem vágytak a The Ninth Configurationre, így az író független producerként csak a forgalmazásban tudott rájuk építeni, a gyártáshoz egy üdítőitalokkal foglalkozó cég anyagi segítségét vette igénybe. Az eleve szokatlan megállapodást a vállalat legfontosabb kikötése tette igazán furcsává és a mi szempontunkból különlegessé, ugyanis a Pepsi-Blatty együttműködés feltétele az volt, hogy a Kelet-Európa felé terjeszkedő nagyvállalat legfontosabb célországában, Magyarországon forogjon a film minden belső jelenete, azaz csaknem egésze. A Pepsi így gyártósorokat telepíthetett kis hazánkba, míg a magyar kormány joggal reménykedhetett benne, hogy hazánk neve más külföldi filmek előkészítésekor is felmerülhet – vagyis ez a sajnálatos, furcsa és szégyenletes módon itthon nem forgalmazott mozi nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magamfajta, nyolcvanas években cseperedő magyar állampolgárok kólamámorban dülöngélhettek az utcákon suli után.

Ami magát a forgatást illeti, nem volt mentes a kisebb botrányoktól (színészcserék, fékevesztett bulizás, Joe Spinell kalandjai, állambiztonsági szorgoskodás a rendező és a stábtagok körül [4]), de magán a mozin mindebből alig látszik valami. Bár a külföldi nézők erre biztosan nem kapják fel a fejüket (főleg hogy a stáblista említést sem tesz a magyar helyszínekről és munkatársakról), jó pár szívünknek kedves hazai elem feltűnik a filmben, egy imádnivaló pulitól az ifjú Piroch Gáboron és a már Blatty regényeiben is szereplő Lugosi Bélán át Anonymus szobráig. Product placementként megjelenik a vásznon maga a finanszírozó is: az egyik jelenetben egy apácának öltözött ápolt vesz magának Pepsit egy automatából.
[4] Blatty emlékei szerint Elek Ottó beugratásával sikerült kideríteniük, hogy lehallgatják őket (a rendező és egy kollégája a szobájába visszavonulva szidta a magyar gyártásvezetőt, aki másnap feltűnően hűvösebben viselkedett velük). A produkció megfigyelése érintőlegesen szóba kerül Gervai András egyik cikkében is (Ütközet békében – Két történet a hatvanas évekből; Élet és Irodalom, LI. évfolyam 35. szám, 2007. augusztus 31.).

Linkgyűjtemény, avagy ami jelenleg a forgatás hazai vonatkozásairól fellelhető a neten (sajnos többnyire csak pár mondat cikkenként)

Joe Spinell túlzásoktól sem mentes visszaemlékezésének magyar fordítása a Deliria blog remek Maniac-kritikájának végén olvasható

http://deliriahungaria.blogspot.hu/2012/06/maniac-1980.html

Beszélgetés Hábetler Ferenc pirotechnikussal, 2. rész (Filmkultúra, Sulyok Máté cikke)

http://www.filmkultura.hu/arcok/cikk_reszletek.php?kat_azon=548&oldal_azon=1

Interjú Orosz Péter kaszkadőrrel (Kethano Drom – Közös út, Sárközi László cikke)

http://www.kethanodrom.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=83:a-habilitas-kft&catid=36:2010-1-szam&Itemid=63

Interjú Stacy Keach-csel (Fangoria, Michael Gingold cikke)

http://www.fangoria.com/new/qa-stacy-keach-talks-the-ninth-configuration/

A Mafilm listája a stúdiónál készült ismertebb koprodukciókról

http://www.mafilm.hu/hu/nalunk-keszult-filmek-listaja

A kilencedik alakzat. Maga a mű sajátos műfaji elegy, egyszerre egyesíti a fő alkotó pályakezdését meghatározó vígjátéki elemeket (mesterien rendezett börleszkjelenetek, idézhető egysorosok, szellemes párbeszédek) a nagy áttörést hozó sötétebb témákkal, filozófiai eszmefuttatásokat akciójelenetekkel, háborús tematikát abszurd drámával, zenés betéteket pszichothrillerrel és családi tragédiával. Rögtön a kezdés megzavarja és elbizonytalanítja a gyanútlan nézőt, hasonlóan Az ördögűzőnek az egész mű hangulatát megalapozó, negatív előjelek sorát bemutató első jeleneteihez: minden bevezető vagy magyarázat nélkül felcsendül egy lírai dal[5], amelyhez a mű helyszínéül szolgáló kastélyt és környékét, valamint az egyik főszereplőt bemutató festői montázs társul.

Aztán elkezdődik a stáblista, ami alatt nem száll fel egy animált űrhajó a fél vásznat betöltő Holdra. És hogy teljes legyen az egyszerre hangulatos és szürreális élmény, a stáblista elárulja nekünk a mozi címét is, amely látszólag sem a szerelmesfilmet idéző dalhoz, sem az űrkutatáshoz nem kapcsolódik közvetlenül, sokkal inkább tűnik egy matematikai feladatgyűjtemény valamelyik ábrája alatt olvasható eligazító szövegnek: „A kilencedik alakzat”.

A gyorsan kibontakozó alaphelyzet (új pszichiáter érkezik a zavart katonák ápolására létesült kastély-szanatóriumba [6]) egy túlnyomórészt kronologikus időrendet követő történet kezdőpontja, a cselekmény váratlan műfaji-hangulati váltásai mégis folyamatosan és tudatosan meglepik a nézőt, egészen a szűk kétórás játékidő utolsó percéig. Ezek a valójában gondosan előkészített fordulatok szürrealista kollázs-jelleget adnak a filmek, ami egyértelműen rímel a főszereplők lelkiállapotára (ápoltak, orvosok, katonák, civilek egyaránt elmebetegnek tűnnek, tisztelet a kisszámú kivételnek). A „katonák diliházban”-ötlet jó ziccer lenne egy össztársadalmi látlelethez á la Sam Fuller (ld. Shock Corridor), csakhogy  Blatty-t nem ez érdekelte – nem kerüli ki a civilizáció mentális problémáit sem, de valamivel magasabbra céloz. A filmben szereplő ápoltak többségével ellentétben ő képes kontroll alatt tartani a mániáit, így a sok apró epizód és mellékszál, a derűsebb első, összetettebb második és eleinte igen sötét harmadik felvonás végül egységes egésszé áll össze. A fő témája pedig: Isten maga.

Ez ad magyarázatot a címre is. Az egymáshoz egyre közelebb kerülő főszereplők, Kane főpszichiáter és Cutshaw űrhajós beszélgetései csakhamar átalakulnak egy nyugodt hívő és egy frusztrált szkeptikus szellemes csatározásává. A már-már érthetetlenül visszafogott, békés és toleráns Kane hisz benne, hogy létezik igazán jó, tehát van Isten is, az űrutazás kihívása elől az utolsó pillanatban megfutamodó Cutshaw azonban nem hajlandó elfogadni ezt a lehetőséget, pontosabban bizonyítékot akar. Beszélgetésük Az ördögűző-regény azon részeit idézik, melyek a filmbe nem kerül(het)tek be, azaz főleg Karras atya vívódásait, de tulajdonképpen maga Cutshaw is ennek a műnek az egyik mellékszereplőjéből avanzsál főszereplővé az újabb filmben: azonos azzal az űrhajóssal, akivel a démontól megszállt kislány a partyjelenetben közli, hogy meg fog halni az űrben. A „true sequel”-nek, azaz valódi, hiteles folytatásnak is nevezett The Ninth Configuration főszereplője tehát talán azért nem utazott az űrbe, mert Az ördögűző főszereplőjét uraló lény figyelmeztette a veszélyre (feltéve persze, hogy Pazuzu nem hazudott és Cutshaw hitt neki).

A „kilencedik alakzat” kifejezést Kane akkor használja, amikor az emberiség létének isteni eredete mellett érvel: tudományosan igazolható, hogy az élet kialakulásának esélye nagyon-nagyon alacsony, így szerinte sokkal több értelme van elfogadni egy felsőbb erő létezésének gondolatát, mint puszta véletlenként felfogni az életnek nevezett jelenséget. Cutshaw elvileg hajlandó lenne elfogadni ezt a felvetést, ha Kane tudna mondani neki egyetlen olyan példát emberi önfeláldozásra, melyet csak és kizárólag az ember isteni eredete magyarázhat. Kane ideiglenesen kudarcot vall, Cutshaw pedig nemsokára ugyan misére akar menni az orvosával, de a templomban már nem képes visszafogni magát, pl. hangos megjegyzéseket tesz.
[5] A San Anton, Barry DeVorzon szerzeménye, amely egy másik kultfilm, a Rolling Thunderelején is elhangzik.
[6] A történet néhány fordulata talán nem véletlenül emlékeztet Edgar Allan Poe híres humoros elbeszélésére, a Dr. Kátrány és Toll professzor módszerére.

Humortalan komédiás? – Az író. Bár munkássága műfajilag látszólag könnyen besorolható, (sötét) fantasztikum és (túlzó) komikum világába tartozó műveket alkot, William Peter Blatty valójában nagyonis személyes szerző. Csak néhány példa: Az ördögűző főszereplője egy mozikedvelő jezsuita, aki vallási kételyekkel küzd, elhunyt anyja emléke is kínozza – Blatty-t jezsuiták nevelték (tőlük hallott először arról az ördögűzésről, amely a művet ihlette), papnak készült, hívő létére egyszer maga is súlyos szkepszissel birkózott, filmrajongóból lett filmes, a regény megírása előtt vesztette el az anyját; Az ördögűzőben és The Ninth Configuration legkülönfélébb változataiban fontos szerepet kapó medál-motívum egy személyes élmény utóhatása (Az ördögűzőre készülő szerző azt az ékszert találta a nyakában, amelyet emlékei szerint édesanyjával együtt eltemettek – ez az élmény szabadította fel az írói válságból és SPOILER adta a The Ninth Configuration befejezését, Cutshaw számára bizonyítékot a túlvilág létére SPOILER VÉGE). Fontos összetevője Blatty életművének az önmagát folyamatos megújításra késztető hit. Hívő ugyan, de nem azon „vallásos irodalmat” művelő írók közé tartozik, akik a Biblia tanainak illusztrálása, a többi hívő érdeklődésének és félelmének kihasználása, vagy egyszerűen az önálló gondolatoktól mentes hatásvadászat céljából nyúlnak ilyen témákhoz. Blatty a szatíra, bohózat és okkult horror népszerű formáját arra használja fel, hogy teológiai-filozófiai kérdéseket tegyen fel és – adott esetben – válaszoljon meg.

Ugyancsak fontos elem írásművészetében a humor, amely a közhiedelemmel ellentétben jelen van Az ördögűzőben is (a regényben és a filmben egyaránt, bár utóbbiban valóban kevésbé). A felkészületlen és felületes kollégák ugyan nem így tudják, de Blatty-nek van humorérzéke, sőt: nemcsak érti és íróként/rendezőként magas fokon műveli a humor szinte minden fajtáját, a The Ninth Configuration tanúsága szerint deadpan, azaz „pléhpofa” stílust művelő komikusnak is remek (Fromme szerepében semmivel sem marad le elsőosztályú színészkollégái mögött). Érdemes lenne egyszer utánanézni, ki találja ki és terjeszti az efféle vádakat (már Mel Brooks is volt „híresen humortalan”), Blatty esetében azonban nem kell sokat nyomoznunk, az egyik – és minden bizonnyal leghíresebb – rágalmazó nevét ugyanis ismerjük: Stephen King.

King intézte el a Danse Macabre című művében Az ördögűzőt azzal, hogy „a horrorírás humortalan, traktátusokat puffogtató iskolájához tartozik” [7], Blatty kapcsán pedig kifejezi azon reményét, hogy örökre hallgatni fog íróként (szomorúsággal töltheti el Mr. Kinget, hogy 2010-ben két regénnyel is jelentkezett gyűlölt riválisa, és időközben is publikált hosszabb-rövidebb műveket). William Peter Blatty írói képességeinek és bestsellerének megítélése nyilván ízlés kérdése, a humor megléte (vagy legalábbis a vele való kísérletezés) azonban nem vitatható el Az ördögűzőtől, ennyiben tehát nyilvánvaló a horror császárának rosszindulata. Az ördögűzőben olvashatók viccek, egysorosok és szellemes párbeszédek, míg jelen sorok írója szerint – az egyébként tehetséges – King ezirányú próbálkozásai sokkal nehezebben szúrhatóak ki és alacsonyabb hatásfokon működnek, arról nem is beszélve, hogy a jeles szerző többé-kevésbé bevallott grafomán hajlama mellett nem csak Blatty nem tűnik termékeny szerzőnek, de talán Agatha Christie sem. A magam részéről tehát nem találok a furcsa támadásra jobb magyarázatot annál az abszurd feltételezésnél, hogy ezúttal a sikeresebb kolléga irigy a nála szellemesebb, filozofikusabb, túlírást és felesleges publikálást kerülő sikertelenebbre – vagy: előbbi esetleg nem is olvasta utóbbi művét… (Blatty visszafogott társalgási stílusa – valószínűleg a jezsuita nevelésnek köszönhetően – tagadhatatlanul kicsit „papos”, de humorérzék hiányáról vagy „traktátusok puffogtatásáról” vitát nyitni sem érdemes.)
[7] Nem a regény, hanem a film „érthetetlen és logikátlan” története ellen indított támadást Szemadám György a Filmvilág hasábjain 1989-ben, Az ördögűző videómegjelenése apropóján. Tekintve, hogy a film és a regény története gyakorlatilag azonos és mindkettő Blatty munkája, a támadás nyilván neki szól elsősorban. Kár, hogy Szemadám egy érvet sem tud felhozni nézetei védelmében, a zárlatban még azt is elvitatja Az ördögűzőtől, hogy filmnek nevezhessük. Érdekes kontrasztban áll ez a „kritika” Schubert Gusztáv szintén Filmvilágban (1991/4) publikált esszéjével, amely remek értelmezését adja a regénynek.

Vízköpők, kutyák, Dosztojevszkij. – A rendező. Ami a rendező Blatty-t illeti, ő több szempontból is a különleges elsőfilmesek közé tartozik: sikeres íróként és meglett (ötvenet betöltött) emberként foglalta el a rendezői széket, mégis több évtizedes filmes tapasztalat birtokában. Még érdekesebb azonban a hasonszőrű alkotókhoz képest, hogy munkáján alig érezhető bizonytalanság, mi több, érett-befutott alkotók is megirigyelhetnék kiegyensúlyozottságát. Nem ragad le annyira a saját szövegénél, hogy unalmassá váljon (mint tette Dalton Trumbo az inkább csak részeiben erős Johnny háborúba megy esetében), és nem is dobja a lovak közé a gyeplőt (mint a saját egójának kiszolgáltatott Norman Mailer a Kemény fiúk táncánál, a gyalázatos filmrendező Stephen Kingről nem is beszélve). Teret enged a brillírozó színészek pergő dialógusaiknak, ha szükséges, de tud csak képekben, vágásokban is fogalmazni – legfontosabb filmes munkatársai közül előbbi Blake Edwards-szal, utóbbi Friedkinnel rokonítja, miközben egyikük stílusát sem utánozza, kifejezetten saját hangon szólal meg.

Blatty munkamódszerére a tudatosság jellemző, végső soron mindent az üzenetnek rendel alá. A bizarr, „ördögi” szobrokkal [8] és szokatlan geometriai formákkal nem csak a helyszín, egy széles lépcsőkkel teli kastély gótikus hangulatát ragadja meg, de a tudatalattira is hatni próbál (pl. a Janus-arcú, kétfejű alakokkal a főszereplő meghasadt elméjére utal, ami hasonlít ahhoz a módszerhez, ahogy Friedkin a Karras atyában lejátszódó lelki folyamatokat érzékeltette a szereplő lefelé-felfelé mozgatásával, ilyen volt pl. a metrózás a film elején és a lépcsőn felsétálás a vége felé). A gondos felkészülés jele az is, hogy már a forgatáson lejátszotta azokat a témákat, amelyek később a filmzene gerincét adták, ezzel is segítve a színészeket a jelenetre hangolódásban (ld. Sergio Leone bevett szokását a jóelőre megrendelt Morricone-opusok forgatáson történő felhasználásával).

Fontos még kiemelni Blatty rendezői énjével kapcsolatban, hogy az erős vizualitás nála az írói gyökerekhez való ragaszkodással párosul, pontosabban alkotói karakterében régóta és folyamatosan keveredik egymással film és irodalom (nem véletlen, hogy a legtöbb regénye forgatókönyvnek indult, és hogy a karakterei többsége – alkotójukhoz hasonlóan – nagy ismerője-rajongója a hollywoodi klasszikusoknak). Az egyetemet angol irodalom szakon elvégző író egy T.S. Eliot és Shakespeare irodalmi kapcsolatát boncolgató dolgozattal diplomázott, aminek fényében nem meglepő, hogy a The Ninth Configuration szereplői pont az avoni bárd műveit viszik színpadra (természetesen kutyák főszereplésével), és a mű rejtélyéhez is egy sajátos Hamlet-értelmezés segítségével kerülhet közelebb a néző (a Legionben a nagy filmbarát Kinderman már A Karamazov testvérekhez nyúl vissza filozofálás közben). Ellentétben sok kollégájával, Blatty a rendezővé avanzsálás után nem fordított hátat sem a forgatókönyvírásnak, sem az irodalomnak– igaz, a jelek szerint nála ezek nem is válnak el egymástól igazán, az írott betű és a mozgóképek iránti rajongása ugyanúgy áthatja műveit, mint vallásossága.
[8] Vízköpők, vallásos képek, domborművek, és az igencsak nyugtalanítóan fényképezett Anonymus szobor színesíti a képet, melyek együtt  és külön-külön is erősen megidézik Az ördögűző Pazuzu-ábrázolásait és A félelem ára elején látható Végzet-figurát (utóbbi formái egyébként a nitroglicerint szállító teherautók megjelenésében is visszaköszönnek).

A színészek. A színészek kiválasztása és irányítása szintén Blatty rendezői erényeit igazolja. A szerepek kiosztása nem volt problémamentes, viszont végig a legjobbak voltak versenyben. Kane-t eredetileg Nicol Williamson (Excalibur), Cutshaw-t Michael Moriarty (Bang the Drum Slowly), Fellt Jason Robards (Volt egyszer egy Vadnyugat) alakította volna, egy időben érdeklődést mutatott a projekt iránt a friss Oscar-díjas Cliff Robertson (Virágot Algernonnak) is – ő azután került ki a projektből, hogy Blatty más forrásból megtudta, a sztár nem őt akarja rendezőnek. Miután ők mindannyian kiestek, Kane szerepe a hetvenes évek „titkos nagy színészéhez”, a kultfilmek tömegében remeklő Stacy Keach-hez került (Bunyósok, End of the Road, A gyilkos bennem él, nem mellesleg eredetileg Karras atyát is ő alakította volna Az ördögűzőben). Moriarty-t a már Fairbanks szerepére leszerződött Scott Wilsonnal (Hidegvérrel, A nyugodt Nap éve) pótolták, és végül ez vezetett ahhoz, hogy Blatty-nek önmagára is szerepet kellett osztania: George DiCenzo „előlépett” Fairbanks-é, így Fromme figuráját egy tehetséges kezdő beugró formálhatta meg. Fell szerepére Robards önmaga helyett végül egyik barátját, a főleg tévében szereplő Ed Flanders-t ajánlotta (ha már Kane-t nem játszhatta el…). Fontos szerepben feltűnik az említetteken kívül Jason Miller (Az ördögűző Oscar-jelölt Karras atyája), Robert Loggia (Lost Highway), Tom Atkins (Halloween 3), Neville Brand (Eaten Alive), Moses Gunn (Ragtime), Joe Spinell [9] (A félelem ára, Portyán), valamint Steve Sandor (Stryker) és Richard Lynch (Tomboló terror).
[9] Spinell annyira meggyőző volt a meghallgatáson, hogy Blatty külön szerepet írt neki, amit róla nevezett el. A stáb összeállítása során felmerült az Oscar-jelölt Burt Young (Rocky-sorozat) neve is, és nem maradtak le a castingról Blatty családtagjai sem: fia az ifjú Kane-t, harmadik felesége, Linda egy pincérnőt alakít. Hogy személyes szempontból is mennyire meghatározó projekt volt ez a mozi Blatty számára, jól példázza, hogy a filmben szintén feltűnő William Paul (a Pepsi egyik vezetőjeként egyben executive producer) a forgatáson melegedett össze Linda Blatty-vel, aminek a rendező részéről válás, Paul részéről esküvő lett a vége.

Az operatőr és a helyszínek. Nagy szerepe volt a film egyedi képi világának kialakításában Gerry Fisher angol operatőrnek, aki elsősorban Joseph Losey-val, Tony Richardsonnal és Sidney Lumettel közösen készített filmjeiről (pl. A baleset, A közvetítő, Klein úr, Don Giovanni, Ned Kelly, A támadás), az első Hegylakó-filmről, A farkasról és a Fekete szivárványról, valamint vígjáték-fényképezéseiről (pl. Zűrzafír, Sárgaszakáll) ismert. Fisher tökéletesen szolgálta az alacsony költségvetésű produkció érdekeit, miközben kapkodásnak, összecsapottságnak nyoma sincs a munkáján – a „nyugati” külsők (az eltzi vár, Bécs) és a Budapesten felépített belsők teljesen egységesen jelennek meg a vásznon, az operatőr még a Pest környéki csalitosról is képes elhitetni, hogy a vietnami pokol legmélye. Neki köszönhetők a változatos képzőművészeti alkotások és geometriai formák árnyékos, nyomasztó felvételei, a mesterséges fény mellett felvett részek barnás-sárgás puhasága, és az éles, részletgazdag, napfényes külső snittek.

Az átok. Bármilyen jó munkát is végeztek a színészek, az operatőr, az író-rendező-producer és a magyar munkatársak (rájuk Blatty különösen büszke az audiokommentáron), a The Ninth Configurationt a kedvező előjelek ellenére mintha átok sújtotta volna egészen a dobozba kerülés pillanatától kezdve. Még az erős mezőnyben (Dühöngő bika, A kaszkadőr, Átlagemberek, Az elefántember) elnyert forgatókönyvírói Golden Globe, valamint a további elismerések és jelölések (Golden Globe: legjobb dráma, Scott Wilson – legjobb mellékszereplő; Saturn: írói díj, legjobb film díjára nominálva) sem bizonyultak hosszú távon jó ómennek, sőt, a Globe körüli bonyodalmak meg is gátolták a további díjak-jelölések begyűjtését. Blatty elkövette azt a hibát, hogy nem egy moziban vetítette le a művet, hanem a külföldi újságírókat a saját házában és vetítőtermében látta vendégül. A vád adta magát: a rendező lekenyerezte a döntnököket.[10] A pletyka bejárta a sajtót, a The Ninth Configuration leprás lett a szakma szemében. Már csak a közönséget kellett elijeszteni, amit az első forgalmazó, a Warner örömmel vállalt.

Miután William Peter Blatty világhírű lett Az ördögűzővel, vígjátékszerzői múltját mintha eltörölték volna. Az embereknek nem fért a fejébe, hogy a démontól megszállt kislányról szóló sztori kiötlője korábban a Rózsaszín Párduc-filmeken csiszolta a tehetségét, nem is sikertelenül. A horrorszerző skatulyájából Blatty a mai napig nem tudott szabadulni, amiben szerepe van a The Ninth Configuration teljesen elhibázott marketingstratégiájának. A filmet (és a bemutató alkalmából újra kiadott könyvet) egyértelműen felkavaró rémfilmként, az Új Ördögűzőként reklámozták, amelynek főszereplője egy hasadt elméjű katona, aki minden bizonnyal őrült kísérleteket folytat más katonákon egy vészjósló kastélyban. „The new chiller by the bestselling author of The Exorcist”, „Now a movie shocker” – hirdették a szlogenek a plakáton és a borítón. A közönség nem volt felkészítve rá, hogy kifejezetten humoros és részben érzelmes munkával lesz dolga, arra pedig főleg nem, hogy a mű igazi kavalkádja a különböző hangulatoknak, műfaji elemeknek, formai és formabontó megoldásoknak. A visszafogott, szájpropagandára építő kampány után kiáltó, egyetlen szóval le sem írható mozi a Warnernek köszönhetően „nagy horrorként” jelent meg a médiában – ezzel szembesülve az alkotó természetesen más forgalmazó után nézett, és még a film megkurtítására is hajlandó volt. Mindhiába.

A 10 perccel rövidebb változatot azért vette vissza Blatty az UFD-től, mert több moziban mutatták be, mint ahányról a szerződés szólt, ismét csak veszélyeztetve a rajongói propaganda kialakulását és megerősödését. Az utolsó hivatalos moziforgalmazó a New World volt, akiktől Blatty azután vált meg, hogy felfedezte, engedély nélkül újravágták a művét. A The Ninth Configuration tehát gyorsan kikerült a mozikból, viszont számtalan változata elérhetővé vált utóbb VHS-en (ezek játékideje 99 és 140 perc között szinte bármi lehet), és néhány éve megjelent a – nem hivatalos – rendezői változata is DVD-n.
[10] Az akkoriban huszonéves Pia Zadora nem túl fiatal, ám annál gazdag férje ezt tényleg meglépte két évvel később, a Lepke című film apropóján, így a művésznő egyazon a szerepért kapott egy Golden Globe-ot és máig összesen három Arany Málnát.

Utóélet. Így aztán William Peter Blatty remekműve a bemutató idején még azt a kultfilmes státuszt sem érhette el, amelyet a bizonyos szempontból hasonló karakterű, ugyanakkor készült A kaszkadőr a magáénak tudhatott (Oscar-jelölések; neves kritikusok elismerő szavai; szűk, de elkötelezett rajongói bázis, beleértve néhány világhírű szakmabelit is). Akik látták a The Ninth Configurationt, elismerték az érdemeit – feltéve, hogy túl tudták tenni magukat a becsapós reklámanyagokon. A különböző movie guide-ok (pl. Leonard Maltiné) a második legmagasabb kategóriába sorolták, közvetlenül a kikezdhetetlen klasszikusok, pl. Az aranypolgár vagy az Elfújta a szél mögé, gyakran kiemelve, hogy minden érdeme ellenére a film „nem célozza mindenki ízlését” és némileg „túlbonyolított”. Quentin Tarantino felhasználta korai, félig megsemmisült, hivatalosan sosem forgalmazott filmjében, a My Best Friend’s Birthday-ben a plakátját, márpedig ha nem tekintenénk minden téren meglehetősen tudatos rendezőnek, akkor is hallhattuk tőle a Tiszta románc audiokommentárján, hogy szerinte mindig fokozott figyelmet kell fordítani a díszletben szereplő plakátok összeválogatására.

Érdemes megemlíteni, hogy Martin Scorsese (akinek mellesleg Az ördögűző az egyik kedvenc horrorja) a Dennis Lehane regénye nyomán készült Viharszigettel egy olyan történetet vitt filmre, amelynek alapötlete gyakorlatilag azonos a The Ninth Configurationével, éppen csak a nézőpontok, a műfaj és a hangnem tér el jelentősen (no és a színvonal). Ebből a szempontból (amit spoilerveszély miatt nem nevesítek) jeles elődje mindkét filmnek Alfred Hitchcock Elbűvölve című klasszikusa, a különbség az utódok hozzáállásában mindössze annyi, hogy míg Blatty konkrétan meg is nevezi a nagy ihletőt a műve egyik dialógusában, addig a Viharsziget készítői mindkét előzményről szemérmesen hallgatnak...

Végül, de nem utolsó sorban pár szó a „követőkről”: ha a The Ninth Configurationhöz hasonló jellegű filmek után kutatunk, nincs könnyű dolgunk, de a küldetés nem lehetetlen, elég a közelmúltból az Ádám almái című dán alkotásra utalni.

Ördögűzők, boszorkánymesterek, pszichiáterek. Érdekes módon Blatty életművében Az ördögűző, a The Ninth Configuration és Az ördögűzőt folytató Legion (filmen: Az ördögűző 3) alkot furcsa, laza trilógiát az azonos tematika és néhány közös szereplő miatt, de érdemes bevonni a vizsgálatba Friedkin első poszt-Ördögűző munkáját, A félelem árát is.

Utóbbi mű és Blatty filmjei között látszólag nincs sok kapcsolat, hasonlóság, mégis érdemes egymás mellé helyezni A félelem árát és a The Ninth Configurationt, már csak azért is, hogy jobban érzékelhetővé váljék Az ördögűző filmváltozata mögött álló kreatív elmék felfogása közötti eltérés, amelyek feszültsége egy korszakos jelentőségű művet eredményezett. Mindkét mozi azonos alapkérdést helyez a középpontba (mi végre küzd az ember?, azaz végső soron: van-e értelme az életnek?); mindkettő valamiféle szenvedéstörténetet, passiójátékot mesél el egy bevett műfaj (bohózat, illetve akciófilm) keretei között; mindkettő áthágja a történetmesélés bevett szabályait; mindkettő bukott és kevésbé ismert munka; mindkettő rendezője (nem utolsósorban az ugyancsak betöltött produceri státusz miatt) totális kontroll birtokában volt a forgatás idején. És bár számtalan nyilvánvaló különbség akad köztük, a „lényeget” illetően csak egy komoly eltérés van a művek között: A félelem ára (és Friedkin) világában a Mindenhatónak nincs helye, csak a Végzetnek, a The Ninth Configuration (és Blatty) viszont egyértelműen Isten, méghozzá a jó Isten létezése mellett teszi le a voksot.

A világ persze mindenképpen bolondokháza (A félelem ára esetében ez áttételesen merül fel, ott a „földi Pokol” érzete erősebb, Blattynek viszont mindegyik vonatkozó művében visszatérő motívum), csak éppen az nem mindegy, van-e kiút. Az ördögűző készítésekor egyre inkább elszabaduló viták hátterében két eltérő (és később más művekben egyértelműen megmutatkozó) meggyőződés állt: az író szerint ugyan őrület és gonoszság viszonya összetett, de mindig van segítség, a rendező szerint viszont mindenképpen veszítünk, hiszen a küzdelmes életet dicstelenül lezáró halál révén „mindig a bank nyer”, és a szeretet erejét szükségszerűen legyőzi az árulás, az önzés.

A félelem ára már eredeti címével (a Friedkin szándékai szerint a Sorsra és a nagysikerű előzményre egyszerre utaló Sorcerer, azaz varázsló, boszorkánymester) és első képeivel (egy kőbe vésett, démoni arc – valójában a Sors jelképe – látható a cím mögött) is Az ördögűzőhöz kapcsolódik. A zsidó származású, önmagára eleinte agnosztikusként, majd hívőként utaló Friedkin Hollywood aktuális uraként készítette el ezt a művet, amely a saját bevallása szerint a kedvence összes rendezése közül, egyben egyik legszemélyesebb munkája. Személyessé elsősorban nem a története révén válik a film, hanem mert összefoglalja mindazt, ami a mai napig foglalkoztatja a rendezőt – egyéni mániáit, visszatérő témáit, stílusának legfontosabb elemeit, ha úgy tetszik, a filozófiáját. Friedkin hitvallásának sem a hit, sem a vallás nem képezi szerves részét, pontosabban az ő világában nincs egyértelműen jelen a mindenható, eredendően jó és megbocsátó Isten, de még az optimizmus sem. A bérmunkában kivitelezett mozik kisebb hányadától eltekintve Friedkin-film nem végződik igazi happy enddel, és még olyankor is vegyül az örömbe némi üröm.

A félelem ára Georges Arnaud regényétől és Henri-Georges Clouzot klasszikusától egyaránt elszakadva végtelenül lepusztult és intenzív, már-már kuroszavai tisztaságú akciófilmként hirdeti a Sors hatalmát az egyes ember felett egy átfogó és letaglózó, hipnotikus hatású allegorikus vízióban. Az ördögűzőre nem csak eredeti címében, hanem kíméletlen felfogásában, depresszív képeiben és szimbolikájában is rímelő A félelem ára Blatty bestsellerének „istentelen”, már-már nihilbe hajlóan kétkedő párdarabja. Míg Az ördögűzőben a Gonosz léte önmagában feltételezi Istenét, és ezáltal az egyszerű halandónak is jut valamiféle esély (ez a motívum konkrétan előkerül a The Ninth Configuration egyik párbeszédében is), A félelem árában az élet és boldogulás lehetősége közel kibírhatatlan szenvedések és sziszifuszi küzdelmek sorozataként jelenik meg, melynek végén ugyanolyan elkerülhetetlenül lecsaphat a Végzet, mint bármikor máskor.

Friedkin pesszimista, szkeptikus és fatalista víziójában tehát az élet állandó küzdelem, egyre nehezedő megpróbáltatások és sorscsapások sorozata, amelyben egyetlen bizonyosság van, a halál, azaz a Fátum maga. Isten (ha létezik egyáltalán) nem partner a küzdelemben, az ember célja pedig a létezés, pontosabban túlélés. Blatty sem tagadja műveiben, hogy az élet tele van rémségekkel, szenvedéssel, negatívumokkal és kétellyel, de a következtetései egyértelműbbek és ellentétes előjelűek: Isten és a túlvilág létezik, ezért mindenképpen érdemes vállalni a küzdelmet, a túlélés pedig fontos ugyan, természetesen, de nem minden. Érdekes ezzel összefüggésben az öngyilkosság megjelenése Az ördögűzőben és a The Ninth Configurationben: mindkettőt sokat szenvedett pozitív szereplő követi el, de az ok mindkét valamilyen esetben magasabb cél elérése, vagyis az önfeláldozás (SPOILER Karras a megszállt kislányt akarja megmenteni, Kane Cutshaw terápiája érdekében akarja megmutatni az űrhajósnak, hogy valaki önzetlen célok miatt is véget vethet az életének SPOILER VÉGE).

Az ördögűző és a The Ninth Configuration között ebben az összefüggésben az a fő különbség, hogy mennyire határozottan állnak ki a pozitív üzenet mellett: előbbi mű – részben az alapanyag (horror)jellege, részben a filmváltozat rendezőjének eltérő felfogása miatt – kevésbé határozott, pontosabban „negatív” irányból igazolja Blatty nézetét (ld. fent: ha van Ördög, Istennek is léteznie kell), míg utóbbi – részben az alapanyag (humoros) jellege, részben a filmváltozat rendezőjének „támogató” felfogása miatt – már teljesen egyértelmű (és ezáltal a határán mozog annak, hogy némileg szájbarágósnak is nevezhessük; ez talán a mű egyetlen komoly hibája, amit korábban Friedkin nagyon tudatosan igyekezett elkerülni).

Ugyancsak sokat elárul Blatty-ről és Friedkinről, filozófiájuk különbözőségéről Az ördögűző befejezése, illetve az e körüli vita. A film eredeti változata Regan megmenekülésével végződik, mégsem nevezhető kifejezetten megnyugtatónak vagy oldottnak, részben mert a nézők jó része Karras halálát (amit az író még csak nem is öngyilkosságnak, hanem „a szeretet nevében végrehajtott önzetlen tettnek” nevezett) nem tudatos döntésként, hanem a démon cselekedeteként értelmezte. Író és rendező évtizedeken át vitatkozott a mozikba került változatról, különös tekintettel a regény „erkölcsi tanulságát” nyíltan kimondó párbeszédek elhagyására (egy ideig még a barátságot is pihentették emiatt). Fordulatot egy telefonbeszélgetés és a rendező nézeteinek finom megváltozása hozott. Blatty annyira szívhezszólóan kérte Friedkint, fontolja meg Az ördögűző hosszabb változatának mozikba küldését, hogy a rendező végül ráállt a dologra – részben mert idősebb emberként már sokkal jobban átérezte az író álláspontját, és nem érezte a vitatott párbeszédrészletet (ahogy fogalmazott) a katolikus egyház reklámjának. (Tovább erősíti a két film kapcsolatát, hogy ezek a mondatok más formában a The Ninth Configurationbe kerültek át.)

1999-ben tehát megkezdődött Az ördögűző – rendezői változat forgalmazása, amely bár nevében és technikai értelemben valóban rendezői változat, de tulajdonképpen sokkal közelebb áll az író-producer elképzeléseihez, mint a rendezőéhez. Friedkin ugyanis valójában meg volt elégedve a mozikba került változattal, azt tekintette a saját végleges verziójának, de technikai értelemben nem volt azonos a valamivel hosszabb (első) rendezői változattal, ami viszont furcsamód teljes mértékben elnyerte Blatty, a producer tetszését. (Bár az új változat sikere alapján azt hihetnénk, mindketten elégedettek lehetnek a helyzet alakulásával, a DVD-kiadás extráinak tanúsága szerint a vitájuk a mai napig nem került nyugvópontra, baráti civódás formájában ugyan, de folytatódik.)

Légió. Érdemes röviden kitérni Az ördögűző 3-ra is, amely egyébként – lévén sokak szerint a horror műfajának egyik elveszett klasszikusa – önálló vizsgálat tárgya is lehetne. A The Ninth Configurationhöz hasonlóan e film is egyértelműen Blatty gyermeke, bár a stúdió beavatkozása miatt nem tükrözi teljes mértékben az író-rendező eredeti szándékait, és – némileg ironikus módon – anyagi sikert is elkönyvelhetett, miközben a kritikusok a bemutató idején nem kímélték (a jeles kivétel Ralph Novak, aki a People magazinban nem spórolt a dicséretekkel, és Blattyt egyenesen David Lynch „jó ikertestvérének” nevezte). Sokatmondó az is, hogy Az ördögűző 3 a már említett tematikai hasonlóságok és „átfedő” szereplők, helyszínek mellett gyakorlatilag a szatirikus előd minden fontosabb stábtagját átveszi: a részben elmeorvosok és betegeik között, egy pszichiátriai intézetben játszódó történetet ismét Gerry Fisher fényképezte, Peter Lee Thompson (Az ördögűző rendezőfiguráját ihlető J. Lee Thompson fia, aki apján kívül csak Blatty-vel dolgozott rendszeresen) vágta, zenéjét Barry Devorzon szerezte, a színészek között pedig találkozhatunk Ed Flanders, Jason Miller, Scott Wilson, George DiCenzo és Nicol Williamson nevével, az egyik szereplőt pedig érdekes módon pont Atkins őrmesternek hívják (nyilván a The Ninth Configurationben Krebs őrmestert alakító Tom Atkins után).

Az ördögűző 3 eredetileg „irodalmi kitérő nélküli” filmes projektként indul, Friedkin és Blatty második közös munkája lett volna, de a rendező (nem túl meglepő módon véleménykülönbségekre hivatkozva) otthagyta a produkciót, amely így ún. development hellbe került. Blatty ekkor regényt írt az ötletből Legion címen, ami bestseller lett, és az ebből készült újabb forgatókönyv már zöld utat kapott – eredetileg szintén Legion címen, az ördögűzős vonatkozásokat minimumra csökkentve, John Carpenter rendezésében (ő azután hagyta el a hajót, hogy egyértelművé vált: az író maga akarja rendezni a mozit). A Wikipedia szerint egyébként az irodalmi alap – előzményeihez hasonlóan – filozofikus jellegű, Isten szándékait, gonoszság és őrület kérdéseit, illetve ezek kapcsolatát boncolgatja, és valójában csak minimálisan játszik rá Az ördögűzőre, legérdekesebb megállapítása is tudomány és vallás határvidékéről származik.[11]

A sorozat harmadik részeként Az ördögűző 3 szerencsés visszatérést jelent az alapokhoz, de nem kevés korrekcióval. Blatty határozottan keresztény szimbólumrendszert használ a hangulat megalapozására (ismét), és több teret enged a beletörődés, fáradtság érzésének. Míg Blatty Friedkint annak idején kifejezetten A francia kapcsolat energikussága miatt választotta rendezőnek, és a The Ninth Configuration is szinte csak a „komoly” párbeszédek idejére lassul le, Az ördögűző 3-at végig belengi az elmúlás hangulata, mintha nem is ördöggel (pontosabban démonnal), hanem a világfájdalommal és mindenféle szellemekkel hadakoznának a szereplők. Érdekes az is, kik válnak a gonosz erők célpontjává: míg az első részben egy gyerek, a The Ninth Configurationben pedig középkorú férfiak, ezúttal kifejezetten idős, halálra készülő emberek, beleértve Kindermannt, a főszereplőt is (aki szerint egyébként „az egész világ gyilkosság áldozata”, hiszen a jó Isten nem találhat ki olyan intézményt, mint a halál). Mintha az a tény, hogy ebben a világban valaki képes évtizedeket leélni, önmagában veszélyforrást jelentene, mert a Sátán képes rá, hogy kihasználja saját céljaira a megfáradtságot, a kétely egyre határozottabb érzését, a halál miatt érzett félelmeket. Blatty ebben a filmben már nem csak hittel kapcsolatos kételyeit és filozófiai elképzeléseit fogalmazza meg, hanem azokat az érzéseket is, amelyek idősödő emberként foglalkoztatják (már 60 is elmúlt a forgatás idején).

Kár, hogy Az ördögűző 3. rendezője nem tudott olyan hatásosan fellépni a producerrel szemben, mint annak idején Az ördögűző rendezője. Míg Friedkin minden fontos döntésért ölre ment Blatty-vel (egyszer még ki is rúgták), az ezúttal „mindössze” író-rendező Blatty kénytelen volt elfogadni, hogy felülírják az elképzeléseit. Elmélyült horrorja részben a korszellem, részben a folytatásokkal szemben támasztott követelmények áldozatává vált, ráadásul ma már a film első változata (pontosabban az ördögűzést hanyagoló eredeti befejezés) sem lelhető fel, így aki arra kíváncsi, milyen lehetett a director’s cut, második legjobb megoldásként a Legion: An Exorcist III Fanedit című rajongói változattal kárpótolhatja magát a hivatalos verzió hiányosságaiért.
[11] Kinderman elképzelése szerint a Nagy Bumm valójában Lucifer bukása, azaz Mennyországból való zuhanása volt, és az egész Univerzum (beleértve az emberiséget is) az ő része, összetevője volt korábban, az evolúció pedig annak folyamata, ahogy Lucifer ismét angyallá alakítja önmagát.

The End. Szumma szummárum: bármennyire is furcsa ez, az eredetileg (regényként) a hatvanas években születő, szürreális The Ninth Configuration a rémisztő Az ördögűzővel és a felemásan sikerült Az ördögűző 3.-mal alkot trilógiát, méghozzá középső részként és teljesen eltérő jegyei ellenére. A három Blatty-regény és filmadaptációik összekapcsolásának alapja a tematikai azonosságokon (pl. az öngyilkosság, mint önfeláldozás), visszatérő szereplőkön és a szerző személyén kívül az a koncepció, amellyel Blatty összefűzte főművei filozófiai hátterét – más szempontból viszont a hármast Az ördögűző, A félelem ára és a The Ninth Configuration alkotja. A filozofikus megközelítés mind a négy filmben (és irodalmi alapjukban) közös, ahogy az is, hogy nem próbálják meg másnak beállítani az életet, mint folyamatos küzdelemnek, ezen túl viszont már jelentős eltérések vannak köztük: A félelem árában a „vereség” a kulcsszó; Az ördögűző azt sugallja, hogy érdemes hinni Istenben, még ha a Gonosz a gyermekeken keresztül képes is megtámadni a „jövőt”; a The Ninth Configuration még határozottabban áll ki a hit mellett, és a Sátán hatalmát az erőszakos közeghez (háború) kapcsolja; Az ördögűző 3. a valamennyi Blatty-hez kapcsolható filmben jelen lévő őrület-gonoszság viszonyt boncolgatja tovább, de már a halálra és a múltra koncentrálva.

A négy, egymáshoz szorosabban-lazábban kapcsolódó mű közül közönségsiker szempontjából egyértelműen a The Ninth Configuration járt a legrosszabbul: míg a két Ördögűző-mozi vonzotta a kisebb-nagyobb tömegeket, A félelem ára pedig hatalmas produkcióként és bukásként vonta magára a figyelmet, a bolond katonák története a már említett problémák miatt „csak” kultfilmként hat mind a mai napig. Blatty jogosan büszke erre a munkájára, de a „kilencedik alakzat-sagát” nyilvánvalóan lezárta már magában, legkésőbb a DVD-megjelenés és a könyv két változatának egy kötetben való megjelenése idején – ami persze nem jelenti azt, hogy az alkotással is felhagyott volna. Írásai többé-kevésbé rendszeresen jelennek meg (tulajdonképpen az ötvenes évek vége – hatvanas évek eleje óta nem volt annyira termékeny, mint az utóbbi években), és időről-időre hallani filmes projektjeiről is, ezek egy része ráadásul Friedkinnel közös (konkrétan a Dimiter című regény filmváltozata és Az ördögűző mini-sorozat változata kapcsán merült fel a másik Billy neve).

Akár lesz ezekből valami, akár nem, William Peter Blatty neve biztosan fennmarad nemzedéke egyik legtehetségesebb horror- és vígjátékírójaként. Legnagyobb fegyverténye persze mindig Az ördögűző lesz, de akármennyire ismeretlen is a nagyközönség előtt másik remekműve, a The Ninth Configuration (vagy éppen az a tény, hogy híres komédiák tömegének szkriptjét jegyzi), ez is része az összképnek, sőt – Blatty-től teljesen függetlenül – a filmművészetnek. Nem is fejeződhet be másként ez a hosszú szöveg, mint egy felhívással: Kedves Olvasó, ha szellemi kalandra vágyik, ne hagyja ki a The Ninth Configurationt! Hogy szerintem miért és hogyan remek ez a film, már elég terjedelmesen kifejtettem, jobban összefoglalni nem is tudnám. Legfeljebb csak annyit érdemes még hangsúlyozni vele kapcsolatban, hogy igazi „többszörnézős” film, elsőre nem könnyű értelmezni (legalábbis 100%-osan, és a szerző szándékai szerint), viszont még a sokadik megtekintéskor is fel lehet fedezni benne finomságokat.

Mindenesetre akár próbát tesz vele a Kedves Olvasó, akár nem, akár tetszik neki majd, akár nem, ne feledjék Cutshaw asztronauta örökérvényű szavait, melyek ebben a helyzetben éppen annyira érvényesek, mint bármelyik másikban: „Ismerem a jogaimat, beszélni akarok az urológusommal!”